Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02 / 257. szám
8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. NOV. 2. Baka István IN MODO D'UNA MARCI A (Sztyepan Peholnij verse, melyet Róbert Schumann Esz-dúr zongoraötöse 2. tételének ritmusára irt 1982 novemberében) A vonat kifutott s vele Mása. A Vörös Nyíl, a moszkvai gyors Hazavitte, - hisz ott a lakása. Ez a sors - motyogom -, ez a sors! Be is ugrom a boltba: ha vodka Van a polcon, a szatyrot elő! Mit üvölt ez a kasszai szotyka ? Sose tudta ez itt, mi a nő. Hazaballagok, és fel a Schumannt! Ez a kvintet olyan csudaszép, Hogy a könny a pohárba lecsurran: Be gyalázatos-édes a lét! Mibe fogjak a vodka után még? Mit is ír ma a Pravda, a Trud? A világban unalmas a játék: Csak üres fecsegés, csupa rút Pofa áll komoran a tribünön, Míg alattuk özönlik a tank S a rakéta, - bevallom e bűnöm: Örömet sosem érzek alant. Ha fölöttem a drága, csak akkor Legyek én az alatta-való! De elúrhodik itten az aggkor: Aki nem szenilis ma, csaló. A vonat kifutott s vele Mása. A Vörös Nyíl a kék síneken Röpíti, - hiszen ott a lakása: Nem a múlt, se Jövő - a Jelen. A nyugalmazott (18.) PODMANICZKY SZILÁRD Érdemes bolyongani, csak tudni kell, hogy hol a határ. Indiánszögdelésben haladtam lefelé az utcán, hosszú évek óta most végeztem először gyors és kifejező mozdulatokat, pedig tudtam, hogy ennek izomláz lesz a vége. Fellendítettem a jobb karommal együtt a bal lábamat, aztán fordítva, egyre nagyobb lendületet vettem. Szinte mámorba estem a testem könnyedségétől, azt is alig hallottam meg, hogy minden egyes szökkenésnél megcsörrenek. Tán ropogtak öreg csontjaim. Félő, ha hirtelen zuhan rám a szabadság, még kilapít. Lassítottam a tempón, és ahogy fegyelmezni próbáltam magam, a csörrenésekrc is jobban felfigyeltem, és arra is, hogy elég fémes hangot adok. Ez fém és nem a csontjaim, gondoltam. Megálltam és körbetapogattam magam. Először a melliz.momat, lejjebb a hasfalamat, a foszlott bársony kabátom szárnyai alatt a csípőmet, majd lassan az ágyékomon át a hímtagom felé. Nem éppen motozós stílus. Talán arra hasonlított, ahogy a Gober, vagy Drober, vagy mindegy kinek a bárjában láttam azt a nőt, aki mielőtt pucérra vetkőzött volna, végigtapperolta magát, hogy az embert kirázta a hideg. Akkor már vagy tíz éve nem volt dolgom nővel, se kis dolgom, se nagy dolgom, pedig nagyon jól bírtam fizikailag, csakhogy ez nem töltött el büszkeséggel. ahogy kellett volna, inkább félelemmel, hogy jesszusom, mi lesz, ha nem tudok leszállni a magas lóról. Meztelen nőt ugyan láttam, csak festményen, de az nem juttatott eszembe semmit, mert tudtam, hogy csupán festék az egész, láttam a tubust, ahogy a nő szájára kerül belőle a szín, aztán néhány gyors ecsetmozdulat, és kész. Csak egyetlen kép maradt meg az emlékezetemben, az volt a címe, hogy Arbóchal. Nagyon szép nőt ábrázolt, olyat, akivel nem tud mit kezdeni az ember, csak nézi, addig nézi, amíg hányingere nem támad. A bártáncosnő, az a vetkőzős meg se közelítette. Lehet, hogy ezért tapperolta magát, mindig eltakart egy kicsit, hogy a fantáziámmal kiegészítsem a hiányzó részt. Játéknak bizonyult. Az. a kisfiú is így, de lehet, hogy teljesen másként gondolta, aki az utca széléről végignézte, amint tapperolom magamat. Mikor összeakadt a tekintetünk, megállt a kezem a slicc fölött. Nem sokáig tűrte a tekintetem. Egy géppisztolynak használt botdarabbal átrohant az utca másik oldalára a megyfabokrok mögé, és eltűnt. Én meg csak álltam a szakadt, mocskos és büdös ruháimban. Talán ellenséget szimatolt bennem. Beugrottam egy téglarakás mögé, hogy ne legyek olyan könnyű célpont. Eltelt vagy fél óra, de semmi nem mozdult. Végül egy alak tűnt fel az utca végén, barna műbórkabátot hordott, a járása alapján nőre tippeltem. Amikor egyvonalba ért azzal a hellyel, ahol a géppisztolyos kisfiú eltűnt, a gyerek előrontott, s vele egy időben a gyerek anyjának a feje - gondolom az anyja feje lehetett - feltűnt a meggyfabokor fölött. A gyerek iszonyatos lövöldözésbe kezdett, ha igazi fegyver van nála, úgy gondolom, legalább fél tárral beleenged a barna műbőrkabátos asszonyba. A műbőrkabátos a gyerek szívére akart hatni: „Most le akarsz lőni?" A fiú úgy nézett rá, mint egy ütődöttrc, hogy hogy a fenébe lehet ilyet kérdezni, mikor már egy fél tárral beleengedett. Aztán nyugodtan válaszolt: „Igen". Az asszony tovább faggatta: „Azt akarod, hogy meghaljak?" A gyerek nem változtatott sokat az előbbi válaszon: „Igen", és a tár maradék részét is az asszonyba eresztette. Az asszony mosolygott, majd mikor elindult, a gyerek anyja hátulról, a meggyfabokrok mögül odaszólt a fiának: „Nem kell annyi golyót pazarolni egy emberre". Megvártam, amíg elcsendesedik a környék, előbújtam a téglarakás mögül, de titokban egy féltéglát csúsztattam a zsebembe, hátha jó lesz még valamire. Az utca csendes volt, a műbőrkabátos asszony valahol lefordulhatott egy sarkon. Persze nem biztos hogy asszony volt, lehet, hogy öreglány. bár szelíd butasága inkább arra vallott, hogy tartott már egy pár gyereket a kezében. Az sem lehetetlen, hogy hazarohant, előszedte a tíz fiát, és parancsba adta, hogy álljonak bosszút, amiért az a kis vézna taknyos kölyök agyonlőtte. Mikor erre gondoltam, hirtelen megpillantottam, előttem állt a műbőrkabátos asszony. Mozgalmi népköltészet Mi a reformkommunizmus, kérdeztem egyszer Csurka Istvánt, a nagyméretű pártharcok vérmaciját egy tanácskozási szünetben a büfé mélyén Kiskunmajsán. Olyasmi nem létezik, mondta és elszántan marokra fogta a szűrt almalevet. Ezt akkor már lehetett tudni, de korábban voltak illúziók. Például 1956-ban is. Akkor egy megreformált szocializmusért indult a harc. Az emberarcúért. Bár ezt a szót csak később kezdtük használni. És használtuk rendületlenül, noha a kor, aminek emberarcot szerettünk volna adni, folyamatosan az ülepét mutatta felénk. A fekete misék szertartását juttathatta volna eszünkbe e gesztus, mégis csókra járultunk a farkát kisméretű apród ördögökkel emeltető sátánhoz, bárgyún bizakodva, hogyha kitartóan csináljuk, emberarccá puszilgathatjuk a fenekét a lenini út éjszakájában. Elvtársak, nem sikerült. Odabent, a mozgalom (MSZMP!) titkos, féltitkos bugyraiban is töretlen volt a bizakodás, a mitikus hit, hogy a segget előbbutóbb arccá sikerül reformálni. Születtek ebből iszonyatos mennyiségű emberi munkát felemésztő tanulmányok, szemétkosárba iktatott elképzelések, programok, s volt persze humora is. Október 23-a után, a másik évforduló, november 4-e előtt e humorra emlékezzünk vissza. Csapjunk a sátán fenekére, rángassuk meg a farkát, így is elköszönve tőle. Nagy-nagy kommunista aktívaülés volt valamikor 1982 tavaszán az MSZMP KB székházában a Jászai téren, ami egyébként Széchenyi rakpart, ahol korábban a Belügyminisztérium sötétlett, most pedig Képviselőházként igyekszik továbbjutni a történelem versenyében. Aczél Györgybelvtárs állt a hegy tetején - hogy visszautaljak a fekete misére. 0 celebrálta a szertartást, egyik mondatára ma is jól emlékszem. Úgy szólt, hogy mért a politikát piszkálják az írók. mért nem azért harcolnak, hogy olcsóbb legyen az étolaj, mert úgy egészségesebben táplálkozhatna a nép. De komolyan... Aztán kitört a szünet. Hatalmas termoszokban állt a védőital, a kávé. Odasereglettünk, s a fekete leves szürcsölése közben egyik elvtársam rám kacsint és a kezembe nyom egy „szamizdatot", mozgalmi népköltészetünk gyöngyszemét. Azt mondta, nem tudni, ki, de valamelyik nagy kiadóvállalat párttitkára írta, belefáradva már, hogy mindig csak komoly jelentéseket írhat. írt hát egy másik jelentést, nem fölfelé, „nekünk". De ha majd egyszer énekelni kezdjük (reform!), arra a dallamra, hogy A föld teremtésének kezdetén, akkor majd hallatszik az fölfelé is. Mosoly, szürcsölés. Hát nem kezdtük énekelni, viszont most könyvtárrendezés közben véletlenül megtaláltam. íme: A párt teremtésének kezdetén Sej, haj, hahó Nem volt akkor elvtárs és szegény Sej, haj, hahó. Rajta hát, szervezd már, hogyan ne csináljuk így tovább Sej, haj, hahó Az új mechanizmus kezdetén Sej, haj, hahó Nem volt akkor még dotáció, Sem protekció Rajta hát, szúrd és vágd Vezesd a melósok rohamát Sej, haj, hahó Kádár-korszakunknak kezdetén Sej, haj, hahó Nem volt akkor kiváltságunk még Seh, haj, hahó Rajta hát, szúrd és vágd Vezesd a tömegek rohamát Sej, haj, hahó Régi külvárosunk peremén Sej, haj, hahó Nem virultak ott biz' paloták Sej, haj, hahó Rajta hát, szúrd és vágd Vezesd az albérlők rohamát Lakáspolitikánknak kezdetén Sej, haj, hahó Fészket remélhetett lány s legény Sej, haj, hahó Rajta hát, dugd és vágd Vezesd az utódok rohamát Sej, haj, hahó Hitelből élünk ma mi emberek Sej, haj, hahó Miből törlesztünk, azt ki mondja meg Sej, haj, hahó Rajta hát, gondold át, Hogyan ne fizessünk már tovább Kórházakba járunk s meghalunk Sej, haj, hahó Kalapszámra brannolunk és jattolunk Sej, haj, hahó Rajta hát, gyógyulj hát Feledd a gyógyászok rohamát A körút teremtésének kezdetén Sej, haj, hahó Nem utaztunk még se buszon, sem trolin Sej, haj, hahó Rajta hát, metrózz hát Indítsad a pockok járatát Az életünk vagonja így szalad Sej, haj, hahó Aki megmarad, az majd halad Sej, haj, hahó Rajta hát, bízzál hát Dalold a bizalmik új dalát. Közreadta és bevezette: ZELEI MIKLÓS KOFFÁN KÁROLY KEZEK SOROZATÁBÓL
