Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

Hét tanulmányt kínálva a közelmúltban jelent meg Kristó Gyula professzor szerkesztésében a szegedi egyetem Acta Historica sorozatának 92. kötete. E munkák közös tanulságaként két, tulajdonképpen közhelyszerű megállapítás fogalmazódhat meg az olvasóban, mégpedig a részletek és a források hihetetlen fontossága. A kötet jószerével „megjegyzések" sorozatából, történelmű nk egy-egy időszakára, személyiségére, jelenségére vonatkozó pontosító észrevételekből, apró mozzanatok tisztázásából áll. Meglehet bár, hogy e kis igazságok nem adnak oly megrendítő élményt a magyar történelem iránt pusztán érdeklődő olvasóknak, ám számukra is mindennél hívebben képet nyújtanak a történészi munkáról, arról, hogy miként is „készül" a történelem. Hiteles és megbízható általános történeti ismereteinket mindig a kutatók sora által a forrásokból kihámozott „apró igazságoknak" kell alátámasztaniuk. Az első tanulmányban Makk Ferenc Könyves Kálmán király és fia, II. István külpolitikájának három mozzanatát tárgyalja. Megállapítja, hogy Dalmácia Kálmán király általi, 1105-ben történt meghódítása agresszió volt ugyan a bizánci birodalom ellen, ám a császár akit két oldalról is normann támadás fenyegetett - elhárítani igyekezvén egy magyar-bizánci háborút, illetve szövetségest keresve a magyar királyban, 11051106 fordulóján házassági kapcsolatot létesített a két dinasztia között, egyben kényszerűségből elismerte a magyarok dalmáciai uralmát. A szerző a továbbiakban Kálmán király - krónikáink tudósítása szerint - 1106-ban tervezett oroszországi hadjáratával foglalkozik. Úgy látja, hogy a felvonulást nem hódító törekvés, hanem szövetségesi kötelezettség, illetőleg az 1099-ben elszenvedett katasztrofális vereség revansának szándéka vezette. A hadjárat azonban Kálmán öccsének. Álmosnak többszöri államcsínykísérlete miatt elmaradt. Végül a magyar-lengyel viszony II. István idejében történt megromlásáról olvashatunk. Ennek okát Makk Ferenc azzal magyarázza, hogy a két állam az orosz részfejedelemségek belharcaiban ellentétes oldalon foglalt állást, s ez vezetett Középkori történelmünkről Némi visszafogottságot kell tanúsítanunk, amikor csak annyit jelentünk ki, hogy az elmúlt évtizedek nem minősíthetők a magyar középkor kutatása virágkorának. Először e tudomány művelésének sarokkövére, a latin nyelv és kultúra ápolására, oktatására sikerült olyan csapást mérni, amibe a szakma csaknem beleroppant. Részben ebből, részben más „magasabb rendű szempontok" érvényesítéséből adódóan érhettük meg azután a medievisztika újabb alappillérének megroskadását, a forrástudományok lassú elsorvasztását. Alig, vagy inkább nem volt pénz (s már szakember is egyre kevesebb) múltunk tényszerű feltárásának alapját adó kútfőink kutatására és tudományos közzétételére. Hogy középkortudományunk hosszú időn át másodrendű szerepbe szorítva is elkerülte végveszélybe jutását, az elsősorban is fogyatkozó művelői - köztük mindig tekintélyes arányú szegediek - megszállott szakmaszeretetének volt köszönhető. Örömet jelent ezért minden olyan tudományos publikáció, amely középkorászaink műhelyéből kikerülve újabb és újabb kérdések tisztázásával segíti eligazodásunkat messzi évszázadok magyar történelmében. meggyőző igazolása szerint 1127-ben lengyelországi magyar betörésre. Kordé Zoltán dolgozata a székelyekkel kapcsolatos vitában foglal állást. A vita akörül forog, hogy a székelyek csatlakozott segédnépnek tekinthetők-e, akiknek e szerepük konzerválódott a honfoglalás után, kiváltságaik pedig etnikai jellegűek, illetőleg, hogy eredendően magyarok lennének, akiknek így nem lehettek etnikai kiváltságaik, azok csak sajátos katonai szerepükből következhetnek. A tanulmány a kortársak krónikákban tükröződő, székelyekről alkotott képét híva segítségül olyan megállapításra jut, hogy a székelyekről a forrásokban egyértelműen a csatlakozott katonai segédnépek között, a magyartól eltérő népelemként történik említés. A 13. század átalakuló társadalmának rétegződésével kapcsolatban értekezik Kristó Gyula. Ezen időszak bonyolult társadalomtörténeti folyamatai - elsősorban is a középrétegeknek a felemelkedés, illetve a lesüllyedés válaszútja elé kerülése okán - a korabeli terminológia változatosságában is tükröződnek, különösen az erőteljes bomlásnak indult királyi várszervezetből kiszakadó, kényszerűen státust váltó rétegek esetében. Sokszor igen nehéz megmondani, hogy egy-egy rövidebb-hosszabb időre feltűnő megjelölés voltaképp milyen helyzetű, jogállású csoportot is takar. Kristó a tragikusan korán elhunyt nagyszerű történész, Szűcs Jenő egy e kérdéskörben megfogalmazott feltevésének próbáját végzi el imponálóan gazdag forrásanyag segítségül hívásával. Dolgozatában arra az egyértelmű következtetésre jut, hogy a 13. század várszervezetének Szűcs Jenő által esetleg azonosíthatónak vélt két sajátos társadalmi csoportjában - 5 pondus adót fizetők és a vár vendégtelepesei - eltérő elemeket kell látnunk. Hasonlóképp oklevelek tömegét dolgozta fel Zsótér Rózsa, aki Kun László király okleveleinek kiállítási helyeiből igyekezett rekonstruálni az uralkodó mozgását nagy jelentőségű hadjáratai, ütközetei hónapjaiban. Sajnos, a királyi okiratok e döntő fontosságú időszakokban olyan kis számban vannak helymegjelöléssel ellátva, hogy a szerző eme újszerű módszer ellenére sem adhatott végső választ a Kun László csatáival kapcsolatos ismert időrendi problémákra. Petrovics István tanulmánya a 14. századi neves egyháznagy, Telegdi Csanád életútjának egy mozzanatát, egri püspökké választását tárgyalja. Korábban ellentmondó vélemények éltek éppúgy püspöki megerősítése idejéről, mint helyéről. Petrovics a kérdésre vonatkozó fennmaradt oklevelet híva tanúul megnyugtatóan rendezi a problémát, leszögezve, hogy az ünnepélyes megerősítés és a felszentelés ceremóniája kétnapnyi eltéréssel Temesvár két különböző templomában zajlott. Vizsgálata ugyanakkor templomuk meglétével bizonyítja a domonkos szerzetesek jelenlétét 1323-ra Temesvárott. A 16-17. század fordulójának török forrásaiból rajzolja meg Tóth Sándor, hogy miként vált a korabeli török vezetés számára ideállá a magyar történelemben oly szomorú emléket hagyó Szulejmán szultán. A birodalomban a 16. század végére egyre több gazdasági és társadalmi probléma jelentkezett, s ezek, illetve a katonai kudarcok nyomán mind hangosabbá vált az elégedetlenség. A válságjelek felszínre kerülése óhatatlanul maga után vonta a bő emberöltőnyi fényes múlttal való összevetést, s e körülmény természetszerűleg kedvezett az aranykor iránti nosztalgia jegyében formálódó Szulejmán-ideálkép megszületésének. A kötetzáró nagyobb terjedelmű tanulmányban Lele József a Rákóczi-szabadságharc végnapjait elemzi a vezérlő fejedelem Lengyelországba történt távozásának értelmezésével. Rákóczi 1711 februárjára kényszerhelyzetbe került, katonai pozíciói tarthatatlanná váltak, az itthoni kitartás esélyei, akár valamely kedvező fordulat kivárásával, akár a megindult békeelőkészítő tárgyalások további elhúzásával, minimálisak voltak. A felkelés továbbélésének maradék lehetőségét a fejedelem csak abban láthatta, ha a kuruc seregeket Lengyelországba átmentve legalább egy árnyékreménységet fenn tud tartani. Várakozásai azonban megcsalták, seregeit nem tudta lengyel földre vinni, távollétében a béketárgyalások felgyorsultak, így távozását a népi emlékezet nem a felkelés továbbélésének egyetlen lehetőségeként, hanem a fejedelem ,Jcibújdosásaként", illetve száműzetéseként őrizhette csak meg. ALMÁSI TIBOR Titkok pedig vannak, avagy: Hol a mi sámánunk mostanában? - Mivel lehet magyarázni, hogy például a művelt Babits Mihály - naplója tanúsága szerint - nem Jungot, hanem Freudot olvasta? - Persze nemcsak Babits, és nehéz is lenne a Freud iránti affinitásokat személyes okokkal magyarázni. Az bizonyos, hogy Freud érthetőbb, egyszerűbb; borzongatóbbak a szexualitásról írt szövegei. Jung ellentmondásosabb, nehezebben követhető, szövegei inkább költőiek, mint tudományosak. Emlékek, álmok, gondolatok szövevénye - mint az életútjáról szóló, 1987-ben magyarul is megjelent könyv címe utal rá -, tele misztikummal. Hitt az irracionális dolgok létezésében. Egyszer egy kerékpártúrán a táv felénél megaludt valahol és szörnyű álma volt. Másnap reggel habozás nélkül visszafordult. Számos hasonló leírásból tudjuk, hányszor változtatott a tervein csak azért, mert álmodott valamit. Freud a nem megfejthető dolgokat nem vette igazán komolyan; elismerte, hogy néha nehéz ok-okozati összefüggéseket találni, de állította, hogy felkészültséggel, kitartással mindennek rá lehet jönni a racionális magyarázatára. Jung viszont ellenkezőleg gondolta; megjegyzem, az általa bevezetett és favorizált „archetípus" fogalmát, az azonos „kultúrkörökben" a dolgok felfogásának közös, a kollektív tudattalan által meghatározott formáját nehezen is tudta volna racionális alapokon kifejteni. - Ő vezette be az extrovertált és az introvertált típus fogalmát is; úgy tanultuk, gondolom az egyszerűság kedvéért, hogy a kifelé forduló alkat a „nyugati ember", a befelé forduló a „keleti ember", s Jung egyértelműen az utóbbihoz vonzódott. - A belső élményeket tartotta meghatározóaknak, szerinte „az élet bonyodalmai - hacsak nem találni rájuk belső választ és megoldást - végső soron nem sokat jelentenek". A vallásos mentalitású, az egyedülléthez vonzódó, a magányban örömöt lelő lényt nevezte a „benső embernek". Úgy tartotta, elkerülhetetlenül neurotikussá kell lennie annak, aki egyéni céljait is követni akarja, s be akar illeszkedni valamely közösségbe is. A választás kényszere csak ideiglenesen szünetelhet, szerinte csak valamely vallásos tapasztalás eredményeként. A kezdet és a cél igényével élő nyugati típust szembeállította az örök körforgást valló keleti emberrel, elutasítva a A pszichiáterek tudják, ha nem elfogadó, hanem elutasító a magatartásunk a számunkra megmagyarázhatatlan dolgokkal, az elfojtás neurotizál. Nos, napjainkban egyre többen keresik és találják meg a pap és a pszichiáter működésének közös pontjait, és sokat segít a mentális kultúra alakításában az etológia, az ökológia is. - A civilizált embernek általában az iskola közvetíti a kultúrát; mi az a mai iskolai törekvésekben, ami arra mutat, hogy „egyoldalú" a kultúraközvetítés? - A modern pedagógia általában addig megy el a dolgok ismertetésében, ameddig az értelemmel el tud menni. Ezzel a gyakorlattal azt érzékelteti, hogy Rendkívüli érdeklődéssel kísért előadást tartott a minap a JATE-klubban dr. Süle Eerenc pszichiáter, a Magyar Jung Egyesület elnöke C. G. Jung emberképéről, a jungi pszchoanalízisről. Ugyanott október 3-áig látható az a svájci dokumentumkiállítás, amely a pszichiátert és életmüvét mutatja be. Minek köszönhető vajon, hogy a nálunk és világszerte is eddig a „másodélvonalba" sorolt és Freud népszerűségét, hatását meg sem közelítő Jung és életműve mostanában a reneszánszát éli? Mutatkozik-e összefüggés e tény és megváltozott életkörülményeink között? Vajon mi az oka, hogy a modern korban a racionális, a materialista életszemlélet rovására a „titkok létének elfogadása", a mítosz, a vallás egyre tágabb teret kap az embernek önmagáról és a világról való gondolkodásában? Ezekről a kérdésekről beszélgettem dr. Balogh Tibor tanszékvezető főiskolai tanárral, a szegedi Jung-est házigazdájával. mindent tudás igényét. Azt mondta, nincs elegendő okunk arra, hogy nélkülözzük a mitologizálást, hiszen ha meddőnek is tartjuk az értelem szempontjából, gyógyító hatását a kedély szempontjából nem tagadhatjuk. Megértette, akceptálta az újabb megváltásra várást, ami szerinte ősi, alapvető élménye és reménye az emberiségnek. Azt tartotta, hogy a titokzatos, váratlan és hallatlan jelenségekkel terhes világunkban nem szabad lemondani arról, hogy az eszünket használjuk, de azt a reményt sem szabad föladnunk, hogy ösztönünk a segítségünkre siet. - A jungi életmű iránti növekvőfigyelem talán annak is köszönhető, hogy a civilizációs bajokkal küzdő embereknek a pszchiáterek ezúttal ebből merítve remélnek segíteni? - Nincsenek egyedül üdvözítő megoldások. De az biztos, hogy a legnagyobb tudósok mindig is tisztában voltak azzal, hogy igenis léteznek racionálisan nem megragadható jelenségek. A természetben, s a természeti lény mivoltától a civilizációval egyre inkább eltávolodó emberben. Sokan úgy látják, hogy a „fehér ember" életképességét, önmagával és a világgal való harmonikus viszonyát éppen a civilizáció „vívmányai", kultúrájának egyoldalúsága gátolja. A racionális és a a természettől eltávolodó világszemléletek csak fokozzák a bajt. A vallások felkínálják, hogy kiegészítsük a világképünket azzal, amit a tudomány nem képes megmagyarázni. az értelemmel fölfogható világon túl nincs semmi. Aztán csodálkozunk, ha olyasmik történnek velünk nap mint nap, amiknek a befogadására érzelmileg nem vagyunk felkészülve. Ilyen szempontból fejlettebb mentális kultúrával rendelkeztek az úgynevezett civilizálatlan korok, amikor a megfelelő pozícióba helyezett és tisztességesen javadalmazott sámán intézte a lélekgondozást. A mai gyerekek mítosz-igényét géplényekről szóló mesékkel próbálják kielégíteni; az agresszív űrmesék degenerálttá teszik a szerencsétleneket, nem képesek ráérezni arra, hogy milyen az élet valójában. A racionális túlsúly fenyegetése látszik a legújabb hazai alaptantervkészítők törekvéseiben. A vizsgarendszer sok tekintetben üdvözlendő kialakításával, lehet, hogy szándéktalanul, dc megint visszaszorul a művészeti nevelés. Világos, hogy a tesztelő módszer nem alkalmas egyformán arra is, hogy fizikából vizsgáztassunk, és arra is, hogy zenéből. De a teljesítmény és a tehetség mérésének nehézsége nem lehet ok arra, hogy megszüntessük az ének-zene oktatását. Az emberi természet nem fog megváltozni attól, hogy a változó politikának különféle szándékai vannak az emberekkel. Ha manapság arra késztetnek sokakat, hogy belássák, Shakespeare-t olvasni nem olyan hasznos, mint megtanulni a szövegszerkesztő használatát, attól még tény marad: az életünkben a haszontalan dolgokra is szükségünk van. Mert az ember luxusigénylő lény. Mindannyian megdöbbenünk, amikor például a Chaplin-film, a Modern idők jeleneteiben azt szemlélhetjük, mivé silányul/hogyan degenerálódik az ember - a modern időkben. Ugyancsak nem változtatja meg az emberi természetet, legföljebb szaporítja a frusztrált egyedek számát, ha mindenkit vállalkozásra biztat az aktuális politika. Az együttműködő, konform alkatok ettől nem válnak versengő típussá. - Azt régen tudjuk, hogy amit a modern kor csinál velünk, az skandalum, ahogy éppen Freud írta; de mi mást tehetnénk, minthogy a pszichiáterekhez és(vagy) a papokhoz járunk? - Muszáj tudomásul venni, hogy az ember természeti lény. Mennél inkább igyekszünk ezt elfojtani, annál rosszabb nekünk. SULYOK ERZSÉBET