Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-27 / 302. szám

PÉNTEK, 1991. DEC. 27. HANGSÚLY 5 Michelangelo a háton, Raffaello a mellen Egy rejtélyes világ dokumentumai Lágerélet a Szovjetunióban ezzel a címmel tartott a közelmúltban előadást Szegeden Sztrés Erzsébet, a Tetovált Sztálin című könyv társszerzője. - Mikor s miért kezdett foglalkozni ezzel a témával? Volt-e ennek személyes oka? - Ha esetleg családi okra gondol, akkor nem: szűkebb és tágabb családomból senki sem volt lágerben. Öt évvel ezelőtt, furcsa úton jutottam ehhez a témához: a magyarországi tetoválásokat kutatta férjem, Kovács Ákos, amikor megtudtuk, hogy él Leningrádban egy burját származású, Baldájev nevű nyugdíjas rendőr őrnagy, aki összegyűjtötte a szovjet tetoválásokat, elsősorban az elítéltekét. Ennek főleg szakmai oka volt: a szovjet tetoválások ugyanis olyan sajátságos kódrendszert alkotnak, amilyenre sehol a világon nincs példa. Információkat közölnek egymással a köztörvényes elítéltek ezekkel a jelekkel, amelyeket Baldájev meg tudott fejteni, és ezt a tudást akarta ő a többi belügyi dolgozóval megosztani. Emellett apja, aki neves néprajzkutató volt, két évig „nép ellensége", húsz évig pedig száműzött, hívta föl a figyelmét rá, hogy minden, amit ezekben a táborokban, börtönökben lát, valamikor dokumentum lesz, mivel néhány, propagandacélra készült film készítőin kívül sem fotósok, sem filmesek nem mehettek be a lágerekbe. Ezért aztán börtönőrként és nyomozótisztként a tetoválások mellett minden mást: történeteket, emlékeket, tárgyakat is gyűjtött.. Mi elküldtük neki a magyar anyagot, ő pedig rendelkezésünkre bocsátotta a sajátját, mondván, ott úgysem lát erre publikálási lehetőséget. így született meg a Tetovált Sztálin. Baldájev rajzolni is tanult, s megörökített mindent, amit látott és hallott: ideadta a rajzokat is, s ezekből, a hozzájuk írt megjegyzéseiből, valamint a kb. 130 kéziratos oldalnyi interjúból készült a Beszélő-béli publikáció. Úgy tudom különben, hogy Németországban is készülnek kiadni ezt a kéziratot, valamilyen más szempontok szerinti feldolgozásban. Visszatérve az indíttatásig: amikor eljutottunk a lágerekig, bizonyos dolgok, amiket Baldájev elmondott, nem voltak egyértelműek, ezért kezdtünk a férFOTÓ AZ OGONYOKBÓL jemmel ezzel a témával foglalkozni. - Milyen nehézségekbe ütköztek munkájuk során? - Semmilyenbe. Ez nem profi, hanem dilettáns munka volt, abban az értelemben, hogy minden hivatalos engedély és Személy kihagyásával jutottunk hozzá adatokhoz, például Baldájev, vagy az ő informátorai esetében. - Hol végzett kutatásokat? - Többször is megfordultam Münchenben, a legnagyobb nyugat-európai orosz nyelvű könyvtárban. A 40-es évek végéről, az 50-es évek elejéről olvashattam visszaemlékezéseket, amelyek minden politikum nélkül íródtak. Ez azért volt fontos, mert később már célirányosan működhet az emlékezet, de közvetlenül a történések után még egyenesen. - Mi a következő' tervük? - Minket továbbra is a tetoválások. illetve azok érdekelnek, akik ezeket viselik. Ha minden igaz, egy-másfél év múlva fog megjelenni az orosz tolvajvilágról - mely külön társadalom a társadalomban - írott könyvünk, amelyben egyrészt e világ teljes hierarchiájának, másrészt művészetének, különösen testművészetének a feldolgozását szeretnénk adni. Fantasztikus dolgokat produkálnak: Michelangelók vannak a hátukra, Raffaello-Madonnák a mellükre tetoválva. Az a gyanúnk, hogy a tetoválás ősi indíttatása viteti a testükre ezeket az ábrákat: mintegy vezekelnek, bár valószínűleg nem tudatosan fogalmazzák meg ezt magukban. A könyvet egyébként szeretnénk szimbólumszótárral kiegészíteni, minden egyes megfejthető tetoválásmotívum történeti gyökereit feltárva: az egyik oldalon lesz a rajz, a másikon pedig a megfejtése. - Legutóbb a Mozgó Világban jelent meg publikációja. - Mindig hiányoltuk, hogy a rajzok mellett nincs hitelesítő fotóanyag: aztán az Ogonyokban láttam ilyen képeket, Szergej Vasziljev cseljabinszki fotóriporter munkáit. O kész volt az együttműködésre: valamikor a katonaság után, ajánlásra, szintén a belügyhöz került, bűnügyi nyomozó volt. De nem tudott megbékélni önmagával, ahogy lehetett, kilépett, s az akkor alakult újság fotósa lett. Régi kapcsolatai és kitartása eredményeként bejárhatott büntetés-végrehajtási helyekre, kolóniákra, amelyek valójában lágerek. 0 is tetoválásokat fényképez elsősorban, de az elítéltek életét is - ebből az anyagból született egy kiállítás a Vigadó Galériában. Ennek a katalógusát közölte a Mozgó Világ októberi száma, a képek mellé pedig a szépirodalomból és a tolvajirodalomból válogattunk szöveges anyagot. - Ön járt-e már kolónián? - Még nem. Érvényes meghívásom van, talán majd jövőre. Ám a Szovjetunióban rátértek a piacgazdaságra, s ennek jegyében most mindenért fizetni kell: szovjet fotósnak, újságírónak 1500 rubel, külföldinek 2-3 ezer dollár az egyszeri belépés a lágerekbe. Különböző tarifákat dolgoztak ki: azért például, hogy egy külföldi újságíró forró nyomon beülhessen egy rendőrautóba. 2000 dollárt kell fizetni... Egyszóval, nem tudom, eljutok-e majd a kolóniára. Elítéltekkél viszont találkoztam, köztörvényessel és politikaival egyaránt. Egyiküket, akit politikai bűnök miatt ítéltek el - egy, most már Frankfurtban élő volgai németet. aki a novoszibirszki német lakosság kulturális jogaiért alakított csoportot -, maga Szaharov mentett ki a lágerből. Amikor ugyanis Szaharovot 1987-ben visszahívták a Szovjetunióba, a hazatérés feltételéül szabta a njég elítélt 158 politikai fogoly kiengedését. Ez nagy nehezen sikerült is. Az említett csoport különben nyolctagú volt, s értelmiségiekből állott: óvakodtak ugyanis a munkások közé menni, mert az súlyosbító körülménynek számított. - Köszönöm a beszélgetést. POZSIK LÁSZLÓ Morzsák a Bibliából „Isten elküldte fiát, aki asszonytól született...,, (Pál Galatákhoz írt lev. 4:4) Olvastam egy emberről. Városának szegényei közé tartozott, szerény kis szobában élt egy zsúfolt bérházban. Egyszer hozott neki a postás egy vétíves közjegyzői végzést, hogy őt illeti egy távoli világrész hatalmas, gazdag uralkodójának az öröksége. Felbolydult az egész ház, mindenki róla beszélt, fel sem fogták igazán, mi történt. Este egy barátja kereste fel, hogy osztozzék örömében. Ott volt a boríték az asztala közepén, még virágokkal is körüldíszítette, és boldogan mutatta, hogy az ő neve áll rajta, meg hogy tértivevényes. Alá is írta amit visszavitt a postás. Lássuk, mi van benne sürgette a barátja. Ó, nincs semmi - válaszolta a címzett -, oly sokan jártak nálam, kialudt a kályhámban a tűz, újra kellett gyújtanom, nem volt más tűzgyújtó papírom, azt használtam fel, mert több lap is volt benne. A barátja hirtelen ajkába harapott, hogy ne mondja ki, amit erre gondolt, majd annyit mondott, hogy jó lesz ezzel a borítékkal bemenned a közjegyzőhöz egy másolatért, mert az többet ér, mint a boríték. Biztosan gondolatokat és indulatokat ébreszt ez a naiv sztori kedves olvasóimban. Örülök neki, mert azért íródott. Provokálni akar gondolatokra, összehasonlításra magunkkal. Karácsony megünneplésünkre tekintsünk vissza, nem találunk-e valami hasonlóságot?! A címbeli idézet teljesebben: „Amikor eljött az idő teljessége. Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: ,Abba, Atyám!' Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is." (Galata 4:4-7) Törvény alatt levők vagyunk. Érvényesülnek rajtunk a múlandóság, a természet, az öröklődés törvényei. Törvényeknek kell meghatározni társadalmi magatartásunkat, és mégis mennyi devianciával kell találkoznunk. Erkölcsi lényünket keretező törvények azt érzékeltetik, hogy mennyire engedetlenek, korlátlanok, ítéletet érdemlők vagyunk. Az örökkévaló Isten az O kimondhatatlan szeretetéből azért és úgy lett egyszülött Fiú is, hogy Istenségének képét és hasonlatosságát ránk ruházza az apák-fiak kapcsolatára is. De hogy mutatkozik az istenképűség a mi családi kapcsolatunkon? Bizony, megváltásra, alapvető megváltoztatásra van szükségünk, ami nem megy Isten segítő beavatkozása nélkül. Ennek az útja az volt, hogy Jézus Krisztus „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennek, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá, és magatartásában is embernek bizonyult: megalázta magát és engedelmessé lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig". (Filippi 2:6-8) Megváltásunk érdekében lett a tökéletes Isten tökéletes és valóságos emberré Szűz Mária testében, nem ember, hanem a Szentlélek Isten hatalmától való elképzelhetetlen fogantatásával, hogy a Benn való hit által Isten fiaivá legyünk. Nem emberi lelkünk, szellemünk valamiféle tornájával, sőt éppen annak megtagadásával, és az O Fia Lelkének szívünkbe fogadásával amire egy kis gyermek is képes - szül újjá a Szentlélek bennünket Isten fiaivá. Isten szeretetének olyan forróságát érzi ebben Pál apostol, hogy az „ABBA" szót is leírja, amit akkor kiáltott édesapjának, amikor kiósi gyermekként első lépéseivel és első szavaival futott annak kitárt karjaiba. Ezzel is érzékeltetni akarja, hogy „már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is" (7). A megváltottságunk, fiúságunk, örökségünk Isten akaratából van, nem a mi érdemünkből. Ahogyan a Szentlélek munkájának ki-ki személyesen enged, annak ajándékát hittel fogadja - úgy részesül az Isten testté létének=karácsonynak ajándékában. Ez a tartalma karácsony ünnepünknek. Visszaidézve a kis naiv sztorit: ha talán nálunk is nagyobb ünneplés jutott a borítéknak, mint a tartalomnak - ne késlekedjék senki ezt a tartalmat kérni, ami kihat egész életünkre és környezetünkre; boldogságot ad az ÚJ ESZTENDŐBEN. Mindenkit szeretettel köszönt Papp László református lelkész Ülünk szentestén a kihúzott családi asztal mellett. Kanalazzuk a hallevet. Mögöttünk a díszes karácsonyfa, a lemezjátszón karácsonyi dalok forognak. Nemigen beszélgetünk. A gyerekek a szálkákkal óvatoskodnak, a felnőttek mintha befelé figyelve, a múltban kutakodnának, történéseket, hirtelen jött betegségeket, megroppanásokat, be nem teljesült álmokat így próbálnák helyükre tenni. Szorongásokkal teli ez a karácsony este. Bármennyire családias és bensőséges, bármennyire emelkedett és örömteli, felhőinek hűvös-havas cseppjei, metsző1 szélrohamai visszarángatnak valammenyiünket a valóság terepére. S ez nem szegénységi bizonyítvány. Az ajándékozás is szerényebbre sikeredett, mint évekkel ezelőtt, a fa is kisebb, mint az elmúlt években, a hangulat is zavarodottabb, bizonytalanabb. Az idősebbek a nyugdíjak értékének csökkenésétől tartanak, egy részét meg is adóztatják majd a tervek szerint, a plusz munkára is fogyóban az erő, s ha abból is lefölöz az állam, meg kell gondolni, hogy az otthoni páros magányból érdemes-e kiszakadni pusztán egy parányi közösség élénkítő melegére vágyva. Mennyit szabad egy pedagógusnak önmagából elégetnie, az idővel permanensen versenyt futva áldoznia, nettó kilencezerért. De mit csináljon a szerencsétlen, ha ezt a hivatást nem kényszerből, hanem szeretetből és hivatástudatból választotta, hogy szereti azokat a sprőd kamaszokat, és hogy nem cserélne a világ minden kincséért sem. Vajon honnan tudják ott fönn, ahol a költségvetést formálják, a pénztárcánkat figyelik, az adóterheket osztják, hogy vannak jó bolondok, huszadik század végi napszámosok, akik minden békát lenyelnek, reggeltől estig gyerekek között élnek, villanyfénynél el-elmosolyodva javítgatják a dolgozatokat, és csak fizetésnapokon hullatnak egy-két fáradt-dühös könnyet a kiszolgáltatottság és megaláztatás miatt. Kanalazzuk a hallevet, harapjuk a ponty finom-fehér húsát. Valaki benyomja a televízió gombját. A képsorokon a magyar ingyenkonyhák egyikének megnyitásáról tudósítanak. Homályos képeken. Először bosszankodunk, a gyerekek eltekerték a gombot, de aztán leesik a húsz fillér. A szegedi népkonyha megnyitóján is kérték fotós kolléganőmet, ne fényképezzen. Nem oly örömteli esemény a rászorulóknak, hogy ingyen ebédre, kegyelemlevesre szorulnak. Az arcukat nem adják a szégyenteljes szegénységhez. Nem értik, nem nekik kellene szégyenkezniük. Pár éve még gunyorosan idézték a vicclapok Róbert bácsi két világháború közötti népkonyháját, a közelmúltban szenzációt csinált a tömegkommunikáció Klapka úr ingyenkonyhájából, ma a bíróságon húzogatják róla a vizes lepedőt gazdasági bűncselekmények, a törvény joghézagainak fölismerése és kihasználása miatt. De az is eszembe jut, hogy nem csak az ingyenkonyha műanyag tálcával sorban álló idős asszonyai és férfiai, szerencsétlen leszázalékoltjai, munkanélküliéi, kitaszítottjai szégyellik arcukat, hanem a Nagyáruház előtt valútázó dakota ifjak is, akik ha meglátnak egy fotómasinát, gyilkos tűz szikrája pattan szemükben. S a híres és védett festménygyűjtemény tulajdonosa, a kacsalábon forgó újgazdagporta birtokosa sem szívleli az újságírókat, a fényképészeket. Kétféle anonimitás, a szétnyíló olló két szarának sajátos társadalmi szemérmessége jellemzi ma ezt az országot. Már másodszor szedtem a karácsonyesti kötelező haliéból. Töröm mellé a puha rozskenyeret, s arra gondolok, milyen relatív dolog is a szegénység. Nem a hirtelen jött kiszolgáltatott élethelyzet, nem a nyakunkba szakadó nyomorúság, hanem a szegénység. Vajon melyik gazdagabb vagy szegényebb karácsony. Az, ahol hét gyerek készít minden testvérének saját kezűleg kincsesládát, ceruzatartót, babát vagy méhecskét, vagy ahol az egyke fája alá hordják számblatlanul a Barbykat, a transzformenszeket, a dzsiájdzsókat, számítógépeket, mindenféle játékprogramokkal. A kérdés persze nem eldönthető, úgy is mondhatnám, költői. Főleg azért, mert költeni kell rá. Nem dicsekvésképpen, de nekünk is úgy voltak gazdag karácsonyainak gyerekkoromban, hogy tulajdonképpen szerény körülmények között éltünk. A narancs jelentette a nap különleges ízét, egy fémépítő a közeli napok foglalatosságait, egy rongybaba a másnapi műtét alanyát, egy meleg zokni alig tudta kivárni a szentestét, a sál és a sapka is mindig hiányzott már a decemberi hidegben. így találkozott praktikum és játék, szegénység és gazdagság. Nemrégiben öreg hölgy vásárolt előttem a húsboltban. Három csirkeszárnyat és húsz deka vesepecsenyét kért. Amikor a pénztárhoz topogott, a hentes rám kacsintott, aztán kiintett a kirakaton át az utcára. Oda volt hurkolva egy hegyes fülű, izgága kis eb. Annak lesz a vesepecsenye - mormolta a tagbaszakadt fiatalember, s odadobott még egy szárnyat a mérlegre. Arra gondoltam, valahol itt, egy közeli bérház második emeletén, egy hatalmas lakásban élt egykor a méltóságos úr családjával. Cseléd szolgálta fel a reggelit, sofőr vitte az urat a hivatalba. Valamilyen csoda folytán, mint egy hermetikusan lezárt űrkabinban, itt maradt az öregasszony. Férje rég halott, gyerekei közül is temetett már, a többiek szétszóródva a világban, ha nem adta volna ki albérletbe az egyik szobát, föl is köthetné magát. Nyugdíja minimális, körötte a régi családi bútorok porosodnak, pereg a képek festékrétege, törik a nemes porcelán. Maga főzi a csirkeszárnyat, három napra is elég. Ha ez a kis kutya nem lenne... Esténként a könnyű halálért imádkozik, meg azért, hogy csak két nappal később hozzák a fűtésszámlát, addig hátha megjön a fia néhány dollárja a tengerentúlról. Mert ha most kikapcsolják a fűtést... Egy vernisszázson kortyoltuk a pezsgőt. A hangulat oldott volt, halk zene szólt, mindenki gratulált a művésznek. Elegáns hölgyek és skatulyából elővarázsolt urak tették egymásnak és a festőnek a szépet. Odahajolt hozzám egy, művészberkekben igencsak bennfentes ismerős: Látod azt a csokornyakkendős srácot? A környéken benzinkutas. A legutóbbi benzináremelés alkalmával sok milliót vágott zsebre. Szinte egyik napról a másikra ugrott a felső tízezerbe. S elmeséli, miként tudták meg az áremelések napját és mértékét, hogyan utaztattak jelentős kenőpénzért egy szerelvénnyi benzint két napon át az ország vaspályáin, hogy az emelést követően minden literen hat forintot kasszírozhassanak. Gondolom, a megnyitón kiválasztott hatvanezres festmény már az új lakás karácsonyfája alá kerül. Elfogyott a karácsonyi halászlé. Leégtek a gyertyák a fán, elálmosodtak a gyerekek, a felnőttek az éjféli misére készülődnek. Finom volt a halászlé... Ismét szép a karácsony. baassíSBBSSSSSSS^s