Délmagyarország, 1991. november (81. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-07 / 261. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. Nov. 7. DÉLMAGYARORSZÁG EGYHÁZI MELLÉKLET 15 Az egyházsorvasztás emlékei a Kárász utca 15.-ben A Kárász utca 15. számú egyemeletes lakóházat, mely a múlt század közepén épült, melléképületeivel és a szomszédos Dugonics tér 1. sz. földszintes sarokházzal együtt tulajdonosa: özv. Lichtenegger Gyuláné Csórja Zsuzsanna földbirtokos nagyasszony 1926. október 18-án kelt végrendeletével a szegedi református egyházra örökítette, hogy halála után abban a „mindenkori, tényleg Szegeden működő tudományegyetem református hallgatói befogadására diákotthont létesítsen az egyház oktatási-nevelési céljaira, működése biztosítására felhasználja." A lelkes adományozó elhunyta után, 1933. október l-re hívta össze Bakó László lelkész és dr. Széli Gyula főgondnok a diákotthon Felügyelő Bizottságát, melynek tagjai voltak: dr. Buday Árpád, dr. Mészöly Gedeon, dr. Mészáros Gábor, dr. Olasz Béla többek közt. A Bethlen Gábor Református Diákotthon 12 lakót fogadott be. 1941-ből fennmaradt adatok szerint lakói voltak: Bende Sándor, Cselőtei Sándor, Fodor József, Hegyes Zoltán, Karakas Lajos, Kiss Sándor, Ködöböcz József, Marton János, Dömötör Gábor, Esik Zoltán, Hodossy Zoltán, Jásztor László, Soós István, Szabó Gyula, Vajna Károly. A házban működött a Bethlen Gábor Kör, a sok kulturális és szociológiai adatot összegyűjtő falukutató csoport. Sajnos, igen értékes dokumentumgyűjteményüket a háború és az azt követő zűrzavaros idők eltüntették. 1950. július 4-én kelt határozattal a Református Kollégiumot a tanács zár alá vette, de akkorra már egyházi alkalmazottak szolgálati lakásává alakították át: egy szobában lakott 3 orvostanhallgató, Bódai Emő, Czina Mihály és Papp Sándor. 1950. szeptember 11-i határozattal a gyülekezeti terem és irattár céljait szolgáló, volt SzabadosKováts-féle fényképészeti műtermet a lakáshivatal lakásnak kiutalta. Indok: mert igénybe vehető. 1951. július 27-i határozattal a lakáshivatal a 3 orvostanhallgató szobáját, mint üresét kiutalta, mert igénybe vehető volt. A kiutaló határozatot az egyetem tanulmányi osztályának igazolására visszavonták, de 1952 májusában romlakásnak minősítve, a gyülekezeti teremmel együtt 2, egyszobás lakás kialakítására a Csongrád megyei Tatarozó és Építő Vállalat munkaterületévé nyilvánítja a tanács építési osztálya. A határozat ellen benyújtott fellebbezés elutasításának indoklása: a sérelmezett határozat építési engedélyezésre vonatkozik. A fellebbezés a helyiségek igénybevétele tekintetében vél jogsérelmet megállapítani. így nem indokolt az építési engedély visszavonása. Felülvizsgálati kérelem a Belügyminisztériumhoz: szintén elutasítva. 1952. április 16., mindkét ingatlan állami kezelésbe került. 1953. szeptember 3.: fellebbezésre az eredeti tulajdoni állapot 6/10-ed része mentesült az államosítás alól. Kezelésbe kapta az egyház a kizárólag egyházi célt szolgáló helyiségeket: az egyházközségi hivatalt tartozékaival, a lelkészlakást (Bereczki Lajos és Kotányi Emiiné lakása), az egyházközségi tisztviselő lakását, ami nem tesz ki 6/10-ed részt. 1952. április 20., lakáshivatali határozat: az egyházi lelkészi hivatal (1 szoba és mellékhelyiségek) kiutalva Cser Jánosnak. Indok: igénybe vehető, mert az egyház lelkészi hivatala raktárnak használta, és nem lehet lakást más célra felhasználni. Fellebbezésre visszavonva. 1952. április 22.: Bereczki, Kotányi lakóknak lakásfelmondás, cserelakás felajánlása a Széchenyi tér 2/A-ban. Államosítás miatt nem került rá sor. Kiutaló határozat nem volt, ezért 179/3/1960. Lg. sz. alatt Bereczki Lajos, 666/ 1961. Lg. sz. alatt Kotányi Emiiné részére társbérletbe az államosításból mentesített lelkészlakást a lakáshivatal kiutalta. 1962. május 12.: dr. Rátkai János egyházügyi előadó, Munkácsy György esperes - a püspök úrral történt megbeszélésre hivatkozva - megszemléli a templomot, a lelkészi hivatal elhelyezésének lehetőséget keresve. 1962. június 6-án kelt építészi szakvélemény: A Szeged Honvéd téri Református Egyház Kárász utcai lelkészi hivatalát más célra kívánják igénybe venni. Lelkészi hivatal kialakítására a Honvéd téri templomban, illetve kiszolgáló részeiben lehetőség az építészeti és tűzrendészeti szabályzat rendelkezéseinek megfelelően nincs. 1962. október 28., presbiteri jegyzőkönyv: Püspök Úr hívására Elnökség Debrecenben járt. Püspök Úr kifejezte abbéli óhaját, hogy a Kárász utca 15. sz. házban levő presbiteri tanácstermet és egyházközségi irodát átadjuk a tanács vb. igazgatási osztály rendelkezésére, a lakás- és helyiséggazdálkodás nehézségein enyhíteni kívánván. Az Ingatlankezelő Vállalattal vívott perek egyik ítéletéből (P 23.284/1964/13): „az egyházközségnek csak az államosításból mentesített rész jövedelméhez van joga... A közös kezelés költségeihez Jtöteles hozzájárulni a tulajdoni hányad arányában." 1984-ben a tulajdonosi részarány szerint történt a háztető felújítása. Az egyházközség reménységgel várja az egyházi ingatlanok visszaadásáról rendelkező törvény alapján az eredeti tulajdoni állapot helyreállítását. Legfőképp szükséges a lelkészlakás természetben való visszanyerése, hogy lelkésze a gyülekezet területén lakhasson. Az adományozó akarata szerint itt tanuló erdélyi főiskolai hallgatók számára kíván diákotthont létesíteni, tovább bővítve a missziói ház működését a gyermek és ifjúsági körök munkájával, a vallásoshazafias nevelés szolgálatával. Otthont kell teremteni az egyházi-társadalmi szövetségek számára, újra létre híva a Bethlen Gábor Kört, a Nőszövetséget, a férfiak Kálvin Körét, a Soli Deo Glória Diákszövetséget, a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet. Halaszthatatlan a homlokzat felújítása után a ház belső részeinek felújítása is az új feladatok megvalósításához. Ezt a célt kívánja szolgálni egy „Alapítvány a Református Missziói Ház működéséért, Szeged. Kárász u. 15.", melynek támogatására áldozatkész szívek további felajánlásait várják. Ahol az Ur teste készül Szerda, negyed kilenc, már javában folyik a munka, dolgoznak a gépek. S no persze a két „munkás": a fehérhajú, tapasztalt és közlékeny Mariella nővér, valamint Marika, vagyis Farkas Lászlóné, aki Mórahalomról jár át nap mint nap. Van úgy, hogy saját kisautójával, néha pedig a menetrend szerinti busszal. Úgy hallottam, újságíró még nemigen tette tiszteletét a sütödében, s ha a közelmúltra gondolok, értem is a dolgot, ám ha az utóbbi egy-két esztendőre, már kevésbé. Persze amikor engedélyt kértem a riportra, magam is azt gondoltam, vakmerő, s tán egy kicsit arcátlan kérés ez. Megnézni, hogyan „készül" az Úr teste. De a Püspöki Hivatal igazgatója, Szenes Sándor készséges volt, s minden további nélkül megszerezte a látogatáshoz szükséges püspöki engedélyt... Szóval szerda van, már elkészült egy-két ostyakarika. A sütöde valójában egy parányi, alig néhány négyzetméteres szobácska a Püspöki Hivatal épületében, ablaka a belső udvarra néz. A szoba tiszta, egyszerű és fehér. Akár a liszt, amiből az ostya készül. - Nézze csak! - mutat Mariella nővér az ablak mellett álló gépre. Ez a centrifuga, ami a tésztát kikeveri. 12 liter vizhez 10 kiló liszt kell. A centrifugával szemben áll a három sütőgép. A két nagy, mintázott sütőlap összeszorul, oldalt kicsorog a felesleges tészta s száz fokon, húsz perc alatt elkészül az ostyakarika, amiból a kicsi és nagy ostyákat vágja a varrógéphez hasonlatos, pedálos másik két gép. A minták pedig egyszerűek, semmi barokkos ciráda, a hal, a szent szív, a pici és a megfeszített Jézus képeit mutatják. A sütőgépek német Mendel-márkájúak. Drágák, de jók. Mariella nővér éppen azt fejtegeti, hogy bizony a sütésnek nagy tecnikája van, és hogy legalább hat hónap kell a betanulásához. 1950ben indult be itt az ostyagyártás. Mariella nővérnek azóta négy tanítványa volt. De'Marika két hónap alatt beleszokott. Pedig korán kezdődik a munka, neki meg két gyereket kell nevelnie. A kicsi fiú most hatodikos, a lány műszaki főiskolára, Pécsre jár. Marika hirtelen felpillant. A bronzkéssel épp a kicsorgó, felesleges tésztát kapargatta, - Tudja, az a lényeg, hogy együtt érezzünk vele - és a gépre mutat. - Ha nem lesz elég meleg, a sütőlapok összeszorulnak és nem tudom felemelni őket. Ilyenkor aztán Guriga atya segít, a gondnok. És a liszt minősége is nagyon fontos. A kisült, száraz ostya aztán a nyirkosító szekrénybe kerül. Ott szívja magába a vizet másnap reggel hatig, s erre azért van szü kség, hogy a karika, amikor eljön a vágás ideje, ne repedjen. A munkát megosztják egymással, egyikőjük süt, míg a másik vág. Csempének hívják a hibás ostyát, amit nem szabad a többi közé tenni. A kicsi ostya ára húsz fillér, a nagyé hatvan. Egy nap átlagosan hétnyolc ezer kicsi és négyszáz nagy ostya készül el. Kell is ez a mennyiség, mert 130 plébánia rendel tőlük, s nem csak a csanádi egyházmegyéből, hiszen még a Dunántúlra is jut Mariella nővérék ostyájából, amit selyempapírral kibélelt papírdobozkákban juttatnak el a plábánosokhoz. Balázs Pál például, aki a balatonkenesei plébános, rendszeresen tőlük rendel. Mint ahogy egy Sümeg melletti kis faluba is ők küldik az ostyát. A vágógépek fölött néhány kép látható. Az egyiken tanzániai, fekete bőrű bencés nővérek sütik a - Azt se bánom, ha nem ír rólunk semmit! Vagy ha mégis megjelenik, legyen ilyen picike! mutatja két ujjával Mariella nővér. - Hiszen nem a mi személyünk a fontos... (Rózsika hamarosan magunkra hagy bennünket: vendégek érkeztek, velük törődik. így testvérével, Ilonával kettesben beszélgetünk. A hetvenedik esztendőt nemrég betöltött hölgy élénken, derűsen meséli életének történeteit. Ahogyan beszél, egyre világosabb előttem: még a nehézségekben is megtalálta a szépséget.) - A szüléinktől mélyen vallásos nevelést kaptunk, és tizenöt évesen léptem be a Keresztes Nővérekhez. Ok vezették a mostani Szabadság téri óvodát, ahová mi is jártunk. Nagyobb korunkban is boldogok voltunk, ha velük lehettünk. Itt működött a Szent Tarziciusz Gyermekszövetség. Karácsonyra bábokat, ajándékcsomagokat készítettünk a szegényeknek, éneket, zenét tanultunk: Rózsika éveken át orgonált az alsóvárosi templomban. A bátyáink irigyeltek bennünket, mert mi este tíz után kerültünk haza, addig tartottak a foglalkozások. - Huszonhárom évesen tettem le a hármas fogadalmat: szegénység, tisztaság, engedelmesség. Elvégeztem az állami óvónőképzőt, azután Budapestre kerültem, Horthy Miklósné Hidegkúti úti gyermeküdülőjébe. Itt dolgoztam az 1950-es föloszlatásig. - Akkor mindeketten hazajöttünk, édesapánk már nem élt, munkát nem kaphattunk. Minden életrajzomat így kezdtem: apáca vagyok és óvónő... Szegénységben éltünk, édesanyánk ruhájában jártunk, kétszáz forint volt a nyugdíja, abból tengődtünk. Óvónő voltam, de mindenütt elutasítottak. „Nem áll módunkban alkalmazni!" Végül írtam az oktatásügyi minisztériumba, és csodák csodája: postafordultával kineveztek a szegvári gyermekotthonba óvónőnek. - Már az érkezésem pillanatában Arany és Máriácska Egy apáca naplója A csöndes alsóvárosi ház kis szobájában két finom mozgású, ősz hajú hölgy fogad. Ikrek, de nem csak vér szerinti testvérek: a Szent Kereszt irgalmas nővérek rendjének tagjai. Csonka Rozália és Csonka Ilona, rendbéli nevükön Aurea (jelentése: arany), és Mariella (Máriácska). félt tőlem mindenki. „Jön egy apáca... ezt kerülni kell..." Tudtam, hogy nem tehetek mást, meg kell szerettetnem magam. Sok zaklatás ért. Rendszeresen behívattak, és el akartak tiltani a templomba járástól. Én azért igyekeztem őket is szeretni. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt... - Aztán oldódni kezdett körülöttem a fagy. A föntről kapott kegyelemből tudtam apostolkodni: és megérezték az igazi szeretetet, jóságot, megbocsátást... - Évenként kérvényeztem, és 1957-ben végre hazajöttem Szegedre, a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetben húsz évet töltöttem, mint felügyelőnő. Még mindig van visszajáró gyerekem. Pedig rosszak voltak, mint a körömvég! De csak ők maradtak meg az emlékezetemben, akikkel nem volt baj, azokat már alig tudom felidézni. Nehéz volt őket is szeretni... azért sikerült. Előfordult, hogy egy kislány könyörgött, hadd szólítson anyukának. Nem engedhettem... - Nyugdíj után két évig pihentem, intenzívebb vallásos életet élhettem. Aztán kellett a püspökségre egy ostyasütő, most is ott dolgozom délelőttönként. Segítek az alsóvárosi templomban is: oltárt díszíteni, betegeket látogatni. Most tizennyolc óvodást tanítok. - Hogy milyen érzés nővérnek lenni a „férfiak egyházában?" Szíven üt, hogy ezt a kifejezést használja. A II. Vatikáni Zsinat után az egyház megújult, és a nők helyzete is megváltozott. Én már megáldoztathatom a betegeimet, és ez nagy szó. Épp most olvastam erről a Teológia idei harmadik számában. Hallgassa csak: „...Az emberek sokféle képet rajzolnak maguknak Istenről. Isten azonban mindig több, mint a róla alkotott kép, vagy képzelet. Sem a férfi, sem a nő tulajdonságainak segítségével nem lehet őt lefesteni... fehér ostyát, a másikon egy fiatal, keresztes nővér bensőséges portréja. Nem régen avatták boldoggá. Harmincegy éves volt, ha jól értem, meghalt már. Aztán Mariella nővér beavat ennek a különös foglalatosságnak az esszenciájába. Nemcsak a miértbe, de a hogyanba is. Mi a legfontosabb? - kérdezi az ablakon kipillantvg, szinte csak magától. Szemközt a szemináriumokban éppen szünet van. fiatal teológus hallgató üldögél az ablak könnyű párkányán. A fehérhajú nővér visszapillant. - Az a lényeg, hogy lélekkel kell csinálni. Szeretettel és tiszta lelkiismerettel, hogy az, amit kiadunk a kezünk közül, ugyancsak tiszta legyen. Hiszen ennél szentebb munkájuk legfeljebb a papoknak van. Búcsúzkodom éppen, amikor Mariella nővér még megállít. - Tegnap volt a meccs...Mit is játsszott a Zvezda? Meglepődök, aztán megmondom az eredményt. A nővér egy pillanatra elméláz. - Négy gól...hát bizony az elég sok. DARVASI LÁSZLÓ megismeréséhez szükséges: fölfedezni a bibliai istenképzetek változatos és rendkívüli gazdagságát, fölmutatni Isten női tulajdonságait, meghaladni az eddigi egyoldalúan férfi istenképzeteket... tudván tudni, hogy Isten: szent titok." Remélem, senkit sem bántok meg ezzel... - Napi elmélkedésem a Szentírás, Teilhard de Chardin pedig már húsz éve az egyik legkedvesebb lelki olvasmányom. Akkor még nem adhatták ki nálunk. Amikor először olvastam tőle, írtam Sao Paolóba P. Rezek Románnak, a fordítónak. Ő küldte nekem a Teilhard-könyveket. Haláláig leveleztünk. Chardin mondja: „a nagy jelenlét sohasem néma..." És valóban, magam is állandóan tapasztalom: Isten jelenléte erő, amely megmondja, mit kell tennem, hogy szerethessem Öt és az embert. Ez a legfontosabb, elég, ha csak ennyit ír... Ny P.