Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-27 / 278. szám

SZERDA, 1991. NOV. 27. INTERJÚ 5 Gyökerezni az alföldi tájban Juhász Antallal beszélget Szabó Magdolna FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ A József Attila Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének az 1991/92-es tanévtől végre ismét főállású vezetője van: pályázata alapján a szegedi néprajzi iskola jeles egyénisége, dr. Juhász Antal etnográfus nyerte el a kinevezést. S térhetett vissza alma materébe, ahol 1957-ben végzett magyar-történelem szakos tanárként. Az egyetemi évei alatt már a néprajtudománnyal foglalkozó friss diplomás a szegedi múzeumba került gyakornoknak, majd a segédmuzeológusi grádicsról felfelé lépkedve a Csongrád Megyei Múzeumok vezető etnográfusa lett. Kandidátusi értekezését 1986-ban védte meg. Öt éve tart néprajzi speciálkollégiumot a szegedi tanárképző főiskolán. Egyetemi docensként tanszékvezetővé idén júliustól nevezték ki. - Több mint három évtizedig dolgozott etnográfusként a múzeum kötelékében. Olyan időkben is, amikor egyes-egyedül volt ott néprajzos, olyan időkben is, mikor vezetőként már népesebb kutatógárdát foghatott össze. Mit hoztak az ön számára ezek az évek? - A három évtized jó volt arra, hogy megismerjem a tájat, a megyét. Nagyon sokat jártam a vidéket, intenzív gyűjtőmunkát végeztem. Közben élő kapcsolatot tartva az egyetem Bálint Sándor vezette tanszékével, illetve a 60-as évek elején a Magyar Néprajzi Társaság itteni, akkor igen aktív csoportjával. Persze megyehatáron kívülre is tekintve. Ez idő tájt több monografikus kutatásban vettem részt, például az orosháziban, ahol a kézművességgel foglalkoztam, a 70-es években a keceli gyűjtőmunkában, illetve a Tisza melléki víziélet kutatásában. Kedves témámat, a népi építészet, a tanyák kialakulásának kutatását szándékoltan terjesztettem ki a DunaTisza közére. Amikor a 70-es években az úgynevezett falukutatás keretében országosan feltérképezték a népi építészetet, ebből a munkából én a tanyás településeket vállaltam szívesen, bejárva Nagykőrös, Cegléd, Félegyháza, Halas környékét is. Jó iskolának tekintettem a muzeológusi gyűjtőtevékenységet, mert a terepmunka lehetővé tette a táj népi kultúrájának alapos megismerését. Így történhetett, hogy a hetvenes évek közepén, a magyar népi műveltség új szintézisének tervezésekor rám is gondoltak. A Magyar Néprajznak eddig három folklórkötete jelent meg, és sajtó alatt van a negyedik, a kézművességről szóló, melybe a fa mesterembereiről, a malmokról és molnárokról, a népi sármunkáról - vályogvetőkről, tapasztókról, kemencecsinálókról - és a gyékényszövőkről, szakajtó- és kaskötőkről írtam fejezeteket. - Közben az ön irányításával megkezdődtek a Csongrád megye népművészetét bemutató kötet munkálatai, kezdeményezésére végezték a Duna-Tisza közi migrációs kutatásokat, s jegyzett több falumonográfiát... - Valóban. A Csongrád Megyei Múzeumok néprajzi osztályával, a megyéhez kötődő kutatókkal hét esztendeig dolgoztunk a népművészetről szóló, tavaly szerkesztésemben megjelent köteten. És évek óta folytatjuk a Duna-Tisza közén a török hódoltságtól századunk közepéig zajló migráció feltérképezését. A Szeged környéki monografikus vállalkozások közül 1967-ben llia Mihállyal együtt szerveztem meg a tápai munkaközösséget, a hetvenes években pedig a kisteleki tanulmánykötet szerzői gárdáját. Személyes kötődéssel végeztem - hiszen 18 éves koromig ott éltem - a Sándorfalvárói 1978-ban készült kötet munkáit. Később a deszki monográfiában a rác hajóvontatókkal foglalkoztam, most pedig éppen a Mórahalomról készülő könyv szerkesztésén dolgozom, amit a település centenáriumára szándékozunk megjelentetni 1992 májusában. - Tág horizontú kutatói tevékenység. A népélet emlékeit, hagyományait gyűjtögető, arról szüntelenül új meg új ismereteket szerezni kívánó etnográfust mi vonzotta az egyetemi katedra felé? - Az ismeretek átadása, ami korábban is vonzó volt számomra. A TIT keretében szorgalmazták, hogy a muzeológusok tartsanak ismeretterjesztő előadásokat, 1968-tól különösen kiélhettem az ilyen, kicsit pedagógusi hajlamaimat. Az utóbbi öt tanévben pedig speciálkollégiumokat tartottam a tanárképzősöknek. Mindez érlelte, hogy úgy érezzem, elérkeztem egy ismeretátadó szakaszba. A mostani lehetőséget a véletlen adta, a tanszéket korábban csaknem huszonöt évig vezető Ferenczi Imre halálával. Nehezemre esett megválni a múzeumtól, de vonzott az, hogy a fiatalokkal foglalkozzam, hogy néprajzos utánpótlást nevelhessek. Észrevettem ugyanis, hogy a mai fiatalokban több az ilyen irányú érdeklődés, mint a 20-25 évvel ezelőttiekben. Ebben van romantika, nosztalgia is, de főleg identitáskeresés. Úgy vélem, beért a néprajzi ismeretterjesztés azon törekvése, hogy felhívja a figyelmet a népélet tanulságaira, például az erkölcsben megnyilatkozókra. Az értékkeresés erős motiváló tényező. Régen a paraszti munka értéket és értékrendet teremtett, azután ezek „kollektivizálódtak", összemosódtak. A mai 18-20 évesek szülei közül sokan megtagadták paraszti múltjukat, gyerekeik messzebb kerültek a népélettől. A régi paraszti életmódról kevesebbet tudnak, de vonzódnak hozzá, s próbálják például a nagyszüleiknél fellelni. Öröm számomra tapasztalni, hogy a hallgatók tucatjával veszik fel a néprajzi speciálkollégiumokat. Három stúdiumom - a bevezetés az etnográfiába; a bevezetés a folklórba; a magyar nép anyagi műveltsége tárgykörökben - mellett dr. Bellon Tibor adjunktus kollégám két kollégiumára - a magyar néprajz, illetve a magyar néprajzi csoportok címűre - is érdeklődéssel járnak a hallgatók, sőt már végzettek, tanári diplomások is, akik szeretnének elmélyülni ebben a tudományban. - Az érdeklődő hallgatóknak van-e igényük arra, hogy a néprajzot önálló szakként oktassák számukra? - A többség másodéves, és harmadik szakként foglalkozik néprajzzal. Van igény arra, hogy főtárgyként tanulhassák a néprajzot, s ezt az egyetem vezetése támogatja is. B szakként a második évtől vehetik fel azok, akik az első évben már hallgatták és 4,5-ös tanulmányi átlagot sikerült elérniük. A tanszéken teljes értékű néprajzos generációt szeretnénk felnevelni, ehhez azonban még gyarapodnia kell az oktatói stábnak, és persze anyagi forrásokra is szükség lenne. Annál is inkább, mert határainkon túlról érkezett hallgatók például most három-három erdélyi és kárpátaljai diák is - tanulnak nálunk. Ami persze külön öröm számunkra, hiszen Erdélyben és Kárpátalján még nagyon sok az elvégzésre váró feladat, s jó lesz, ha az ottani idősödő etnográfus nemzedéktől lesz, aki átvegye a stafétabotot. Ugyancsak jó az, hogy a főiskoláról többen hallgatnak át hozzánk, ez egybevág a szegedi universitás szellemének megteremtésével. Egyébként mi egyszakos néprajzi képzésre nem gondolunk. Nagyon hasznos szerintem, ha a néprajzos egy másik humán szakban is alapos tájékozottságot szerez. Ha járatos a magyar irodalomban, a történelemben, ha nyelveket tud, az igazán hasznára van. - Milyen szegedi egyetemi és etnográfusi hagyományokra építi tanítványai képzését a tanszék? - Tekintve, hogy a magyar néprajztudománynak egyik erőteljes irányzata a történeti iskolázottságot képviseli, erre tudatosan törekszik a tanszék, szorosan együttműködve a történeti tanszékekkel. Nem feledjük el azt sem, hogy a két világháború között ezen az egyetemen működött Kogutovicz Károly professzor emberföldrajzi iskolája, és azon a tanszéken sok olyan szakdolgozat született, amikben sok népéleti, néprajzi anyag halmozódott fel. Ezek nyomán lehetséges a földrajzosok kapcsolódása. És kapcsolódni szeretnénk az embertani tanszékhez is, a néprajzos iskolázottságú Bartucz Lajos professzor nyomdokain, ami fizikai, fiziológiai és tudati embermegismerésre törekszik. A tanszékvezetők személyes jó kapcsolatai sokévi szünet után most új lendületet adhatnak a közös munkának. Amire természetesen a múzeummal is törekszünk: a jó. baráti kapcsolatokat fenntartjuk. A múzeum például lehetőséget ad hallgatóinknak a terepmunkára, illetve arra, hogy gyűjteményét tanulmányozzák. A néprajzos hallgatóknak nagyon fontos, hogy járhatnak a múzeumba tárgyismeretet szerezni. A néprajzi vizsgálódásban én erőteljesen igyekszem érvényesíteni a társadalmi nézőpontot. Ezt az irányzatot a mai magyar néprajzban többen képviselik (a szomszédos megyében, Szolnokon például Szabó László). Az a szándékom, hogy ezt a szempontot a hallgatók képzésében hangsúlyosan érvényesítem. Figyeljenek fel a népélet jelenségeinek a társadalomba való beágyazottságára, vegyék ezt észre mindenkor. És történelmi nézőponttal közelítsenek: sose csak a mai állapotot, a ma megfigyelhető népi kultúrát lássák, hanem kialakulásában tekintsék azt. Ehhez nélkülözhetetlen. hogy írott forrásokat is tanulmányozzanak egy-egy témával kapcsolatban, és lássák annak változásait. Szeretném a hallgatóimban elmélyíteni a tájhoz való ragaszkodás érzését, a tájban gyökerezést. Kötődjenek szülőföldjükhöz, a tájhoz és szeressék azt! Sok szakmai értéke mellett Bálint Sándor életművének is ez az egyik fő tanulsága nekünk tanítványainak: a tájba gyökerezést örököltük tőle, amit saját munkájával példázott, hiszen a szegedi tájról írta munkáinak java részét. Ezt az örökséget szeretném átadni a Szegeden nevelődő néprajzosoknak. A tanszékre szakdolgozók leginkább a szülőföldjükről választhatnak kutatási témát. - Tanszékvezetői pályázatában úgy fogalmazott, hogy a JATE Néprajzi Tanszékét oktatói szerepe mellett szeretné kutatási központtá is fejleszteni. Mihez kötődik kutatómunkájuk? - Elsősorban a Dél—Alföldre, a Vajdaságra, a szomszédos romániai területekre terjedne ki a kutatások köre. Kapcsolódva ahhoz, hogy a két világháború között Szegeden az egyetemen volt már egy olyan iskola, amely az Alföld-kutatást tűzte a lobogójára. Folyóiratában, az Alföldi Tudományos Gyűjteményben közölte például Bálint Sándor Szeged néprajzi tájmonográfiájának tematikus tervezetét. Úgy vélem, ennek az iskolának az újraélesztéséhez kedvező most az időpont. A JATE vezetése tárgyalt az újvidéki és a temesvári egyetemmel egy délkelet-európai tudományos összefogásról. Ennek a kereteibe a dél-alföldi és a szomszédos területekre kiterjedő etnográfiai kutatás jól beilleszkedik. FoglalkoZhi kívánunk a nagytájban élő magyarság, a nemzetiségek kutatásával, a kölcsönhatásokkal. Ehhez jó anyagot szolgáltat az a kutatás, amit a 70-es, 80-as években Ferenczi Imre szervezett a dél-alföldi szokás és hiedelem témakörökben. Ebben sok amatőr kutató részt vett, anyagaik ide kerültek a tanszékre és lehet rájuk támaszkodni. Egyébként jó kapcsolataink vannak a vajdasági, a temesvári, a dél-romániai kutatókkal, az ő részvételükre is számítok. A debreceni egyetem néprajzi tanszéke régen felvállalta már, hogy egy-egy tájon - korábban Zemplénben, újabban Gömörben intenzív kutatást folytat, ez a tevékenységük példa a szegedi alföldkutató iskola mellett számunkra, amikor egy alföldi nagytáj kutatását tűzi célul a szegedi tanszék. Természetesen folytatni kívánjuk a Duna-Tisza közi migrációs kutatásokat (OTKA támogatással), ezekbe szeretnénk bevonni néhány hallgatót is. Az eredményeket publikálni akarjuk, ám a tanszék mostani anyagi ellátottsága mellett ez nemigen lehetséges. Alapítványokat pályázunk meg, amelyekből eszközökre, kapcsolatok kiépítésére, eredményeink közzétételére szeretnénk pénzt szerezni. A tanszék kap szerény támogatást az akadémiától, de ebből csak a terepmunkákra és az amatőr kutatók jobb munkáinak a honorálására futja, publikálásra nem. Mégis szeretném, ha a szűkös anyagiak ellenére az egyetemi folyóiratban, a Néprajz és Nyelvtudományban minél több néprajzi munkát adhatnánk közre. - Kívánom, legyen úgy, mint szeretné, s amint eltervezte a tanszék és saját további tevékenységét! A múzeumi hattyúdal: Szeged népművészete - állandó kiállítás