Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-04 / 258. szám

4 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1991. NO V. 4. Az én csapatom DARVASI LÁSZLÓ M

ert kell egy csapat. Értik? Kell. Annyira kell. hogy éjszakánkent felriadok, kitárom az ablakot és odaülök a hatalmas ég, a pimasz kis messzi csillagfények, a ringatózó holdbárka alá és bámulok. Nézem Isten két gyönyörű lábát, ahogy lelóg az égből. Micsoda csukája van, te jó ég, micsoda szikrázó, angyalok lehelgette stoplik! És a fűző, ahogy befűzte, milyen gyönyörű csomókat kötött! Isten kétlábas, és nem hord lábszárvédőt. De most nincs meccs. Pihen. Lóg a lába az égből, ide lóg a/, ablakom elé. A negyedik emelet. Mondom, kell egy csapat. Ok most már az enyémek, kinek mi köze hozzá. Válogattam, ahogy nekem tetszett, elfogultan és részlehajlóan. Ezért a csapatért én mindent megteszek, verekedek ha kell, nekimegyek a bírónak, a versenybizottságnak, a kiküldött ellenőrnek, de még az ellenséges szurkolóhadnak is. A kapuban természetesen ki más, Illyés Gyula. Ruganyossága szenzációs, s ahogy helyezkedik, az pedig egyenesen utolérhetetlen. Sokáig idegenlégiós volt, a szíve visszahozta. Nem vonalkapus, jó kifutásokban, támadások indításában, körültekintően szervez. Egyszer a sapkája nélkül jött edzésre. Hazaküldtem érte. A balbekk? Tudom, lesajnált poszt. De nekem zseniális balbekkem van. Úgy fut fel s alá a fehér vonal mentén, pálya és holt tér határán, mint senki más. Mint a higany. Lázas a világ teste? 0 méri meg. Pilinszky János, a balbekk. Az egyetlen játékosom, aki még nem kapott lapot. Egyszerűen nem tud szabálytalanul szerelni. De van két figyelmeztetése dohányzás miatt. Micsoda, hogy a jobb bekknek Nemes Nagyot?! Egy nőt?! Ezt suttogják hátulról. Sziszegnek. Arcom elsötétül, elönt a düh. Ki mer ilyet kérdezni? Ti tudatlan állatok! Ökrök! Hát értetek ti ahhoz, hogy mi a szerkezet, mi a csapat, hová, kit s miért? Nem értetek. Rúgjátok csák rá a labdát, lőjjétek, bikázzátok a testére! Leveszi, s mosolyog, mintha csak gurítás lenne. Nő?! Forró sziklapad az ősi fényben! Nő?! Ha elindul, mintha a fák indulnának el. Nemes Nagy Ágnes, ő az én jobbbekkem. Nincs mese, a középhátvéd Ottlik Géza. A finom keresztezések, kisegítések nagymestere. Az egyetlen, aki a hátsó alakzatból igazi barátságban van a humorral. Belépni, keresztezni jobbra és balra. Ha kell. kíméletlenül. Mégis csupa könnyedség, élet, megbízható pasi. Medenceszaga van, kávéházillata van. Ha idegenbe utazunk, egészen hátraül, és bridzselni tanítja Pilinszkyt. Nem nagyon halad. A söprögető. Nálam a korona ő, a hátsó résszerkezet beteljesülése. Persze hogy Babits Mihály. Mondjuk azt, mindent tud, amit a labdáról, játéktérről tudni illik. Fejjátékban kitűnő, súlypontemelkedése elbűvölő. Szervez, a támadásba besegít, indítása, akárha mémök húzta grafitvonal. A hajszálpontos átadás. Ismeri a régi játékosokat, nemcsak az öregfiúk csapatát, de a múlt ezredév válogatottját is. Ritkán nevet. A legintelligensebb játékos. Csapatkapitány. Mándy, a balközép. Azt mondta egyszer az Úristennek, hogy Te ott, én itt. Mindenki a maga útján. Merész? Az, persze, hogy az. De ki tud még kívüle ilyen egymozdulatos cseleket? Mintha szögletes lenne, mintha rossz, és mégis, elszáll az ellenfél. Kiszalad a pályáról, neki a palánknak. A Mándy lépcsőházi fiú. Tökmaggal és moziműsorral a zsebében játszik. Hatalmas gyűjteménye van régi mezekből és szerelésekből. A középső középpályás. Ide erő kell, munkabírás, morális tartás, valóságismeret, s úgymond, széles látókör. A Mészöly Miklós. S van még valami, amiért erre a posztra tétetett. A pontosság természetének és gyakorlatának gondos és kíméletlen ismerete. Egy középső középpályás legyen megbízható; fény, délidó, hamis kolomp, imádság, könyörgés ne vakítsa. Nem vakítja. Mészöly gyakorlatilag átjátszhatatlan. Tandori Dezsőre azt mondják, sokat cipeli a labdát. Jól van. Az én jobboldali középpályásom mégis, csak azért is ő. Csinál-e valaki ilyen leheletfinom, madárkönyű cseleket, mint a Tandori. Nem csinál. Ráadásul a leglovagiasabb magyar játékos. Szereti a szerencsejátékot és néha otthon is megrendez egy-egy meccset. Nem részlehajló. Sok barátja van a kisállatkereskedők, játékárusok és zsokék között. És jöjjön a csatársor! A világválogatott megirigyelhetné. Három csatárral támadunk, ellenszer nincs. Jobbszélső Weöres Sándor a nagy, az utolérhetetlen átalakuló. Úgy megy a pályára, mint holmi súlytalan madáremberke, aztán egyszerre óriássá nő, mint a sziklák, égetni kezd, mint a tűzvész, gyors lesz, hideg és könyörtelen, akár a vízözön. Játékritmusa mégis varázslatos, de igazából el nem ismert tehetség. Elemi játékos. A világválogatottba nem vették be. Isten mégis szeretett tengózni, pingpongozni, és súlyemelő versenyt játszani vele. Középcsatárom pedig ki más, mint az aranycselű Kosztolányi. Hogy van az, hogy egy felszíni, könnyed mozdulatban ott lüktet a mélység iszonyata is. Mert ott lüktet. Néha meccs közben elsápad, orcáján kiüt a félelem, s a rettenet hideg verejtéke, hogy aztán a következő pillanatban olyan finom és könnyű cselt csináljon, mintha sárga csibepihét lehelne odébb. Mert iszonyodik a meccs végétől, ezért soha nem cserélem le. Soha. A házi gólkirály. Aki pedig cselekben, elfutásokban virtuóz, az nem más, mint Esterházy Péter, a balszélső. Mondják, néha túlcselezi magát, hogy, úgymond, egy nagy cselgép. Legyen ez a legkisebb baj. Nem szertelen, de fiatal még. Relatíve. Más a játékstílus. Egyszer egy meccset női mezben, parókában, műmellekkel focizott végig. Többen megkérték a kezét az ellenfélből, farát, két rózsás orcáját tapogatták, ő meg mosolygott, és rúgott két hatalmas gólt. De a második gólörömnél kiderült minden. Jót kacagtunk. Szereti a téli, nyáreleji tornákat, azokra rendre különlegességekkel készül. S

zóval ez az én csapatom. Nem kizárólagos, és nem az egyetlen. Nagy a bajnokság, sok a játékos, ráadásul egyre több igazolást osztanak, mind több fiatal csapat indul. Meg aztán a cserékről se beszéltem, a technikai személyzetről, gyúróról, pályagondnokról,az öreg karszalagos rendezőbácsikról. Pedig itt vannak ők is, nélkülözhetetlenek. Ezt akkor mondja el más. Az ablakot kitárom, s megkocogtatom az egyik fényes, isteni soplit. Szóval, jössz-e, akarsz-e játszani, Lram? Angyalsírás Előző éjszaka már találkoztál a tankok végtelen áradatával. Zúgásuk félreérthetetlen volt, akár a tigrismorgás. Ti, Bélával a havas vasúti talpfákon lépkedtetek, ők pár száz méternyire dübörögtek, a kövesúton - szűnni nem akaró gépszörnyei a magyar éjszakának. Jöttek reménygyilkos iramban. Befelé jöttek... VEGET vetni jöttek. S ti ketten mögöttetek hosszú vándorlás, gyalog, szekéren, később karszalagos fegyveresekkel együtt, föllobogózott teherautón - csak átkozódtatok tehetetlenül Béla oroszul is, de mindegy volt, az istennek se akarták megérteni. Délelőtt értetek haza, Bajnok nénit megnyugtattátok: Zoli él, jól van. Karesz lobogtatta a Független Újságot: benne a versed, amit tegnapelőtt adtál Orsi Lacinak. Csupa-láz sorok, harag és reménység, az öröm önkívülete - rengeteg felkiáltójellel fellobogózva. November harmadika volt. Kisütött a nap. Sok Emberrel találkoztál. Mitykó Pali jó bora is előkerült. Az illúziók ismét rajvonalba fejlődtek a lélek szabad mezőin, rémálom-ködökbe vonult vissza az éjszaka. Telefon Szegedre, Angyalnak (annak idején milyen hitetlenkedve olvastad a levelét: „itt most valóságos forradalom van.'") - szeretnél hozzárohanni, átölelni. De csak a portás rideg hangja. Angyal hazautazott Tőttősre. Angyaltalan éj. Istentelen reggel. Resica néni zörget az üvegajtón: - Ez borzasztó, tanár úr, ez őrület!!! Kóválygó fejjel, félálomban állsz a rádió mellett, a konyhában. Eszelősen recseg a készülék, miközben a megvalósult rémálom harsog belőle... Néhány napig még... néhány hétig még egyszer-egyszer valami fény a lélek szabad mezőin... A jaminai gyárfalán fehérbetűs fölirat: HAZUDIK A RÁDIÓ - KÁDÁR JANÓ ÁRULÓ! Elmégy mellette, megmosolygod a „Janót" - ezt csak itt, Csabaországban ragaszthatták a legnagyobb muszkavezető neve mellé. Valamelyik tót gyerek. Úgy lehet - egyik nyolcadikosod... Külön beszélsz néhányukkal, a könyvtárban. „Ne csináljatok őrültséget!" Gyuri úr, azaz elvtárs ugyanaznap már a botjával verte az asztalt az osztályban, s ugyanazt az „ellenforradalmat" recsegte, mint a muszkavezetők rádiója. Szegény jó Aladár, már csak a hat gyereke miatt is, visszavonult a biológiába. - Én nem mehetek el... - mondta súgva. - De.te...?! Mire vársz?! Hogy elvigyenek?! Valóban - mire vártál? Csodára aligha. S ha külföldre nem is, mehettél volna Ángyaihoz a Dunántúlra. Nem mozdultál... valami bénultság volt ez, valami belső megkötöttség? Egyre növekvő veszélytudatban, de maradtál Csabán. Pedig: Fekete Palit elvitték. Örsi Tóth Lacit is letartóztatták. Azt a vidám kollégát is, akinek a neve most sehogysem jut eszembe. Megjelent a megyei Fehér Könyv, a nekik legtetszőbb strófákat idézve versedből. Valamelyik buzgómócsing rögtönösen kiállítási rendezett helyi „ellenforradalmi" dokumentumokból. más buzgómócsing tanárnő már vitte is a gimnazistáit tanulságlevonásra. Köztük volt az a negyedikes kis tündér, akivel kél napja ismerkedtél össze - most aztán olvashatta, micsoda gaz ellenforradalmár csapja neki a szelet... - útazz el! Már holnap! - hüppögte esti randevútokon. S jól tudta, miért - valami pártvezető volt az apja. De te megvártad az idézést. Elmentél, abban a tudatban, hogy bármi megtörténhet. Teljesen hülye voltál - nem tudhatod azonban, nem angyal súgta-e, hogy odamerészkedj. Sz., az egyik kolléganőd férje épp érkezésedkor ment át a hírhedt ház előcsarnokán. Kezet nyújtott, irányba állított. Ez nyilván nem véletlenül történt. S aki elé vezettek, az se tűnt véresszájú vadávósnak. Sőt, alkalmat adott életed legnívósabb verselemzésére. Valahogy így: - És mit értett azon, hogyaszongya: „A hárombetűs iszonyat/veszetten osztott kínt, halált..." - Ez a „hárombetűs iszonyat" - dadogtad, érezve, hogy az ávót mégse mondhatod itt, az ávósok oroszlánbarlangjában. Ez, kérem a BŰN, vagyisliát a bűnnek a szimbóluma... Elhitte? Ma sem tudod, hogy elhitte-e igazán. De becsukta a Fehér Könyvét, s néhány sablonosait sanda figyelmeztető mondat után elbocsátott. Kiléptél az utcára. Szabadon...(!?) Nagy cseppekben esett az eső. Esett?! Vagy ugyanaz az ANGYAL sírt, hogy csak a verést úsztad meg, csak a börtönt - de soha már lelked szabad mezői...!!! Ifjúságod bezárva abba a versbe - s te, hirtelen-felnőtt férfi csak bolyongsz majd fényevesztett szemmel a mocskos és hazug időben; háznyi és utcányi és városnyi cellákban bolyongsz majd Őt keresve; - és sírsz, mert lángírással sem a falakra, sem diákjaid lelkébe nem írhatod a megölt Igazat. SIMÁI MIHÁLY Collegium Budapest Budapesten tartotta második megbeszélését Közép-Kelet-Európa első nemzetközi tudományos továbbképző központja, a Collegium Budapest nemzetközi kuratóriuma. Az intézmény alapító okiratát júliusban ugyancsak a magyar fővárosban írták alá Antall József miniszterelnök jelenlétében. A Collegium Budapest - amely a Wissenschaftskolleg zu Berlin kezdeményezésére rendkívül jelentős külföldi összefogással létrehozott intézmény - jól felkészült neves magyar és külföldi tudósoknak ad majd otthont kutatásaik folytatásához, s ezzel bekapcsolja Budapestet a világ tudományos vérkeringésébe. Faragott képek Miholcsa József kiállítása Algyó'n Miholcsa József marosvásárhelyi faszobrászművész kiállítása a napokban nyílt meg az algyői művelődési házban. Kiss Ernő, a Bálint Sándor Művelődési Ház igazgatója két Ady-vers - A Kalota partján és az Álom egy méhesről keretezte rövid elemzésében kiemelte a művész kötődését a XX. század Erdélyének szenvedéséhez, s megállapította, hogy „Miholcsa művészetének gyökerei az Európában egyedülálló erdélyi fafaragó hagyományban lelhetők meg." Miholcsa Józsefnek egyébként Magyarországon az algyői előtt Dombóváron, Baján és Szegeden volt kiállítása, ez utóbbi alkalommal 63 fafaragványát tekinthették meg az érdeklődők. Itt került kapcsolatba Kiss Ernővel, aki vállalta a művész hazai kiállításainak szervezését: Algyőn a szegedi anyagból láthatunk 20 munkát. A pogány hitvilág és a keresztény hitélet elemeiből tömör expreszszivitással egybegyúrt, sokrétegű jelentéssel bíró faragon képek tárlata november 13-áig tekinthető meg az algyői művelődési házban, hétfőtől péntekig, 8-12 és 16-20 óráig. -_. is, de kiesnek aligha nevezhető lú lakótelepünk helyén azelőtt kertes JL házak álltak - gyümölcsfák, veteményesek látták el lakóikat mindennel, amit a hordalékos Tisza-parti talaj megterem. De amikor a panelmonstrumok építése miatt a ház és gazda nélkül maradt kerteket feltúrták, a talaj is elvadult: a következő évben a leghaszontalanabb, legerőszakosabb gyomok nőttek belőle magasra. Ha kinéztem az ablakon, mindig arra gondoltam: háborúk, forradalmak ugyanígy forgatják fel a társadalmat; elvonulásuk után a kipusztított vagy visszaszorított kultúrnövények helyén még sokáig gyomok burjánzanak... amíg nem jön a „kertész". A kertész ide is eljött, igaz, jó másfél év múltán - 1987-ben s első dolga az volt, hogy parkrendezés ürügyén emlékkövet állítson a forradalomnak. No nem a növényinek, hanem amelyiknek éppen akkor volt az esedékes évfordulója. A lángformájúra faragott, halványpiros kődarabba ezt vésték: AZ EMLÉKPARK A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 70. ÉVFORDULÓJA TISZTELETÉRE LÉTESÜLT TÁRSADALMI ÖSSZEFOGÁSSAL Ezen már akkor bosszankodtam (óvatos duhajként: maEmlékpark gamban), s nem azon, hogy a parkot néhány csenevész bokor, valamint farács és egy-két kényelmetlen pad jelentette, nem is a NOSZF emlékének újabb megörökítése miatt, hanem az utolsó két szón - mi az, hogy társadalmi összefogással? Telepünk lakóit senki sem kérdezte és nem hívta ide (ha mégis, akkor a mi házunkat kifelejtették az „agitátorok"), holott magán a parkon valószínűleg sokan és szívesen dolgoztunk volna (játszóteret - amit a kamaszok később feldúltak - magam is építettem), de hogy ezt az otromba, a többségnek ellenszenves vagy közömbös évfordulóra emlékeztető követ ideállítsuk erre nem lettünk volna kaphatók - legalábbis önként nem. Tudta ezt a „kertész" is - ezért nem kérdezett, csak állított, ahogy megszokta. Két év múlva az emlékparkból már csak a park emléke maradt, a pénzhiány és a vandalizmus megtette a magáét: gondozatlan, az első kánikulai napokon csontsárgára száradó, szemetes gyep, összetört padok. kínlódó, megcsonkított fácskák - unalmas leírás, Harlemtől Kazanyig ezt látjuk; ám maga a KŐ, mint egy kelta menhir, megmaradt, és még a rendszerváltás után is sokáig a bolsevik dicsőséget hirdette. Aztán egyszer valaki átfirkálta piros festékkel szeszélyes, el-elcsurgó vonalak értelmezték át a szöveget a neoavantgárd stílusában. De ez egyéni akció volt, és az új kertész (vagy „kertész") nem tartotta kielégítőnek. Kiküldött hát egy vésős embert, aki megcenzúrázta a kő üzenetét. Ma így szól: PARK LÉTESÜLT TÁRSADALMI ÖSSZEFOGÁSSAL. Csakhogy ezzel a felírás még hazugabb lett. Mert: hol van itt park? Hol volt itt társadalmi összefogás? (Most már a kő eltávolítására se fognánk össze társadalmilag - kisebb bajunk is nagyobb annál!) Nem rajongok a vésős emberekért, de ezúttal jöhetne egy ismét, hogy e politikai szempontból már kifogástalan, de továbbra is bosszantóan hazug három szót eltüntesse. Maradjon ennyi: LÉTESÜLT. Mert ez tagadhatatlan. BAKA ISTVÁN Villanások Csak a koporsókat töltötték meg Bakkancs. Két kával, így, bakkancs. Mert így, így a szóban, benne van az a durvaság, amely a homályból hirtelen előmeredő bakkancs körül terpeszkedik. Koszos, másnapos bakkancs, kelletlenül a kép előterében. Csúnya, ahogy van. Egzisztál, tehát félelmetes. Tömpe, álmos ujjak matatnak el a fűzővel, nehéz szagú a száj, hozzáloccsan a pálinkásüveg. Eltorzuló arcon borosta, elszántság, a dolgoknak meg kell történniük, ahogyan megírva van, valami könyvben, mely a sorsról és a szerepekről rögzít megváltoztathatatlan tényeket. Kint párolog a hajnal, az ablakon lecsordul valami lé, kelletlen lendülettel férfiak lódulnak ki a sötétbe. Nesztelenül, egymás nyomában lépnek a nehéz bakkancsok, kocsonyás virradat, nincs ideje felébredni a félelemnek. Mozdul a kallantyú, álmában felhorkan az áldozat. S lendülnek ismét a kemény férfiak, megragadják, ráncigálják, ordít az áldozat, kit most visznek éppen, rángatózik, de lefogják, kik elviszik megölni, fogja őt nehéz kezük, s már ott áll, aki elvégzi, amit elvégezni kell egy ilyen hajnalon, ha a kallantyút elmozdította a kéz, s kiválasztatott, aki következik. Fogják, míg meg nem hal, a vért zománcos tálba_ gyűjtik. Újabb pálinkát emelnek cserepes ajkakhoz a nehéz kezek. Őt feldarabolják, elközelg az idő, amikor a hurkát is megtöltik végre. Mindez lejátszható. Mindez élesben volt eljátszható azokon a hajnalokon. És ott. A bakkancsok, a pálinkák, ahogy az ordító áldozatot a bitófa alá hurcolták erős kezek. A hulla megzabálását a megmaradt kevés erkölcsök tilalmazták még. Mily' fájdalom, hogy csak a koporsókat tölthették meg így, vagy kátránypapírba csavart meggyalázott hullákkal a sírokat. ZALÁN TIBOR