Délmagyarország, 1991. december (81. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24 / 301. szám

KEDD, 1991. DEC. 24 DM MAGAZIN 15 FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Kihorgolódik a világegyetem A / Juhász Ferenc az Uj írás temetéséről, az irodalom élniakarásáról, a költői felelősségről és a szeretet kohéziójáról J y Ol akutot (Úfdi Jftín'.Jüt fcckvíl, rvl/ty v£ irttyníC * j immmm f Ü/ií/iA a Fórum Szálló előcsarnokában a süppedős bőrfotelekben. Mögöttünk a december végi köd, nemhogy a Duna túlpartjára nem lehet átlátni, de a korzó járókelőit is csak sejthetjük. Juhász Ferenc fáradtnak, kicsit megtörtnek látszik. Néhány napja még fogta Vas István kezét a kórházi betegágynál s most temetésre készül. S éppen ma temetik Aczél Györgyöt is, s a dolgok mindenképpen összefüggnek. Az Új írás utolsó búcsúszáma talán holnap, de az ünnepek előtt mindenképpen piacra kerül.) - Miként búcsúzhat egy főszerkesztő folyóiratától, amellyel évtizedeken át szimbiózisban élt. Eletének köveiből alakította, formálta s most egyszerre vége. - Ma már túltettem magam haragon és indulaton, majdhogynem azt mondom, béke van szívemben, örülök, hogy vége. De kiüresedett és keserű vagyok, mert nem így kellene temetnünk. Úgy látszik, mi még temetni sem tudunk tisztességesen. Az Új írás nem egy tisztes versenyben maradt le, hanem abba bukott bele, hogy a mai hatalom bizonyos erői nem teremtették meg létének anyagi feltételeit, elszívták körülötte a levegőt. Üres zsebbel és légszomjjal nem lehet irodalmat csinálni. - Azt tartják, búcsúzni is csak szépen szabad. Hogyan búcsúzik a magyar szellemi közélettől az Új írás? - Harminc éve, 1961-ben jött ki az első szám, s most végkielégítésként lehetőséget kaptunk az utolsó, a decemberi, a búcsúszám megjelentetésére. Ez amolyan elköszönésféle, ahol megszólalnak a tanácsadó testület tagjai, a szerkesztőség munkatársai, a legközvetlenebb szerzők egy csoportja. S közöljük Gyárfás Miklósnak egy komédiáját, amely a Nemzeti Színház felkérésére készült és korunk egyik jellemző létezésmódjáról, az újgazdag tébolyról beszél a gyárfási komédia sajátos nyelvén. - A búcsúzó főszerkesztőnek kötelessége mérleget vonni, valamiféle leltárt készíteni. Hogyan értékeli az Új Irás helyét, szerepét az elmúlt három évtizedben? - Mit mondjak? Ha az esküvő előtt a menyasszony széttépi a babaruhát, nem illendő megkérdezni a vőlegényt, hogyan érzi magát. Persze a választ azért nem kerülöm ki. Az Új írás megszűnése a magyar irodalom jelentős vesztesége. Különösen a válságban lévő szellemi életnek, az elárvult és elszegényedett magyar művészetnek tragikus vérveszteség. A szükség hozta létre, hisz 1956 őszére a folyóirat-irodalom gyakorlatilag megszűnt. Pedig a kortárs irodalom élni akar, az természetes lételeme, meg szeretne jelenni, nyilvánosságot követel. Ez a szükség, ez a természetes igény szülte az Új írást, amely az elmúlt három évtized nagy irodalmi hajója volt. Lehet, hogy teherhajó, alkalmanként luxusjacht, máskor utasszállító vagy komp, esetenként elárvult gálya. De mindegy melyik, mégiscsak jelen volt, a magyar írótársadalom számíthatott rá, jegyeket válthatott, fölkapaszkodhatott rá, palackpostát küldhetett, csomagokat adhatott föl. A lap pedig igyekezett bizonyító termékeket fölmutatni, alkalmanként mentőöveket dobni a fuldoklóknak, örömhírt vinni s elvállalni a gyászjelentést hozó postás szerepét is. Most minden megszűnt. A harminc év lapszámai egy folyamot alkotnak, hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozásával, remekművekkel és alkalmanként középszerű írásokkal, fontos alkotásokkal és irgalmas szerkesztői megalkuvásokkal. Aki figyelmesen olvasta az Új írás-folyamot, az emlékezhet Lengyel József bátor remekművére, a Kicsi mérges öregúrra; tudhatja, itt jelent meg Hajónczy Péter korszakos írása, A halál kilovagol Perzsiából. Mi közöltük Illyés Gyula Bánk bán átigazítását, amelyre Gyula így reagált: „Köszönöm a cinkosságot." Pedig ez nem cinkosság volt. hanem új, bár vitatható értéknek fölismerése. Büszke vagyok Szentkuthy Miklós önéletírására, főképpen azért, mert egy zárkózott, tartózkodó zseni, egy rejtőzködő író életében először beszélt legszemélyesebb dolgairól, családjáról, önmagáról, a magyar társadalomnak egy olyan rétegéről, amely addig mostoha gyermek volt a magyar irodalomnak. És akkor még nem szóltunk a versekről, a huszonhat éven át folyamatosan megjelent képzőművészeti összeállításokról, a Pályám emlékezete című vallomássorozatról, melynek során mintegy 200 magyar író, költő, képzőművész, tudós, a szellemi élet színe-java szólt életéről, sorsáról. Bizonyította ez a sorozat amiben én különben is hiszek -, hogy lehet megrendelésre írni, és hogy megrendelésre is születhetnek kitűnő dolgok, olyanok, amilyen Nagy László vagy Kormos István felemelően szép önvallomása volt. Mindezekért sajnálom az Új írást, de tudomásul kell venni, hogy ma ebben az országban csak egy vödör van, nem férhet mindenki hozzá. Azt azonban nehezen viselem, hogy ugyanannak az írónak a műve attól lesz jó vagy rossz, hogy melyik folyóiratban jelenik meg. Ha X-ben, akkor jó, ha nálunk, akkor rossz. S azt is tudomásul kellene venni, hogy semmilyen műnek nem mércéje és értékmérője sem az olvasottság, sem a példányszám. - Körülöttünk teljes zűrzavar tapasztalható. A politikában, a gazdaságban egyaránt, miért lenne kivétel az irodalom? Ebben a helyzetben Juhász Ferenc szavaival kérdezem: Mit tehet a költő? - Egyet tehet, mint mindig. írhat. Bár ha nincs reménye, hogy műve láthatóvá, olvashatóvá válik, ha kevés az esélye a megjelenésnek, nehéz írni, súlyosabb a kötés. Körülbelül ma Magyarországon olyan helyzetben van az irodalom, mint a fordulat évét követően, amelynek színvonalát Németh László, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor jelölte ki. Ám akkor lehetett bármilyen zűrzavar, nem szakadtak el egymástól és nem szakadt el a rejtőzködő és a megjelenő irodalom sem. Ma viszont ha szomorúan és kényszeredetten is, de mindinkább tudomásul kell venni, hogy viszonyaink elrettentik egymástól az írókat, a gyűlölködés mérgező anyaga került közénk, a százfelé szakadt irodalomban hiányzik az összetartó erő. Hogy mit csinálok? A költészet napjára jelent meg Földalatti liliom című kötetem, 46 rövid versből álló gyűjteményem is kész, szerződésem van rá a Szépirodalmi Kiadóval. Egész életemben ez a kiadó egy biztos támaszt jelentett nekem, amelynek neki tudtam dönteni a hátamat és még melegített is. Ma ennek a kiadónak léte, sorsa is ellehetetlenült. Nekifogtam egy újabb eposznak. Ez a hosszú vers 56-ról szól. Régóta tudom, hogy egyszer nekem is szembesülnöm kell ezzel a korral, el kell mondanom az én élményeimet, meg kell fogalmaznom egy költő látomását 1956-ról. Az eposz genetikus kódja szerint horgolja önmagát. Isten sem úgy teremtette a világot, hogy mindent pontosan tudott, tudta, milyen lesz a tigris, a liliom és a bálna, hanem bizonyos alaptételeket, alapegységek, kódolható elemeket teremtett, ezeket hozta működésbe és kihorgolódott a világegyetem. így horgolja magát a vers is, egyik gondolat termi a másikat, egyik szál kapaszkodik a másikba, s jönnek a sorok, a minták, teremtődik a világ. Nem lehet tudni pontosan, milyenné válik, csak az akarat tisztasága, a szándék indulata vezérli. És nem befejezni nehéz, befejezi önmagát. Elkezdeni, hozzáfogni, ahhoz kell igazi erő és bátorság. - Nem kerülhető ki a kérdés, különösen a mai ködös napon: Juhász Ferenc az elmúlt évtizedeknek nemcsak meghatározó tehetségű költője és irodalomszervezője volt, de sikerember is, akinek sok könyve jelent meg, és magas állami elismeréseket kapott. Vajon ez pusztán a lojalitásából fakadt, vagy ezzel is el akarta fogadtatni magát a szocializmus, mely igyekezett azáltal is emberarcát mutatni, hogy bizonyos alkotókat és műveket támogatott. - A dolog sokkal bonyolultabb, s az ilyen szimplifikált, egyszerűsítő megoldások majdhogynem sértés számba mennek. 1945-ben én 16 éves voltam, a koalíciós években ifjú ember. S mint minden fiatalemberben, elementáris erővel működött bennem a lennivágyás. Ez aktivitást feltételez s nem vonulhat az ember - mert nincs is - csigaházba. Sok szorongás volt bennünk, de tagadhatatlan. hogy fölszabadult létállapotban, és óriási lendülettel készültünk valami újra. Hittük, hogy változásnak kell történnie a társadalomban és az emberekben is. Érzelmeinknek elementáris mozgatórugói azonban néha megpattantak, figyelmeztetően megnyikordultak. A hit hártyája mögött fölsejlett a rettenetes valóság, amelyet azonban tudomásul venni csak kozmikus erővel lehetett volna. Aki csak az említett módon egyszerűsít, az nyilván nem tudja, hogy az Apám című művemet mennyi támadás érte, hogy az Új versek a Szabad Népben kapott súlyos szavakat, hogy '56-ig nem is jelenhettem meg, később is csak hosszú várakoztatások, parkolópályák, példátlanul megalázó viták és tiltások után. És még 1963-ban a József Attila sírja című versem körül is botrány keveredett, s könyvemet két évre letiltották. Mindezeket tetézte, hogy első feleségem, szegény Erzsike szülei kuláklistára kerültek, s hetente járt a szegedi Csillagba kis batyujával látogatni. Meggyőződésem, hogy ezek az idegi megpróbáltatások is siettették halálát. A 60-as évek közepén egy oldottabb társadalmi állapotban, amikor Illés Endre lett a Szépirodalmi Kiadó igazgatója, jelentős fordulat következett az irodalomban is, az én életemben is. - Az utókor mindig fölteszi a kérdést: szenibesültek-c korukkal annak alakítói, fölismerték-e felelősségüket teszem azt éppen az irodalom legjelentősebb egyéniségei? - Az, hogy ki milyen korban születik és él. Isten kegyeiméltói történik. Élünk, ez természetes. Meg szeretnénk valósulni, ez is természetes. A költőnek, az irodalomnak nem lehet más dolga, mint a folytonosság biztosítása. A mi generációnk ezt igyekett bizonyítani. A művészet, az irodalom folytonosságbeli függetlensége kizárólag a művekben teremtődhet meg. Nem alakíthatják politikai ostorcsapások még akkor sem, ha időnként személyeket vagy műveket képesek bevonni ebbe a szférába. De ez nem bizonyítja se az alkotások, se az alkotók színvonalát. Szomorú, hogy az új rend mostohán kezeli a művészeteket, új és hamis ideológiákkal szétzilálja a művésztársadalmat, megöli egymás becsülését, szétrohasztja azt a mérhetetlen szeretetet, amely az elmúlt negyven évben összetartotta a legkülönfélébb korú, vallású, szemléletű írókat. Pedig az egymás becsülése és egymás iránti szeretet a magyar irodalom isteni kegyelme volt. Ma indulatok nyilai, köpködő gyűlölködés hetvenhétfelé szakítja ezt a parányi irodalmat, ennek a kis nyelvnek a megszólalás-lehetőségét. Pedig egyetlen feladata és lehetősége lenne: védeni szellemi integritását, szabadságát. A szeretetnek, mint kohéziós erőnek újjá kell születnie, hogy ne divatok, hordószónokjatok vagy politikai útmutatások irányítsák az irodalmat, hanem művek teremtődjenek, hogy meg ne szakadjon irodalmunk folytonossága. - November 16-a óta Juhász Ferenc nyugdíjas. - Az állásomból mentem nyugdíjba, a költészet nem enged nyugdíjas éveket. Amikor kerestem a szükséges papírokat, sokminden érdekesség a kezembe akadt. 1947-ben, 19 évesen lettem gyári munkás, 24 évig voltam a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője, 16-ig az Új írás főszerkesztője. Mindig volt munkaviszonyom, abból az Arany János-i belső indulatból, hogy szellemi függetlenségemet jobban meg tudom őrizni, ha nem kell műveimmel napont J házalni, azokat áruként kínálni. Még friss nyugdíjas vagyok, élvezem is egyelőre. De már vágyom egy szigetre, a rendszeres találkozásokra. egy baráti társaság fészekmelegére. Nem lehet mindennap verset írni. én mégis azt mondom, csinálni kell. Mint az asztalos, akár koporsót, akár bölcsőt, akár széket. A vers kiköveteli önmagát. (Ülünk a Fórum Szálló előcsarnokában a süppedős bőrfotelekben. Mögöttünk a december végi köd nemhogy a Duna túlpartjára nem lehel állatni, de a korzó járókelőit is csak sejthetjük. Juhász Ferenc fáradtnak, kicsit megtörtnek látszik. De indulatai a régiek, szemvillanásai szikrakor szarnak. Nemsokára kilép a december regi tülekedésbe. Megnyílik előtte a tömeg, nem f-g rajta a köd.) TANÚI L \JOS