Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-02 / 257. szám

„... - Hogyan élte meg 1956 őszének előzményeit? - Én nem folytam be semmibe, mert eléggé távol tartottam magam mindentől. Ugyanis egy egyházi felsőoktatási intézményből, az egri jogakadémiáról kerültem ide (amiről persze a negyedévente kötelezően újból megírt önéletrajzomban hallgattam), így óvatos voltam. A természetemből is az következett, hogy visszavonultan éljek. A munka területén eleget tettem. A dékánhelyettességet 1956 augusztusában mégis elvállaltam. A dékán, Schultheisz Emil beteg volt, így a kari ügyek vezetése rám hárult... Egy angol történész szerint az 1956-os forradalom Szegeden kezdődött. Az első egyetem belüli forradalmi tett az volt, hogy röplapon terjesztették a fölhívást... az orosz nyelv oktatása ellen... Október 16-án délelőtt előadásszünetre és nagygyűlésre kért engedélyt tőlem a diákság. A rektori tanácsban az éppen Szegedre érkezett művelődési miniszterrel (Kónya Albert) konzultálva megadtam az engedélyt. Tettem ezt azért is, mert a hangulatból következtetve ha nem egyezek bele, akkor is megtartották volna a gyűlést. Ezen a miniszter is részt vett és a hallgatóság kérdéseire engedékeny válaszokat adott. - Mivel magyarázza, hogy ön - egy apolitikus és óvatos ember - az 1956-os népfölkelés szegedi eseményeinek középpontjába került? - Az ifjúság irántam bizalommal volt. Talán azért, mert az egyetemi szociális bizottságnak is én voltam az elnöke, a kollégiumok és a menzák felügyeletét is elláttam az egyetemi tanács kérésérc, s nagy igényekkel léptem föl az ifjúság érdekeiért és az állapotok javításáért. Sikerült eredményeket elérni s erről tudott az ifjúság. Igazságos, tárgyilagos embernek tartottak. Közeli kapcsolatba, baráti közelségbe kerültem a hallgatókkal azokon a tanulmányi kirándulásokon, amelyeket a tanszéken oktatott anyag „illusztrálására" szerveztem. A forradalmi hangulat fokozódása idején... megjenet nálam az ún. Összegyetemi Tízes Bizottság küldöttsége, s arra kért, vállaljam el a másnapra tervezett egyetemi nagygyűlés tanárelnöki tisztét. Én szerettem volna elhárítani a kérésüket és Koch professzort ajánlottam, de amikor elmondták, hogy tudományegyetemi diákságon kívül az orvostanhallgatók és a tanárképzősök is rám szavaztak, elvállaltam. Abban a helyzetben egy bizonyos felelősségérzet erősödött meg bennem. Azt láttam, hogy azon az Ady téri Auditórium Maximumban tartott nagygyűlésen óriási tömeg gyűlt össze (az egyetemi hallgatóságon kívül a város lakói közül sokan eljöttek, úgyhogy az Ady téri épületben, az Auditórium Maximumtól le a lépcsőkön, egészen az utcáig zsúfolódtak az emberek) és forrott a légkör, tudtam, hogy az eredetileg kitűzött témám - a MEFESZ megalakítása, s a diákság követeléseinek ismertetése - túl olyan dolgok kerülhetnek elő, hogy szükség van az események kézben tartására, az ifjúság óvására, nehogy túlzottan előre fussanak a politikai rendőrségtől veszélyeztetve. Egyre élesebb fölszólalások. követelések hangzottak el. többek között Rákosiék vád alá helyezése, a szovjet csapatok távozását követelve. Csak akkor korlátoztam a felszólalásokat, mikor úgy ítéltem meg, fékezni kell a történéseket. Nem járultam hozzá, hogy a gyűlés résztvevői a nagygyűlés folytatásához kivonuljanak a Dóm térre, mert akkor kitörhetett volna az utcai forradalom... - Hogyan értékeli saját 1956-os szerepét? - Közérdek és egyetemi megbízatás játszott közre abban, hogy az események közepébe kerültem. Az események rendkívüli sebességgel követték egymást. Október 24-én elrendelték a statáriumot, de az ifjúság tovább forrongott: csoportokba verődve járták sorra az üzemeket, összeölelkeztek a munkássággal. Összeült az Egyetemi Tanács, megkísérelte kézben tartani az egyetemi eseményeket. Ki kellett vonulnia a központi épület aulájába. mert az egyetemi hallgatók ott gyülekeztek, s 7 a tanács kérésére - elmondtam, mit jetenl a statáriális eljárás, mire vigyázzanak- Szerencsére az egyetemi ifjúság táwl is^ártotta magát az erősza- A szovjet megszállás idején milyen korlátok között cselekedhetett? - A néptanács bátorságára, kitartására példa, hogy november 5-én, hétfőn spontán összeültek, s folytatták a munkát, mintha misem történt volna. A Széchenyi tér szélén sorakoztak a tankok, de a szovjet tisztek nem jelentkeztek, mi sem kerestük velük a kapcsolatot. Két.szovjet tiszt részt vett ugyan a néptanács ülésén és jelenlétükre ügyet sem vetve válaszoltam a feltett kérdésre: semmiféle jogi helyzet nincs, mert szovjet tankok és szuronyok tetején állunk. Az oroszok jelenlétének második napján a néptanács szűkebb körű sajtóértékezletére rontottak be rohamsisakos, mongol arcú katonák, s szuronyokkal közrefogtak, a munkatársaimat pedig a falhoz állították. Később a szegedi volt párttitkár a fülembe súgta, azt tervezik, engem a Szovjetunióba szállítanak. Egy idő múlva a szobába visszatért a szovjet parancsnok, aki közölte velem, úgy határoztak, vegyek részt a város új vezetésében a januárra tervezett új választásokig. Nem akartam hinni a fülemnek, de természetesen elvállaltam, mert eddig is a városért dolgoztam, ezután is ezt tehetem, nem vagyok a magam ellensége. A rádión keresztül másnap rövid beszédet intéztem Szeged lakosságához. Kértem, szűnjön meg a sztrájk. A várost tehát én most már mint első elnökhelyettes vezettem továbbra is, mert az elnökkel senki sem állt szóba. (...) - Letartóztatására milyen előzmények és milyen körülmények között került sor? - A helyi lapban - amely a Szeged Népe fejlécét elhagyva ismét Délmagyarország címmel jelent meg - '57 februárjának elején egy Szabolcsi nevezetű. nem szegedi tollnok cikket írt ellenem „Professzor úr meddig várjunk?" címmel. Nyomban lemondtam a városvezetői tisztemről, amelyet januártól kezdve már nem láttam el... 1-957. február 18-án este albérleti lakásomban jelent meg három ávós, akik felszólítottak, menjek be a főkapitányságra, mert a politikai rendőrség parancsnoka ott óhajt velem beszélgetni. A letartóztatásra számítottam... - A kihallgatás, a bírósági tárgyalás hogyan zajlott? - Eleinte udvariasak voltak, később pimaszkodtak, gorombáskodtak, akasztással fenyegetőztek, aztán internálótáborba vittek, vegyileg fertőzött sötét zárkába zártak. A zárka padlóját bekenték valami vegyi anyaggal, aminek hatásaként fejfájás kínzott, összezavarodtak a gondolataim...Nem ismertem be az el nem követett bűncselekményeket. A; elsőfokú bírósági tárgyalás 1957 decemberétől 1958 februárjáig Szegeden zajlott... Megmondták, tévedek ha azt hiszem, jogi ítéletre számíthatok. Nem, az fog történni, amit ők akarnak. Politikai ítéletet hoznak ellenem. Annak ellenére, hogy az előzetes forgatókönyv szerint halálos ítéletnek kellett volna születnie, a népbíróság (amelynek elnöke Pozsgai nevezetű hódmezővásárhelyi illetőségű fiatalember volt, mert a szegediek nem vállalták ezt a feladatot) 15 évi börtönbüntetést szabott ki. Gondolom - menet közben kaphatott „lelki injekciókat" végül is az egyszerű, világos fejű, de pártfegyelmet tartó ember volt, traktorosból lett bíró, most - úgy tudom - Szegeden ügyvédeskedik. Az ügyész törvényességi óvást nyújtott be a halálbüntetés nem alkalmazása miatt. így került az ügy a Légfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa elé (ami vésztörvényszékként működött). Itt - az isteni gondviselésnek köszönhetően - egy Szegedről elszármazott bíró, a legfőbb ügyész, Szalay József - megtudván, hogy az én peremben neki kell kimondani a végszót - nem jelent meg aznap a hivatalában. Ilyenkor az a szabály, hogy a leghosszabb tartalmú szabadságvesztést kéri a képviseletet ellátó ügyész. Enyhítő körülménynek tekintették: kiemelkedő tudományos munkásságomat, továbbá, hogy szembeszálltam az izgága tömegekkel, s hogy a hozzátartozók kérésére letartóztatottak szabadlábra helyezését iendeltcm el. Az utolsó szó jogán annyit mondtam: engem is sodortak az események, méltányos ítéletet kérek. így ítéltek engem életfogytiglani börtönre. (..,)" |M* ——1 U'JSZÁSZI ILONA Egy szelíd ember a forradalomban In memóriám Perbíró József Több, eddig még kiadatlan kötetbe foglalta élettörténetét dr. Perbíró József, a szegedi egyetem jogi karának egykori professzora és dékánhelyettese, az 1956-os szegedi néptanács elnöke, aki a szovjet megszállás után is szerepet vállalt a város új vezetésében, akit 1957 február 18-án letartóztattak. Akit a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt. Aki amnesztiával 1963. március 23-án szabadult. Aki négy, sőt később megszerzett ötödik oklevele ellenére sem tudott hosszú ideig elhelyezkedni, aki az anyagi jóvátételt várta rehabilitálásától, mikor 1989 szeptemberében kecskeméti lakásán beszélgettünk, dr. Perbíró Józsefet a József Attila Tudományegyetem Tanácsa 1989. december 21-én rehabilitálta, kései erkölcsi jóvátételként a közelmúltban odaítélte az emeritus professzori címet, meghívta a jogi A fordulat október 26-án következett. A lakásomból jövet a Széchenyi téren mentem át, láttam, tüzéregyenruhás katonák fegyverüket lábhoz téve és kordont vonva várakoztak a téren. A különböző utcákból sereglett a munkástömeg a térre, ahol gyűlést akartak tartani. Ezen a napon is együtt ült az Egyetemi Tanács, a várható események láttán azt javasoltam, osszuk meg a fejadatokat. Én elmentem a párthoz (a jelenlegi Sajtóházban volt a pártbizottság) és a karhatalmi alakulatok parancsnokságához, (a Kossuth Lajos sugárútra) s igyekeztem lebeszélni őket az erőszak alkalmazásáról, kértem segítségüket, hogy elkerülhessük a fegyverhasználatot, nehogy olyan esemény következzék is be... A karhatalmi parancsnokságon annyit sikerült elérnem, hogy megígérték, ameddig lehet, nem adják ki a tűzparancsot. A kordonhoz fenyegetőleg közeledő tömeget megkísérelték figyelmeztető lövéssel visszatartani, ám az egyik golyó épületnek ütközve gellert kapva megváltoztatta irányát, s egy fiatal munkást megölt. Erre a tömeg - érthetően - hisztérikusan viselkedett. Ezután a helyzet bizonytalanná vált. A rektor javaslatára az egyetem vezetői szükség esetén illegalitásba vonultak. Én is elhagytam a lakásom,_s a szem-, majd a gyermekklinikán kaptam elhelyezést. (...) - Ön kilépett az egyetemi körből, a városi néptanács elnöke lett. Hogyan került a szegedi események élére? - A város katonai parancsnoksága az október 26-i elhamarkodott tűzparancs következményeitől olyan izgalomba jött, karra államvizsga bizottság elnöknek. A professzor azonban a halála előtti napon is megalázóan alacsony nyugdíja miatt írt a hivatalnak levelet... Hősnek, Szeged megmentőjének hogy összehívatta az előző napokban megalakult munkástanácsok képviselőinek nagygyűlését. Az egyetemnek nem volt még forradalmi tanácsa, de felhívásra kénytelenek voltunk képviseltetni magunkat. Az Egyetemi Tanács úgy döntött, hogy engem és Kukán Ferenc szemészprofesszort küldi el megfigyelőként. Rám azért esett a választás, mert mint jogász tudom, mit kell vagy lehet ilyen rendkívüli helyzetben tenni. Ahogy a terembe beléptünk, nevemet kiáltva közfelkiáltással a néptanács elnökévé választottak. Én nagyon szerettem volna mentesülni ez alól a rendkívül felelősségteljes feladat alól, mert ez már közvetlen „placcra lépést" jelentett, s ez a típusú szereplés távol állt tőlem. Kijelentettem, nem vállalhatom megválasztásomat, csak megfigyelőként veszek részt a nagygyűlésen. De olyan volt az egyetemi helyzet, hogy - a közérdekekre tekintettel vállalnom kellett a megbízatást. - Intézkedéseiben mi vezette önt? Milyen tapasztalatokra, kapcsolatokra, információkra támaszkodva cselekedett? - Azt tudtam, ebben a helyzetben a leghelyesebb követelmény: életet és javakat menteni, a város lakosságának békéjét biztosítani, az önbíráskodást megakadályozni és az olyan felelőtlen akcióknak gátat szabni, amelyeknek következményei beláthatatlanok. A katonai parancsnok kérésére a megalakult városi néptanács nevében kellett átvennem a hatalmat a katonai városparancsnokságtól. Az első követelésem az volt. hogy lépjenek érintkezésbe a szovjet főtekintik sokan, mert józan bölcsességével megóvta a várost az '56-os véráldoztattól. Mások simulékonysággal vádolják. A Dóm altemplomában október 30-án tartott gyászmiséjén másokért hozott áldozatát Krisztus útjával állította párhuzamba Gyulay Endre megyés püspök. A tudósnak, Szeged egykori vezetőjének, az embertársnak szóló végső tiszteletadáson száznál is többen jelentek meg, köztük dr. Szőkefalvi-Nagy Béla matematikus, dr. Nagy Ferenc, a jogi kar dékánja, dr. Lippai Pál polgármester, Lazúr Barna, az '56-os Nemzetőrség főparancsnoka, az egykori nemzetőrök és harcostársak. Dr. Perbíró Józsefre emlékezünk: a szeretett társ, dr. Nagy Márta kérésére felidézzük a vele készült utolsó interjú (Szegedi Egyetem, 1989. október 8.) részleteit. parancsnoksággal, hogy azonnal állítsák le a- városon átvonuló szovjet tankhadoszlopokat... A városi néptanács is feladata magaslatán állt: míg én távol voltam, határozatokat hoztak - köztük olyanokat is, melyeket korainak tartottam (például az ENSZ-hez való fordulást) s nem hagytam jóvá. De nagyon gyorsan követték egymást az események. Fogadtam az egymás után érkező küldöttségeket, meghallgattam csatlakozásukat és kéréseiket. Közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy előzetes beleegyezésem nélkül valaki a városháza előtt összegyűlt tömegnek felolvasta a néptanács 13 pontból álló követelését és aláíróként nevemet mondták be. Ez a kiáltvány a helyi napilapban is megjelent. Szilárd támaszra az egyetemi hallgatókban találtam. Ők alkották a napok alatt létrejött nemzetőrség gerincét, a honvédelmi tanszék főhadnagyát neveztem ki a nemzetőrség főparancsnokának. Az egyetemi hallgatók közül néhányan járták a várost, s minden rendellenességet megakadályoztak, s nekem mindent jelentettek. Ez segítséget adott nekem ahhoz, hogy emberéletet követelő esetet elkerülve, vértelen forradalom lehessen Szegeden. A következő napokban is fékeznem kellett az eseményeket. Például egy ávós lincselését sikerült megakadályoznom. November 3-án még úgy tűnt, győztünk. Ilyen értelmű beszédet mondtam a szegedi „Széchenyi" rádióban. (A MÁV Igazgatóság rádióját alakították át erre a célra.) Erre föl november 5-ére virradó éjjel „belopóztak" Szegedre is a szovjet tankcsapatok.