Délmagyarország, 1991. október (81. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. OKT. 12. MAGYAR CSABA RAJZAI Metamorfózis A nyugalmazott (15.) PODMANICZKY SZILÁRD A húsnélküli Bolondot összeszedtem, visszavittem a gödörhöz és a legkisebb meghatottság nélkül ismét örök nyugalomra helyeztem. Bár közben mégis eszembe jutottak az együtt töltött szép napok, a lapátolás ritmusát követve képek jelentek meg, minden egyes lapát föld mást és mást mutatott a Bolondból, s a szívem legmélyén - ha ugyan volt még akkor szívem - inkább a beletörődést, a halállal szembeni kiegyezett tehetetlenséget éreztem. Mikor a kis halom elkészült, rátámaszkodtam a lapátnyélre, ahogy azt a pihenő kubikosoktól láttam. Tekintetem a halomról a bejárati ajtóra tévedt, szinte siklott. Valami iszonyatos ellenszenvvel járta körül az ajtókeretet, s én gondolatban azt az időt, amit mögötte eltöltöttem. Most, hogy kívülre kerültem, csak most láttam igazán azt az elzsibbasztó, kényelmetlen és magáért való magányt, ami odabent körülvett. Eszembe jutottak azok a pózok, melyekben sokszor órákra is megmerevedve, gondolat nélkül pusztán a tényt élveztem, hogy még így nem állt a karom, a lábam, a fejem, a törzsem meghajolva, s most mindez megismételhctetlennek tűnt, hogy mégegyszer vissza menjek a falaim, a léceim, a cserepeim, a rongyos bútoraim közé. Nem az együgyű birtoklás mámora szűnt meg, nem az, mert ilyet soha nem is éreztem annak ellenére, hogy mindenről úgy beszéltem magamban, hogy az enyém, nem erről volt szó, és nem is arról, hogy az igényeim felfokozták volna bennem a több vagy jobb iránti vágyat, egyszerűen nem maradhattam tovább. Nem hívott semmi, nem hallottam hangokat se belülről, se máshonnan, nem magyarázom tovább: látni kellett volna akkor, ahogy megfogtam a lapátot és mint egy buzogányt, bevágtam a csukott ablakon, a zsebeimből gyufát kotortam elő, benzinnel alaposan meglocsoltam mindent, akárha egy jószándékú kertész slaggal kezében a frissen kihajtott virágok között. Egészen furcsa érzés töltött el futás közben, merthogy már évek óta csak a fekvést, a mászást, vagy a cammogást gyakoroltam. Megálltam, hogy hátraforduljak. Nem értem el az első sarokig, mikor a hátam mögött iszonyatos füstfelleg emelkedett a levegőbe, néhol belcvillantak a narancs színű lángnyelvek, még elhallatszottak hozzám a gerendák ropogásai. s mintha a férgek, patkányok nyűszítése áttört volna a lángok lobogásán. Oda lesz végre minden, gondoltam magamban, és jól eső elégedettséggel vártam, hogy majd a távolból felhangzik a tűzoltók szirénája. De nem. Az. utca is kihalt volt. Talán azt hitték, hogy bent vagyok a házban és arra vártak, amíg egy hajszál választ el az aktív széntől, vagy egy becsületes gerenda ketté hasítja a koponyámat, és majd akkor fokozott erőkkel megkezdhetik a mentést, mikor már tudják, nem jó az egész másra, minthogy kipróbálják az új azbeszt ruhákat, meg a vízágyút. Vcgül is fogalmam sem volt arról, hogy perpillanat milyen viszonyban állhatok a külvilággal; szomszédok meg ilyesmi, mivel összesen annyit tudtam róluk, amennyi beszédükből beszűrődött a nyitott ablakon. Szemét egy népség, gondoltam, bármiről is beszéltek. De nem azért gondoltam őket szemétnek, mert esetleg tényleg azok voltak, egyszerűen nem bírtam elviselni ezt az élőlényt, hogy ember. Ezért hát magamat is csak kényszerből. Azzal tisztában voltam, hogy nincsen másik életem, a haláltól hol rettegtem, hol meg nem, de arra azért mindig figyeltem - bármekkorára is nyílt a pofám -, hogy a kibíráshoz megmaradjon az a csöppnyi erő, ész, remény, vagy mi a lófasz, amivel még mélyebbre, a halál rohadt nagy torkáig süllyedhetek. Nem élveztem ezt. így kellett tennem. Végre megérkeztek a tűzoltók, legalább negyed órát álltam az utcán kíváncsiságból, hogy vajon mit tesznek majd értem. Nyugodtan ácsoroghattam ott, hiszen senki nem ismert, senki nem látta már évek óta vénülő nagy kopasz fejemet, s meglehet, úgy eltorzult az arcom, hogy az első esőzésnél vigyáznom kell, mikor majd a tócsában megpillantom kemény csontú, szikár koponyámat. Félterpeszben Megérkezett, már a boltokban van az utolsó, szamszerint ötvennegyedik narancssárga JAK-füzet, mely ezúttal interjúkötet, s arcképeket mutat az újabb magyar irodalomból. A könyv szerzője - bár ez így nem pontos, mert hisz a szerzők a kérdezettek maguk - Keresztury Tibor, a debreceni Alföld szerkesztője, a interjúkötet címe: Félterpeszben. Keresztury, mint szerkesztő és irodalomkritikus megérezte azt a pillanatot, amikor megkérdezhető, beszélgetésre kérhető egy korosztály, jelesül az ötvenes években született irodalmárok korosztálya. A dolog így sem ment könnyen. A szerző ezt írja: „Rávenni őket, ez volt a legnehezebb. Dolgozó emberek, nyakig éppen az aktualitásban, ki örül annak, rendelésre szöveget írni. Merthogy az feltétel volt, a megírás. Semmi magnó, semmi spontaneitás. Hetekig, sokszor hónapokig készült a végleges változat - gyötrődések, elakadások, változtatások, nagy szöszolések közepette." Keresztury tizennégy íróval, költővel készített beszélgetést Esterházy Péter, Zalán Tibor, Csengey Dénes, Szőcs Géza, Kukorelly Endre, Sziveri János, Krasznahorkai László, Géczi János, Parti Nagy Lajos, Márton László, Szilágyi Ákos, Markó Béla, Csordás Gábor, Marno János alkotja a tekintélyes névsort. Mint látható, Szegedről elszármazottak is akadnak a táborban. S a város, annak lapjai és néhány messze híres irodalmára is többször megemlíttetik. Kedvcsinálásul, ajánlásképpen ezen mondatokat idézem. DAL. „Hogy milyen volna az a folyóirat és kik? Nem tudom. Talán úgy kezdődnék, mint a szegedi Harmadkor; mindenképpen fiatal embereknek kell lapot csinálni. Öreg az Osváth volt, harmincéves. " Esterházy Péter, 1988. szeptember-október „Szeged nagy és reménytelen szerelem. Nemcsak nekem. Az Zeleinek és az Szepesinek, az Veress Miklósnak és az Géczinek, no és az Temesinek, aki kitűnő könyvet írt róla. Díszletváros, mert a falak mögött, a látható gyönyörűségeken túl mocsok és szellemi nyomor (is ) van, mert banditák tartották akkor is a kezű kben, amikor én ott voltam....Ilia Osváth óta a legnagyobb tehetségű magyar szerkesztő. Azóta sem mertek lapot adni neki. Értem, hogy miért, és tarthatatlannak vélem, mégis. Mi, irodalmárok is beszari alakok vagyunk, hagyjuk veszni az ő tehetségét. Outsiderek és akarnokok indíthatnak új és új lapokat, aki meg ért hozzá, a napi kis csatáját vívja a végeken....Tiszatáj? most érzem igazán a veszteséget, hogy nincs - állítólag van új, de én nem hiszem, hogy az az. A Tiszatájat a saját lapomnak tekintettem, abban az értelemben, hogy állandóan számítottak rám s én állandóan számíthattam rájuk." Zalán Tibor, 1988. november „Ezek az izéavantgardisták rohantak be ajtóstúl 83 után az Új Svmposionba, egy részük pedig benyalta magát a 83 utáni Mozgó Világba, majd a 86 utáni Tiszatájba is - nehogy az illető lapok véletlenül megszűnjenek, mert azok a gaz moralisták összefogtak az új bábszerkesztőségek ellen!" Sziveri János, 1989. jülius-szeptember „Szeged olyan, mint egy megtalált, de rögvest el is vesztett, elképzelt görög sziget, ahová elvonulnék egy időre, ha tehetném...Baka István, aki Szegeden él, szüntelen Szekszárd-nosztalgiában szenved, a másik barát, Belányi György meg szerencsétlen módon alig tudja magát költőként megmutatni. Ilia Mihálynak aki minden bizonnyal a legtöbbet tud a mai magyar irodalomról - Budapesten kell lapot szerkeszteni, ahelyett, hogy lenne egy saját folyóirata." Géczi János, 1989. október-november ebből emlékezetem szerint annyi igaz, hogy a JAK nevezetes szentendrei találkozóján kellemesen berúgtunk és duhaj kedvünkben csapongó fantáziával átkeresztelgettük egymás műveit. így lettek az én „stanzáim"-ból kancák, Géczi úr „vadnarancsaiból" vadlócitromok, sőt Zalán úr napon felejtett játékszerére való tekintettel vadhintalócitromoL." Csordás Gábor, 1990. október Dalok - csak szöveggel A héten már olvashattak hasábjainkon a Lázrózsa nevet lerázó, s most eFeMeR néven futó zenekarról, mely ígéreteihez híven a dalszövegekben is a „most lehetségest" akarja próbára tenni. Terjedelmi okok miatt hétközben csak a koncert program indító dalszövegét tudtuk leközölni. Az itt olvasható két dalszöveg álljon kiegészítésként arról az életérzésről, amely Déri Zsolt tollából került papírra, s amelyhez Hegyi Pál írt zenét. Mindkettő ma este hallható a JATE-klubban este fél 8 órától. Ez a város üres Nem is káros csak idős és helyes rohadtegyparadicsom - úgy unom! Ez az év büntetés Téli álom minden ébredés Ólomlábakon - úgy unom! Gyere kedves csak te kellesz A megváltóm lehetsz Veled persze minden jó lesz Veled lenni mindig élvezet - úgy unom! A rock'n'roll egy fasiszta Az állatot belőlem kihozta gitáromakarom kat - katar - katarzis katarzistvárok - denemtalálok ezáltalános - mintaváros igaziszeged - igazipestis avilágegyetem - ahúgomestis nővéremnappalis - azördögötis afalrafolytoncsakaborsóthányja nemszívaszívempedigvandohánya vehetnerajtademárnemkívánja bevanrekedvedeméglennekedve infomániás - mindig tudna egyreésegyre - nőmintadudva gyönyörűbébi - nőmintatöbbi másmintatöbbi - többmintatöbbi Mennyeizgalom - úgy unom! Gyere kedves csak te kellesz A megváltóm lehetsz Veled persze persze persze... - úgy unom! Nyerőszám a 60-as A szám mocskos hosszú és unalmas akármikorabbahagyhatom Paradoxon