Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

A megtorlás napjai Interjú Matuska Mártonnal, a Magyar Szó újságírójával Majd fél évszázad után csak most lehet behatóbban foglalkozni a Jugoszláviában élő nemzetek és nemzeti kisebbségek múltjának fehér foltjaival, például a vajdasági magyarokkal szemben 1944-ben elkövetett véres megtorlások eseményeivel. Matuska Márton, a Magyar Szó újságírója, lévén, hogy tizenöt éve foglalkoztatja a kérdés, az újvidéki napilapban megjelent tárcasorozata után A megtorlás napjai címmel könyv formájában is megjelentette az akkori borzalmakat ecsetelő, visszaemlékezésekre, írásos bizonyítékokra, fotókra alapozó megrázó dokumentumgyűjteményét. A könyv a Magyar Szó és a Fórum Könyvkiadó közös gondozásában látott napvilágot. Azóta a Széchenyi Társaság a magyarság fennmaradásáért és prosperitásáért tett szolgálatáért kitüntette Matuska Mártont. - Hol, és mikor botlottál bele a témába, és mióta foglalkoztat az 1944ben lezajlott atrocitások kérdésköre? - Amikor 1956-ban újságíró lettem, úgy képzeltem, hogy az újságíró állandóan terepen van. Annak idején úgy is tanítottak, hogy bárhol lehetsz újságíróként, de a szerkesztőségben ne lássanak, mert ott nem lehet hasznos munkát végezni. Én ezt akkor egy kis megdöbbenéssel hallottam, de azért iparkodtam tartani magam ehhez, aminek az lett az eredménye, hogy csakugyan terepjáró újságíró lettem. Az ember bárhogy iparkodott volna, hogy megkerülje ezt a témát, előbb-utóbb úgyis belebotlik. Én is belebotlottam. Mintegy 15 évvel ezelőtt kezdtem följegyezni a hallottakat, de jegyzeteimet mutogatni nem mertem még a családban sem. Senkivel erről nem beszéltem, a legjobb, legmeghittebb kollégákkal sem. Jegyzeteim elkészültek, s elrejtettem őket, hogy egy adandó alkalommal elővehessem. A Magyar Szóban közölt tárcám, meg a könyvemben is egy nem elhanyagolható rész még akkor készült, az akkori följegyzéseim alapján. A téma mint legális újságírói kérdés és feladat, akkor merült föl a Magyar Szóban, amikor olyanná vált az országban az általános hangulat, hogy szinte minden tabutémát föl lehetett vetni. Ennek voltak jó és rossz oldalai. A jó az volt, hogy olyan kérdéseket is feszegetni lehetett, amelyekről évtizedeken keresztül nem szólhattunk, aki ezt annak idején mégis megkísérelte, annak börtönbüntetés, vagy teljes elhallgattatás lett a fizetsége. - Amikor elkezdted közölni tárcádat, több olyan észrevétel hangzott el, hogy nem kell piszkálni az alvó oroszlánt, hisz a sebek újbóli feltépése bosszúra hergelheti az embereket. - Akkor is voltak, meg most is vannak hasonlóan gondolkodók. Félek attól, nehogy a kérdésnek a feszegetése bosszúra serkentse az embereket. Eddig nem tapasztaltam ilyesmit, de azért ennek a veszélye mindig fönnáll, mert hát a sérelmeket a sértettek egy része vissza szeretné adni. Ez egy gyarló emberi tulajdonság, de nekünk ezt ki kell védenünk. A Magyar Szóban érdekes módon a témát az olvasók vetették föl először, hivatalosan pedig a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége tette ezt a Vajdasági és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiákhoz intézett levelében. Ennek nyomán támadt a Magyar Szó akkori szerkesztőbizottságában az a gondolat, hogy ezt a kérdést nekünk, mint legilletékesebb tömegtájékoztatási eszköznek, föl kell tárnunk. A szerkesztőbizottság egyhangúlag úgy határozott, hogy ezt a kérdést vizsgálni kell, körül kell nézni a terepen. Mivel nekem - akkor már el mertem mondani - volt némi összegyűjtött anyagom, valószínűleg ezért esett rám a szerkesztőbizottság választása, hogy én dolgozzam fel a témát. Tavaly áprilisban és májusban a szerkesztőség adott két hetet, hogy nézzek szét a terepen annak, amit még össze lehet gyűjteni. Tettem öt-hat kiutazást és amikor lejárt a határidő, láttam, hogy ez nagyon kevés és kértem még két hetet. Ezt is megkaptam, majd két hónapot, utána pedig még két napot hagytak jóvá. Tavaly, október 14-én elkészült a kézirat eleje. Kaptam egy ilyen komoly megbízatást, közben egy sort sem adtam le, állandóan a gyűjtésre hivatkoztam. Október elején kimentem öcsém földvári hétvégi házába és elkezdtem feldolgozni az óriási anyagot. Nagy nehezen összeállt ötven gépelt oldalnyi szöveg. Bevittem a szerkesztőségbe s mondtam, kész az eleje. Be kellett volna fejeznem a könyvet, közben állandóan érkeztek újabbnál újabb információk. Ott feszültem a lelkiismeretemmel a rettenetesen nagy szerkesztőségi feladat és a kétségeim között, hogy meg tudom-e ezt csinálni. Amíg a főszerkesztő és helyettese olvasta az elkészült szöveget, tovább írtam a könyvet. Végül összeállt 150-200 oldalas anyag. A szerkesztőbizottság tagjai elolvasták a szöveget és egyhangúlag úgy döntöttek, le kell közölni. A támogatás arra bátorított, hogy újabb személyekhez is elmenjek, s újabbnál újabb adatokat gyűjtsek össze. Menet közben ez is elkészült, éjszakám, napMotysto Márton palom mind egybefolyt, de végül is sikerült összehozni mintegy 500 oldal terjedelmű anyagot. A lapban lefutott tárca eléggé laza szerke^tű volt, ahogy jött az anyag a vége felé, azt úgy írtam hozzá. Lehetett volna folytatni, de jobbnak láttam befejezni, lezárni a témát. - Cseres Tibor könyve, amely szintén a vajdasági 1944-ben elkövetett vérengzésekről szól, időben megelőzte a te kötetedet. Megkérnélek, vonjál párhuzamot a két munka között. - Amikor a munkám elején tartottam, tudtam, hogy Cseres is foglalkozik ezzel a témával. A könyvében közli: tud arról, hogy én is ilyen adatokat gyűjtök, közlök. A könyvéből látható, hogy át is vett tőlem adatokat, részeket, látszik, amit én gyűjtöttem össze, az hozzá is eljutott, s ezt nyersanyagként ő is felhasználta. Művéről az a véleményem, hogy neki ezt meg kellett írnia, mert nem tudott volna a lelkiismeretével békében megmaradni, ha ezt nem csinálja meg. Én valamivel másként tekintek a dolgokra, mint ő, de ez nem is meglepő. Amikor a témáról beszélünk, ki kell hangsúlyoznunk, hogy aki először kezdett el foglalkozni a '44-es megtorlásokkal idehaza, az Burányi Nándor újságírókollega volt, aki - ha jól emlékszem - 1968-ban megírta azt az emlékezetes kisregényét, aminek botrányhullámait az akkori jó politikusoknak sikerült lecsillapítaniuk. Foglalkoztak külföldön is újságírók ezzel a témával, sajnos, azoknak a munkájuk nem jutott el hozzánk. Rájuk akkor nem figyelt oda a nyugati demokrácia, nem vették tudomásul, mit mondanak ezek az emberek, pedig ők mondták. Feladatomat így határoztam meg: nekem a világgal tudatnom kell azt, hogy ez itt, így megtörtént. Utólag jutott tudomásomra - azóta sem tudom a lelkiismeretemet lenyugtatni -, hogy el kellett volna mennem Szerémségbe is, mert amikor a Sajkás-vidéken a Duna mellett beszélgettem az alanyaimmal, azok közölték velem, hogy Szerémségből ugyanilyen atrocitások elől menekültek az emberek, mint az itteniek. Nevek birtokába is jutottam. Alanyaim megfogalmazásában arra kértek, írjam meg,"hogyan irtották ki a szerémségi magyarokat. - Mennyire nyitottak levéltáraink, továbbá mennyire használtad te az ott fellelhető dokumentumokat és szerinted van-e még erre vonatkozó feltáratlan adat? - Az egész dolog, beleértve a szerémségit és a szlovéniai ügyeket is - mert ott is voltak megtorlások - csak a levéltári kutatások után tisztázható. Jómagam nagyon keveset használtam a levéltárakat. Levéltári anyag csak az jutott a kezembe, amit az ismerősök révén kaphattam. Meggyőződésem, hogy a levéltárakban nagyon sok bizonyító anyag van. amivel ki lehetne kerekíteni az egész vérengzés mértékét. Ez nagyon fontos lenne. Azt hallottam, rengeteg lényeges dokumentumot megsemmisítettek, de nekünk talán nem is a kisebb történetek felkutatása a legfontosabb, hanem az, hogy minden áldozat nevét lajstromba vegyük. - Amíg írtad a tárcádat s most, hogy a könyved is megjelent, megkérdezem félsz-e, nem tartasz-e egyes szélsőségek bosszújától? - Nagyon féltem az elején, de nem attól, hogy valami baj érhet, ezzel kezdettől fogva tisztában voltam, hanem attól tartottam, hogy nem tudok úgy hozzányúlni a témához, ahogy kellene, hogy nem tudok olyan képet adni magamnak is, meg az olvasóknak is erről, ahogy azt kötelességem lenne megtenni. Amíg nem hallom a könyvemről a visszhangot, addig továbbra is félek ettől. Néhány ledorongoló, fenyegető, becsmérlő telefonbeszélgetésnek is ki voltam téve. ÁltaL Iában ismeretlen személyek hívtak és fenyegettek. Mindenkivel türelmesen beszélgettem, amíg hajlandóak voltak társalogni. Volt, aki lecsapta a kagylót, aki megkérdezte, nem szégyellem-e magam. Iparkodtam úgy érvelni, mintha elfogulatlan partnerekkel vitáznék. Megértem azokat, akiknek elveszett valakijük a korábbi hasonló vérontásban, és nem tudják túltenni magukat ezen. Igyekeztem megmagyarázni nekik, hogy más embernek az áldozatára ugyanúgy kell tekintenünk, mint a sajátunkéra. Hogy ez sikerült-e, nem tudom. Tehát soha nem attól tartottam, hogy engem majd valaki likvidál, hanem attól, hogy majd fél évszázadig egy ilyen súlyos témához nem volt szabad hozzányúlni, én vállaltam, s ha nem fogom jól megcsinálni, akkor az borzasztóan nagy baj lesz. - A könyv nemcsak a vajdasági magyaroknak íródott. Nem lett volna-e szerencsésebb egyszerre megjelentetni a szerbhorvát és a magyar kiadást esetleg kiadni néhány világnyelven is? - Készítettem a könyvből egy 180 oldalas változatot, amit szeretnék kiadni szerbhorvát, angol, német és francia nyelven is. A szerbhorvát kiadást itt szeretném kieszközölni, lenne talán fordító is, de nekem nincs pénzem arra, hogy a fordítót kifizessem. Egy magyarországi intézményhez is folyamodtam, elvállalták az angol nyelvű kiadás istápolását. Ezt a kéziratot át is adtam már. Németországi magyarokkal is levelezem, lehet ebból is hamarosan könyv lesz. A francia nyelvterületen még se támaszom, se ismeretségem nincs. Érdekes dolog, hogy a témáról a szerbhorvát lapok is írtak, hisz amikor a magyarokon elkövették ezt a megtorlást, akkor a szerbeken is óriási sérelem esett. Közülük is irtották azokat, akik a rezsim potenciális ellenségei voltak. Visszatérve könyvem magyar nyelvű kiadásához, amíg futott a tárcasorozatom a Magyar Szóban, sok itteni és magyarországi kiadó kérte a kéziratomat. Azt válaszoltam, ha ebből könyv lesz, akkor azt elsősorban a Magyar Szónak és a Fórum Könyvkiadónak kell megjelentetnie, ehhez ragaszkodtam. Szerencsére sehol senki nem ellenezte, hogy ebból mi csináljunk elsőként könyvet. Én ezt a jugoszláviai magyarság erkölcsi fölépülésének föltételeként fogom föl. Ha mi ezt meg tudjuk mondani a világnak, akkor ebból óriási erőt kovácsolhatunk magunknak, hogy lám, elviselni is tudtuk, de meg is tudjuk mondani. Ez nélkülözhetetlen talpraállásunkhoz. TÚRI TIBOR CZILCZER OLGA VERSEI Erdőijén A tenyér engedett. Örülhettek neveletlen ösvényei. Mire a kar is álomba dőlt, szétrebbentek a tetőtől talpig zöld fák, a turistautak jelzőtáblái. Már nem állt utunkba több kerítés. Ekkor füttyét a zárba illesztette, kettőre fordította a rigó. Az övéit ugyan meg nem zavarja semmi szédület! Én magam már a messzeségben fbrgácsnyira zsugorodott ágak közt, ködcsíkokká halványodott csapásokon jártam, mindentől távol. De óriásnak lenni vagy háromszáz nap sűrűjében, korántsem volt olyan mulatságos. Vissza aztán mintha egy más rengetegbe tértem volna. A fű rácsain esők és havak folyondárja, de a levelek kerek egy esztendő történeteit pecsételték Kell ide madárplty? Itt élünk virulunk Kosztosaim Mit tálaljak föl a vandomeneknek, akik már letaroltak három tavasznyi zöldet? Roston az árnyak szénája, meglepnek új éhesek, más szagrajövők. Hizlaljam fel őket is, ilyen szakácsnak, mint én, mi sem könnyebb. Miután a mihasznikok is rendre fölették mélyzöld és bíbor levelekkel spékelt aranyőszöm, nem marad egyebem, mint havam, a szivárványos. De erre már nem jön nép, egyem meg magam, amit főztem. A vandomenek unokatestvérei a mihasznyikok megveszekedett ellensége. Akiket tápláltam, egymásnak estek elvesztek egy szálig. S eztán? A láng alatt, a hó alatt veteményeim. A holnemvolt burgonya, a holnemvolt borsó. Üstben a buborék szállni készül. Ha látok egy korgó bendőt erre tévedni, elkapom, megtömöm. Úgy látszik, már nem tudok meglenni kosztosaim nélkül, akik, nem is titkolva, az életemre törnek. A játszma Nyiss! - mondja barátom, s keze ugrásra készen. Mai álmom színhelye furcsa keveréke szülőfalumnak és a fővárosnak. Az utcán fagyialtos rázza a csengőt, s én kérek egy karamellát. Ugyanezt teszi játszótársam is, ettől kezdve egyetértésben haladunk egy ideig. Testhosszal odább, a föld alatt ismét egyedül. Odafönt egymást dönti föl futár, gyalog, s én lóugrással elérem a buszt. Hol a barátom, a játszótársam? Öszvérháton a királyné. Az áruházak fedezte fény árkok vizes füvével hímezte ruháját, mely pazarul a földet söpri. Térkép ez - mondom -, nem sakktábla. De a hígabb zöld eltűnik a nappal, s látom, a föld színével egyenlővé tett utcák, terek a romtól eltakarítva. Mi történt? Vesztettem? Próbálom visszanyerni figuráimat. benépesíteni birodalmam. A sötét és a világos peremén egyensúlyozok. Még egy lépés. Testhosszal a Nap az ablak kockái mögött. Beborul Hal válik el a folyótól. Vízcsepp, melyet egy napsugár magához emel. Újabb bevetés. Percek, órák. Miközben a pecabot fűzfává lombosul, a férfi karórájára néz, egy eb, alighanem az övé, megszimatolja a szárazra vetett párát. Még erős a fény. Szemem lehunyom. Időben átemelem mindkettőjüket. A kutya-hal, a férfi-hal átúszik szépen a versbe. Csak a halkést hagyom a homokban, meg az árral lüktető sebeket. A következő bevetés elodázva. Szót se az eső hálójáról! Szót se vergődésről! Halomba hányva Mintha egy akna vájatában. Csákányom férfit is megszégyenítő lendületben. Sötéten ragyogtak a már csak nehezen összeilleszthető alakzatok, az anyag előbb még egy-tömb részletei. Egy éjszelet, egy napszelet. Halomba hányva elhamvadt felhő, szél űzte tűz, panelfalak. S a falak mögött fények és árnyak kártyavára. Fényképalbumba a múlt napokkal! - gondoltam. S irányt váltva előre küldtem bal lábam, kézlendületem, hogy kövesse őket a jobb, mindezek után pedig testem árnyát. Hanem a folyosó annyira összeszűkült, hogy csak lassan haladhattam, ha ugyan ez a körvonalaimon épp csak hogy átlengő imbolygás még haladásnak volt nevezhető. S ha nem ültek volna az ablakpárkányra emlékeztető láthatáron azok a fénylő tollú lények, s nem kopognak csőrükkel bíztatásul az üvegen, talán vissza is fordulok, s alakult volna a kép oly módon, hogy árnyam megelőz. Ahány koppanás, annyi mozdulat. S ehhez még a ragyogások csőre, csákány éle.