Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-14 / 11. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1992. JAN. 14. Ha kedd van, akkor ez Belgium. Ahol - ó, örvendj, honfi, dagadj, szabad nép lelke! - újra szavakból épül a Fórumunk. Új szavakból, ám a módi még a régi. Mert mi is voll a fórum hajdanában? Nagyon hajdanában, amikor még tógában sétált a római, s nem hajigálták a császárok hulláit a Tiberisbc, a Fórum az a hely volt, ahol a szó esett. Szó esett az államról, a jogról, a társadalomról, a háborúkról, törvényekről, mindarról, amiben a polgár élt. És - most jön a legfontosabb szabálya e régi Fórumnak - mindenki szabadon, rendre és rangra való tekintet nélkül szólhatott, mert a közös ügy. a birodalom, a város ügye néhány órára egyenlővé tette a különbözöeket. Telt-múlt az idő, a szabad beszédet gyakran tette jégre a történelem, elmúltak népgyűlések és újak jöttek, de több volt a szünet, több az önkény, a dölyf, mint az egyenlőség. Fölvirradt azután az egyenlőség hajnala is, kontinensnyi ország, s csatolt húbérei emelték magasra a népfelség, a kollektivista demokrácia ötágú csillagát, s Fórumoktól volt terhes az éter és a lég. A televízió lett a Fórum igazi gazdája, körbeültek a tekintélyes politikusok egy stúdiót, és lehetett kérdezni. A kérdések telefonon érkeztek. így azután nem is hallhatta azokat más. mint a telefonokat rögzítő kiasszonyok. meg a műsor gondos szerkesztői, az ugyancsak tekintélyes, s még annál is megbízhatóbb műsorvezetők, és természetesen a titkosszolgálat telefonlehallgatásokkal foglalkozó részlege. Azok viszont, akiknek a műsort készítették - az istenadta nép - nem tudott semmit. Illetve pontosan annyit tudott, amennyi a műsorban a telefonokból és a válaszokból elhangzott. S nyilván csak annyi hangzott el, amennyi még innen volt az elhangozhatóság határain. Az elhangozHATÓSÁG persze néha engedélyezett néhány rázós kérdést is, mert mindenki bizonyos volt abban, hogy ennyi megrázkódtatást még elbír a rend. Azt cl is bírta, csak magát. az. egészet nem bírta el, saját dugájába is dőlt, írmagja sem maradt, csak mi maradtunk - Fórumkérdezők. Fórumválaszolók, Fórumnézők -, mi. meg az új világ ígérete. Jött is az új világ, adta magát, s ki-ki adta magát neki, legtöbben kiadták magukat, kiadták magukból, és kiadtak volna másokat is, kiadós kis új világ ez. de Fórum eddig még nem volt benne, volt helyette szabad választás, szabad parlament, szabad ország és szabad szappanozni. Most azután, amikor kiderült, hogy a szabadság sem fenékig demokrácia, megszületeti újra a Fórum is, rázassuk csak magunkat megint kissé, mert az olyan ismerős. Mert rázós kérdés az most is volt, a rázós kérdések majdnem elérték a negyven százalékot, csak az volt a furcsa, hogy ezek a rázós kérdések ráztak ugyan, de nem kérdések voltak. Attól ráztak ugyanis, hogy kritizáltak, kritizálták a kormány jelenlévő tagjait, vagy az egész kormányt vagy az egész koalíciót vagy az egész többpártot, mely most néptől kapott megbízását teljesíti. A kritikára pedig egy fórumon nem lehet válaszolni, legfeljebb tudomásul venni vagy visszautasítani. Vissza lett utasítva, azután meg lettek válaszolva a nem rázós, amúgy csak égeti) kérdések. De ehhez meg minek fórum? Azokra a kérdésekre, amikre válaszolva volt. szóval a/okra válaszolni az szakma. Sőt azokat megkérdezni is szakma. Parlamenti szakma, meg miniszteriális szakma, meg megannyi más. Nem Fórumba való. Bár, ha arról akartak meggyőzni minket, jámborokat, hogy itt demokrácia van, akkor az sikerült. Hála a műsorvezetőnek is, a válaszolóknak, meg a kérdezőknek is. Bár egyelőre ez a demokrácia is szakmának tűnik, mindenféle természetes előfordulási helyein még alig, a Fórumban azonban már tényleg van belőle. BALOG JÓZSEF Tv-jegyzet Legyetek jók, újra Fehéren, feketén A '83-ban készült Legyetek jók, ha tudtok című olasz filmet már másodjára ismétli a televízió (TV2, szerda. 19 óra). Amikor először láttam, meglepetten kaptam fel a fejem, hiszen a film toronymagasan kiemelkedett a Magyar Televízió műsorából. Mint amikor ocsú közé tiszta búza keveredik, úgy leltem rá most is nagy örömmel a műsorújságban. Alapigazság a filmek világában, hogyha a bájos gyermekszereplők csintalankodnak, akkor biztos a siker. Nos, gyerekek bőven vannak, bájosak, rongyosak és szabadszájűak. de a siker nem csak rajtuk múlik. A film varázsa a hangulatában kereshető, de ehhez kénytelen vagyok néhány részletet elárulni a tartalomból. A XVI. században járunk, Filippo Neri - Fülöp atya - egy felszentelctlen, romos templomban él kis védenceivel. Ide menekül lopott kincsével a gyermek Cirifischio, és később itt lel menedékre Leonctta is. A templommal átellenben lévő üzletben a sátán ver tanyát, s rendszeresen meggyűlik a baja Fülöp atyával... de nem lövöm le a poént. Bár ami azt illeti, nincs is benne különösebb lelőni való, a mindennapok eseményeinek füzére a film. A középkorba kell visszamenni, hogy elhiggye az ember, hogy léteztek ilyen jóságos lelkek. S egyszer sem éreztem valóságtól elrugaszkodottnak a cselekményt, mint a mai napok bárgyú-borongós szappanoperáinak áljóságos figuráinál. Igen, szegényen, de boldogan - talán ezért is egyre aktuálisabb a film. Nagy értéke a produkciónak, a zene. S hogy a középkori dallamok nem merültek a feledés homályába, az új Napoleon Bld. érdeme. A film legnépszerűbb betétdalát ók fordították le - igen sikeresen és hűen - magyarra. Most sokan csapnak a homlokukra, ezért olyan ismerős a cím. De megérdemli az eredeti szerző is, hogy leírjuk a nevét: Angelo Branduardi. Ha már a neveknél tartunk, Fülöp atya szerepében Johnny Dorelvi, Loyola Ignác alakját Philippe Leroy és V. Sixtus alakját pedig Mario Adorf személyesíti meg. A rendezés Luigi Magni munkáját dicséri. TAKÁCS VIKTOR Betegségeinkre, lerobbanásainkra valójában nem bírunk felkészülni, flem úgy, mint egy találkára, egy iskolai órára vagy egy kiállításra. Ezek viszonylag egyszerű, bekalkulálható események. A betegségek, a kórságok viszont valahogy hátba támadnak bennünket, így nemigen tudunk ellenük védekezni. Ahogy Te sem tudtál, kedves Bandikám. Más kérdés, hogy neked bizonyára sántít e magyarázat. Te minduntalan azt hangoztattad: a dolgok voltaképp elképesztően bonyolultak. Alig lehet világosan szétválasztani, kifejezni és megindokolni őket. Szó se róla: bennem is egy ilyenféle érzelmi, gondolati dzsungel motoszkált, amikor hozzád igyekeztem a kórházba. De rövidesen újra egyszerűbb lett minden. Amint a feljárati csapóajtó becsukódott mögöttem, azon nyomban kitisztult az agyam. Rájöttem: jelen esetben mindössze csak a térbeli helyzetünk változott meg. Eddig mindketten amolyan civil, kinti embereknek hittük magunkat. Most pedig úgy jövök hozzád, mintha csak a múltadhoz tartoznék. A kinti világhoz. Látod. Bandi úr. a kint és a bent térbeli kontrasztja még az időzónákat is magába szippantja. Ahogy a kórház rendje is magához idomítja a betegeket. Mert csendes, tiszta és világos volt a folyosó, a tágas előtér. Ahol azért egy parányi, beugró sötét fülke is helyet kapott. Ám szemlátomást ez volt nálatok a favorizált helyiség. Már csak azért is, mivel itt heringek módjára összezsúfolódtak az osztály lakói. Magam azonban gyanútlanul lépkedtem megadott kórtermed felé. Te viszont e misztikus gyülekezetből léptél ki elém a világosságra. Ezen aztán némiképp meghökkentem. Úgy festett az egész, mintha egy tömött, félhomályos vagonból váltál volna ki. Netán az Éjjeli menedékhely elvarázsolt figuráit hagytad volna magad mögött. Szerencsére a következő benyomások már üdébbek, vidítóbbak voltak. Pedig csak annyi történt, hogy elvittél a kórtermetekbe. Itt azonban szabályszerűen tátva maradt a szám. Nekem ugyanis a kórtermek a fehér ágyak megtestült unalmát, pedantériáját és hideglelős félelmét jelentették. Ezúttal mégis azt tapasztaltam: a szoba középterében, az egyetlen asztalkán hetykén ott sorakoztak eszközeid. Égre meredő avagy festő a kórteremben NOVAK ANDRAS: MODELL A MŰTEREMBEN ecseteket, sz'ínes festékpacnikat láttam, mellettük meg valódi olajképeket. Nekem ez a munkaterápiám - magyaráztad elkészült műveidet. A bővérű, posztimpresszionista tájképeket, majd a műtermi környezetben megjelenő aktokat, nem is szólva a szikár tárgyszerűséggel tolmácsolt fekete-fehér konstrukciókról. Mi tagadás: nekem az utóbbi képeid tetszettek leginkább. Szobatársaid meg inkább a női meztelenség látványaira voksoltak. Olyannyira, hogy e munkáidat még meg is kritizálták. Hiányolták: nem törődtél eléggé a nemi szervek részletes kidolgozásával. Hát mit mondhattam volna erre? - kérdezted tőlem. Hogy magyarázzam el nekik, hogy azért nekünk „mások az ablakaink". Illetve a csuda tudja, Bandikám! Mert az mégsem akármi, ha egy festő műtermet alakíthat ki egy kórteremben. Meglehet: Te a folyosón akartál berendezkedni, ám társaid végül is becsalogattak. Hiába mondtad, a terpentinnek szaga van, nem mindenki szereti, de mindhiába. Azt mondták: ha valamelyikünk szellent, akkor is kinyitjuk az ablakot. Ezzel egyszerűen lefegyvereztek. Engem viszont éppenséggel felvillanyzott e rendhagyó műterem. Úgy is mondhatnám: valami hatásos gyógyírt kaptunk itt közös sebeinkre. Hisz de sokszor keseregtünk, hogy micsoda közönyös a mostani világ. Manapság már a kutyának sem kell a kiállítás, a művészet, a festészet. Alig-alig téved be valaki a tárlatokra. Most pedig kiderült: mindez csak időleges, csalóka látszat. Minthogy igazában nagyon is szükség van művészetre. Legfeljebb az a különös. hogy ezt pontosan egy kórház belterjes szférájában kell felfedeznünk. Lényegében tehát egy sajátos határhelyzetben. Persze, eddig is tudtuk: az életben jobbára csak az efféle helyzetek a fontosak. Amikor markánsan megváltozik térbeli és szociológiai pozíciónk. Nem véletlen például, hogy a Nő a barakkban emlékezetes filmprodukciója is egy fogolytáborban játszódott. Ahol örökös acsarkodással, veszekedéssel telt-múlt az idő. Ám az egyik naptól fokozatosan lecsillapodtak az indulatok. Hogy miféle csoda történt? Valamelyik fiatalember kitalálta: legyen közöttük ott egy szépséges, fiatal nőszemély. Akit ápolniuk, gondozniuk kell. És ekként cselekedtek. Amivel egyféle Terry Gilliam, aki a Monty Python gcgfilmcsoport egyetlen amerikai tagjaként kezdte pályafutását, a nálunk is jól ismert Gyaloggalopp, Brazil, stb. filmek után ismét meglehetősen remek, több mint kétórás filmmel, A halászkirály legendájával ajándékozta meg a közönséget. Az ajándékozás talán túlzásnak tűnhet a nyomor és az őrület képsorai után, mindenesetre azok is élvezhetik a filmet, akik esetleg nem kívánkoznak belemerülni a film mélységeibe. Jack Lucas az arrogáns és cinikus rádiós disc-jockey egy napon végzetes hibát követ el. Nem veszi észre, hogy műsorának egyik törzstelefonálójának hangjában az általa gerjesztett, elfojtott indulat bujkál. A telefonáló egy étteremben, mielőtt magát agyonlőné, tömegmészárlást rendez. Nyilvánosságra kerül Jack bűne, de nem börtönzik be, viszont megfosztják éltető közegétől, a rádiótól. Egyre lejjebb csúszik, barátnője, az Új film A halászkirály legendája Főszereplők: Parry - Robin Williams, Jack Lucas - JelT Bridges, Lydia - Amanda Plummer, Anne - Mercedes Ruehl Fényképezte: Róbert Prett Zene: Georg Fenton Látványtervező: Mel Bourne Rendezte: Terry Gilliam olaszos temperamentumú Anne tartja el. Jack iszik, mint a kefekötő. végül az öngyilkosságot választja, mert nem bírja a rázuhant felelősség súlyát. S ezen a ponton, a gyilkosság után három évvel találkozik Parryvel, kinek szép és imádott felesége a merénylet áldozata volt, méghozzá úgy, hogy az agyveleje Parry arcába csapódott. Ezután Parry, a volt történelemprofesszor, teljesen megőrül, és otthontalanként tengődik, A múltjára való tekintettel megtűrik egy alagsori helyiségben. Viharos, pokolbeli környezetben ismerkedik össze Jack Parryvel, aki a Szent Grálkehely megszerzésében látja utolsó menedékét. Jack érzi, ha valahogyan segíteni tud Parryn, akkor föloldozást nyer bűne alól. Parry ezt tudatosítja is benne, mikor Jacket kiválasztottnak nevezi a Szent Grál felkutatásában, s elmeséli neki a Halászkirály legendáját, amely történet pontosan kettejükre illik... (Robin Williams a tőle megszokott - Jó reggelt, Vietnam!, szelíd melegség költözött a tábor rideg falai közé. Természetesen szándékosan idézem e példát, Bandikám. Miként az sem volt véletlen, hogy szobatársaid többsége az aktképeidet díjazta elsősorban. Elvégre a szépségre, a művészetre irányuló mélységes szükségletet jobbára csak a másik nem iránti kiolthatatlan vonzalmakkal rokoníthatjuk. Más lapra tartozik, hogy engem ilyenformán is konstruktív szellemű; fehérre, feketére csupaszított múteremképeid fogtak meg. Te, aki majd mindig a színek andalító sugárzásában fürödtél: ezúttal úgyszólván visszavedlettél szikár és kíméletlen grafikussá. Akit csak a formai, térbeli viszonylatok racionálisabb rendje érdekelt. Mintha félrelökted volna a színezett jaffákat, a felhígított borokat, s helyettük pusztán egy pohár tiszta vízre koncentráltál. Ezzel pedig óhatatlanul kiléptél megszokott emberi, festői önmagadból. Ezt azonban Te hülyeségnek fogod tartani. Mivel rendszerint nem is kifelé: inkább befelé építkezünk. Vagyis műveid jó részét a fekete-fehér tónusok drámai tisztaságú kontrasztja járta át. Ahol egy-egy vöröses folttal már bravúros színességet teremtettél. Úgyhogy a gyökereket idézem, Bandi úr. Más szóval: megújulásaink, felfrissüléseink érdemi bázisait. Tudom, Te voltaképpen szívből utálod az ilyen moralizálást. Inkább úgy. tartod: e rohadt világban se szépek, se okosak nem lehetünk. Legfeljebb csak elégedetlen, ingerült és dühös rabszolgák. Hazafelé menet mindenesetre ezen is gondolkodtam. Hogy honnan van benned e keserű indulat? De nem bírtam pontosan válaszolni. Ahogy azt sem tudtam igazán megokolni: miért éppen neked kell odabent lenni. Tudom azonban, hogy az alkalmi és apró munkák kényszerű harapófogója előbb-utóbb fclőrli idegeinket. És most neked is ez lett a sorsod. Pedig e városnak állítólag irdatlan szüksége lenni felkészült, avatott művészekre. Annál inkább, mivel Szeged a hazai vizuális kultúra, a rajztanárképzés egyik fellegvára. Hogy lehet hát az, hogy az ország egyik legérzékenyebb, legtehetségesebb alkotójának mindmáig nincs helye e képzett fellegvárban? . SZUROMI PÁL Holt költők Társasága, Ébredések beleéléssel játszik. Jeff Bridges filmes múltja négy hónapos korában kezdődött, mikoris önmagát alakította.) Mégis, azt hiszem, a fenti történet csak csupasz váz ahhoz képest, ami maga a film. Úgy tűnik, hogy az élet, az igazi élet valahol egy finom határvonalon, az őrület és a hétköznapi polgári lét határán oda-vissza jár. Itt a polgári élet Anne, az őrület Parry. Jack, amint kettejük között egyensúlyoz és próbálja megérteni a történteket, úgy alakul teljesebbé, így vergődik benne zöld ágra a megélhető élet. És ez már szinte törvényszerű, hogy így van, hogy a férfibarát az őrület, a nő pedig, ha kellőképpen megértő és toleráns, a polgári rész. Mindezek ellenére a film vége amerikai „hepiend". De ki tudja, hogy valóban az-e, s ha nem, mi a folytatás? PODMANICZKY SZILÁRD