Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-27 / 302. szám

6 RIPORT DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1991. DEC. 27. Tanyán lelt boldogság Gyula erősen szikár, beszédében annál bővebb ember.,-Nyomban érezhető: más tájékán született a világnak, nem itt. Ahogy a mondatait kerekíti, ahogy a hanghegedű húrjait szólaltatja, ahogy a mondandóját formálja, akár a sziklaforrás csobbanása a mészkőtálkában... Annánál sincs ez másként. Szerencsések mindketten, megőrizhették a szülőföld használatos nyelvének egyszerűségét. Kifejezéseiken keveset ronthatott az anyanyelvet lucskoló félelmetes, köznapi élet; megmaradhattak szépen, értelmesen fogalmazó falusiaknak. Gyula a bátrabb, bár az asszonyi sugallat mindvégig tetten érhető. Kettejük összekovácsolódó sorsa az örök, a beteljesedő szerelem. Az életkert megtépázott fájának erős gyökereken való táplálása. ígéretes karácsony elé nézhetnek. Közeledvén az ötvenedik életévhez: saját tanyára alkudhatnak. Nagy boldogság ez - mostanában. Elöljárójában annyit kell tudnunk Kassai Gyuláról, hogy magyarnak vallja magát, mivel születésekor falujuk magyar területre esett, s csak később nyilvánították románná. Ott, Vicén, szerette meg Annát, belekóstolgatván a titkolt szerelem tiltott gyümölcsébe, s mint a világon bárhol: ennek ellenére évtizedig elmaradtak egymástól. Eleinte a szülők erőnek erejével ellenezték egybekelésüket: szegény a szegénnyel nem na- gyon jut a többre - hajtogatták. Bánatában el kellett zarándokolnia a faluból, s mikorra már megbékélhetett volna sorsával, katonának vitték, hogy mindenképpen befellegezzék a szerelmi házasságnak. A későbbiekben pedig: - Amikorra leszereltem, Annócskának lett egy leánkája, s én akkor is el akartam venni, de a szüleim megint azt mondták: már, mit riem. Annócska nyugtatgatott: hadd el. Gyula, nem számít, ha egymásé akarunk lenni, időre csak összekerülünk. Vincze Anna nagymamaként is mosolyog a fiatal kori bölcsességén s annyival egészíti ki Gyula emlékezését, hogy akkoriban szívesen nekivágtak volna a nagyvilágnak, csak azt nem tudták: hol is van az. A kívánt közös élet már a kezdetén elakadt. Mindketten megházasodtak, tizenkét évig nem találkoztak, egymást se látták. Aztán csak fordult a kocka. Gyula mondja: - 0 lakott Temesváron, én laktam Déván. Ott volt a bátyja, János, tőle érdeklődtem: Anna hogy viszi az élet sorát a férjivel, s ő egyszer csak mondja, nekem, hogy Gyula, Anna özvegy, otthagyta az ura. Közben én is özvegy lettem, tőlem is elment az asszony... Már majdnem a leghatalmasabb szomorúságra gondoltam, mikor Gyula értésemre adta, hogy a megözvegyülést a szerelemben házastársi hűtlenségnek fogjam fel. Csupán válás történt mindkét oldalon. S ne is gondoljak rá, hogy ennyivel véget ért a történet. - Neki volt három családja, két lánya és egy fia. Nekem volt egy lányom és egy fiam. Hét évig voltam az első asszonnyal, aki kétszer is felkelt mellőlem. Egyikszer állapotosan jött vissza, így amikor ismét egyedül maradtam, elmentem a megadott címre. Jött az öcsém is, elkísért, de ő az állomáson várt, míg én Annócskára rátaláltam, mert Temesvár nagy város. Tizenkét éve lesz most karácsonyba. Karácsony harmadnapján este már vissza voltunk fordulva Temesvárról a gyerekekkel, Annával, az öcsémmel. Kimentünk az édesanyámhoz, Kisbarcsára. Most már nem ellenezte, örvendett, arra kért, telepedjünk le, és űzzük a dolgunkat. Az én vett lakásomban már nem volt semmi, elvitte az első asszony... A beszélgetés ebbéli részében idegen kifejezések, mint például: blokk, tömbház, apartament is szárnyra kelnek, mivel Gyula első párját fele magyar, fele románnak jellemezte. Egészen pontosan idézve: - Mindig azt mondta nekem: Gyula, én csak a bokámtól le vagyok magyar. Felfelé román vagyok. - Mégis összekerültek... - Dolgoztunk a téeszben, ő is ott volt a lánytestvérével. Először édesapám azt mondta, hogy vedd el Gyula, ni, milyen hárnyik asszony, ügyes, szorgalmas. Amikor odakerült a sor, komolyan vettem a dolgot, hogy nősüljek meg vele, édesapám ellent vetett: nem kell, mert román! Na, mondom: idefigyeljen édesapám, huszonhét éves vagyok, nem élhetem le így az életemet. Megnősülök. Elvettem anélkül, hogy akarta volna. Azt mondta: evvel, te, nem fogsz meghalni egy párnán. Igaza volt, mert eleinte jól ment minden, de később kirúgott a hámból. Gyula az elkülönülés okaként a bukaresti földrengést említi. Vasbetonszerelőnek vitték, sok időre távol az othontól. Visszatérte után sohasem érezhette magát olyan férfinek a háznál, mint előtte. Aranka közben összeszokott egy román emberrel. Örökre megromlott életsorsuk. Sőt! ' - Most négy esztendeje, hogy törvény előtt is elválottunk. Ajánlották, hogy béküljünk össze. De hát, hogyan béküljek már ki... tartsam valakinek a gyerekeit... a romántól, akihez eljárt, attól van négy. Gyula szavai után. a válóperi tárgyalás végeztével sikerült elhitetni a gyerekekkel, az életfonál szakításánál nem ő volt a hibás. Maga Aranka ismerte be - sírva. Néhány fontos dolog azonban nem rendeződött ezzel. - Be voltam adva a törvénybe - slukkol hosszat a Symphóniából Kassai Gyula -, hogy azok a gyerekek közül kettő vagy három viseli a nevemet. Kérték, tegyék át őket a férfiére, hogy oda legyenek aktívak. Csak mint tanú voltam ott, és elismertem, hogy a gyerekek nem tőlem valók. A férfi, akivel élt, váilaltaőket és minden rendben lett... Akkor már nekem megvolt újra Annócska... S mint a mesében, élhettek volna békében, ha nem csapja meg a szomszédékat is a rendszerváltás szele. Rés támadt a hatalom kapuján és ... - Lezajlott a forradalom, beadtuk az iratokat. Nem voltam tökéletesen elhatározva, hogy itten maradunk, úgy voltam, mintha kirándulni mennék, de Anna rámparancsolt: úgy gondolkozz, Gyula, vissza már nem térünk. Jó, legyen, ami lesz, vonatra ültünk, és március 23-án átléptünk Magyarországra. A bajokkal terhes, de szabadnak. Nyugatnak hitt országunkba. A jólét közepébe. - Ide is jöttek a románok, oda is mentek ! - hallottuk akkoriban, útonútfélen, ha véletlen otthonra lelt valamelyikük. Kisteleken, Molnár Albert, a röszkei téeszelnök, a szülei tanyáját ajánlotta fel Kassaiéknak, miután tudomására jutott, hogy az erdélyi család kifelé tart keservében, átmenekült. Ennek utána arrafelé többen hívták segítségül a friss erőt, Anna szárat vágott, kévét kötött például Tóth Jánoséknál, és Pösze néni szerint olyan szépen még sohasem volt még az összeszedve, mint a „román" asszony munkájával. Gyula az állattartóknak segített, és a gyerek szintén vállalkoztak. Azonnal mozdultak, még a legfinnyásabb tennivalóra is. Eredménye: - Sokszor három-négy kocsi jött ulánunk, hogy menjünk dologra. Munka mindig akad, csak ember legyen hozzá - summázza Anna, de hamar fölfakad belőle a keserűség és így fogalmaz: - odaát azért szenvedtünk, mert magyarok voltunk, itt meg azért: románoknak hisznek bennünket! Gyula ráerősít: - Mindig azt mondom itt mindkinek: hogy mondhatjátok, hogy románok vagyunk, amikor Erdély idetartozott Magyarországhoz, csak később, mikor bejöttek az oroszok, akkor suppant el újra. Én a magyar világ alatt születtem, 1943-ban. Nehéz ezt értelmezni mindnyájunknak. Igazán megkavar bennünket a múltunk s valójában azt se tudjuk; kik vagyunk, tulajdonképpen? Anna a mult mozdulását más is késztette. - Az én vágyom már régi, gyermekkori álom. Édesapám leventeoktató volt, a románok eltették láb alól. A Duna csatornáján veszett oda. Nagy adót szabtak ki ránk, pedig rossz földjeink voltak. Nem maradt semmi a padláson. Elterveztem, ha megnövök, felcseperedek, innen elmegyek. Amikor a forradalom volt megkérdeztem Gyula fiát,Csabát, kinek drukkolsz, - mert a román iskolába járt és négyéves kora óta nevelem - s ő a magyarokat nevezte meg. Ekkor biztosra tudtam, hogy megyünk. Tizenkét éve vagyunk együtt, amikor átléptük a határt, azt mondtam: Gyula, a magyar zászló alatt akarok veled megesküdni. Addig még sok víznek le kell folynia a Dunán, hiszen Anna még törvény előtt nem vált el az előző emberétől; mindkettejüknek rá kell esküdniük a magyar voltukra; pecsétes papírral igazolva. Kisteleken, Szegeden, Pesten, Bukaresten, Genfen keresztül, hogy hozzánk tartoznak. Meg a többi, előre nem gondolható, hivatalos vegzatúra... Ünnepnek tartván, megkértük a román állampolgárnak bejegyzett Kassaiékat, sorolják el, kik alkotják náluk a nagycsaládot. Anna az ittenitől indult és visszajutott hamar az ősi földre: - Melinda, Hajnalka az én lányom. Aranka az ő lánya. Levente az én fiam és az ővé a Csaba. Nálunk a szülők kihaltak, egy bátyám meghalt 26 évesen, úgyhogy, mi ötön élünk még. A nővérem Temesváron, a bátyám Petruzsánban. A többiek nyugdijasok, én vagyok a legfiatalobb. Vincze család után Gyula lidézi az övéit. Erre való tekintettel: - Négy fiútestvérek vagyunk, a legnágyobbik Kassai Balázs, az utánavalő vagyok én, majd jön Kassai Istvány és Kassai Dani. Volt egy leántestvérem, de az meghalt kétéves korában. Édesapám, mielőtt újra elmentem volna Annócskáért, szintén meg volt halva. Egyik öccse, a nagybátyám igazított el bennünket mikor elsőbb Pestre vitt bennünket a vonat. Adott ötszáz forintot meg Anna unokájának kétezret, hogy mégse üres kézzel vágjunk neki a magyar életnek. Amibe, mint égből az angyal, belecsöppentek. A fátyolfehér decemberi tanyasoron kemény utat ver a kocsi kereke. Ha nem lenne fagyott a föld, bizonyára belevesznénk, tengelyig süppednénk a homoktengeri zátonyon. Kassaiék meglelt otthona hamar belevész a zúzmarás mindnségbe, mivel a Molnár-tanya, annak idején kicsit beljebb épült az úttól, a szőlősoros gyümölcsfaerdő mellé. A nagymosás udvari teregetésétől csonttá fagyott ruhák csillámlásának az ereszkedő ködben. A trágyarakás csöndjénél szelíd kutya fülel és hangtalan marad még a legnagyobb neszre is. A farakás friss fűrészporáról vehető észre csupán a hajnali kirajzás. Elhagyva az útfutó autó melegét, később, á vonatra várakozva Pösze néni újságolta, hogy az lehet a néma tanya oka, hogy az eddiginél is nagyobb boldogság köszönt a családra. Gyula a vasúthoz, Anna az egyik gyerekkel a kenyérgyárba, míg a többiek a tehenészetbe vehették az irányt. Sikerült elhelyezkedniük. Lehet, hogy a hivatalos papírok megérkezése nélkül is elhisszük: Gyula meg Anna már letették a nagy esküt. Igaz!? Magyarok. Most már rajtunk a sor... MAJOROS TIBOR GYENES KÁLMÁN FOTÓI NEM A HELYSZÍNEN KÉSZÜLTEK