Délmagyarország, 1991. szeptember (81. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28 / 228. szám

6 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1991. SZEPT. 28. A. SZ. PUSKIN Téli este Felhő felhőt gyúrva jajgat. Szélörvény és hóvihar... Hang üvölt fel - mintha farkas! Hang sír, tán gyermeki jaj? Zsupletőnkben kotor ökle. Megdördül a rossz falon, S mintha vándorkéz zörögne Az alacsony ablakon. Mord sötétség ült be hozzánk. A szobánkba, s keserít... Anyó, drága, kis anyókám, Szólalj meg. mondj valamit! A komor szél kurrogása Altatott el, jó öreg? Vagy a rokka zurrogása Hozta szelíd szendered? Édes dajdám, ifjúságom Barátnője, tiszta szív, Igyunk! Tűnjön a vad álom! A bor éltet és vidít! A madarat énekeld el, Amely új házat kapott, S a lányt, aki kora reggel A patakhoz ballagott. Felhőfelhőt gyúrva jajgat. Szélörvény és hóviharHang üvölt fel - mintha farkas! Hang sír - tán gyermeki jaj? Drága dajkám, ifjúságom Barátnője, tiszta szív, Igyunk! Tűnjön a vad álom: A bor éltet s földerít! Szabó Lőrinc fordítása Hullámok, ki igázta le... Hullámok, ki igázta le, Ki torpantotta meg futástok? S bilincsbe verve, lázadástok Lett néma tó sötét vize. Örömet, bút, reményeket Kinek varázspálcája tört le, Alomra ringatván örökre ,»• Ifjonti, lázas lelkemet? Támadjatok, tajtékot túrva, Béklyókat tördelő szelek -, Vihar - szabadság képe - újra Száguldj a rab vizek felett! Portré Viharzó szenvedélyekel Szít lelke mélyiben, lobogva, Ó, észak asszonyai, hogyha Megjelenik közöttetek, Ereje-fogytig a világgal Dacol, fitt, lángja örökös, Mint törvénytelen üstökös A bolygók rendezett karában. Vjazemszkijhez A gyilkos tenger lángra gyújtja Géniuszodnak parazsát? Neptun komorló szigonyát Dicséri lantod drága húrja. Ne magasztald! Ősz Neptun a Föld cimborája, - rút e század. S az ember rabja, zsarnoka Vagy árulója a világnak. Baka István fordításai Felhő felhőt gyúrva jajgat..." (AZ OROSZ IRODALOM MÁRTÍRIUMA) I. Ki ölte meg Puskint? A mi tájainkon a rendszerváltások azzal járnak, hogy nemcsak a fürdővizet öntik ki a gyerekkel együtt, hanem gyakran még a fürdőkádat is utánahajítják. Ez történt 1948 után a nyugati civilizáció értékeivel és intézményeivel, s ez zajlik manapság a „barbár" kelettől való elfordulás jegyében, különös tekintettel mindarra, ami orosz, azaz „szovjet", holott e két dolognak vajmi kevés köze van egymáshoz - legalábbis, ha nem Fagyajevet, hanem Tolsztojt, és nem Zsdanovot, hanem, mondjuk, Bergyajevet kérdezik... Képzeljék el, mi letl volna, ha fennmarad a Magyar Tanácsköztársaság, és akkor most bennünket, magyarokat, nem magyaroknak, hanem „tanácsoknak" neveznének világszerte! (A „szovjet" szó jelentése ugyanis: tanács, semmi több.) Vessünk el hát mindent, ami „szovjet", beleértve az orosz grammatikájú „szovjet birodalmi nyelvet" is (Tóth Szergej nagyszerű tanulmányt publikált róla az Aetasban), de őrizzük meg, s ha eddig - politikai ellenszenvből - nem ismertük, ismerjük meg a hozzánk olyannyira közelálló orosz kultúrát: Rubljov ikonjait, Muszorgszkij és Sosztakovics zenéjét, Tolsztoj és Dosztojevszkij prózáját s a tán kevésbé ismert klasszikus és a sokáig feledésre ítélt vagy meghamisított XX. századi orosz költészetet. (Higgyék el, orosz szakos létemre - a 70-es évek elején - nekem is jó ideig hamis képem volt róla.) „Az orosz költészet története két véres hullával kezdődött, és két véres hullával ért véget." - Ezt Ehrenburg valamelyik „negatív" regényhőse mondja, s mint minden leegyszerűsítő aforizmának, ennek is nagyon sok és nagyon kevés az igazságtartalma. Az első két hulla, a párbajban megölt Puskin és Lermontov ezzel nincs vitám de ami a másik kettőt - az ereit felvágó Jeszenyint és a magát főbelövő Majakovszkijt - illeti, azzal már nagyon is. S nemcsak azért, mert az orosz költészet története nem ért véget velük Mandelstam, Paszternak, Ahmatova, az emigráns Hodaszevics, Cvetajeva tovább éltek és dolgoztak a negyvenes évekig és tovább is hanem mert az önmagával meghasonlott Majakovszkij már nem orosz, hanem szovjet költő volt (ő maga vallotta magát annak). Jeszenyin mellé ha már mindenáron kell valakit - az 1921-ben kivégzett Gumiljov holttestét fektetném, annak tudatában, hogy ez a holttest csak az első - az elsők egyike volt, jelentős költők, írók hulláinak tucatjai követték, milliók húsával, csontjával, vérével elkevertem.. De a sor, az orosz irodalom mártírjainak sora mégsem a szovjet időkben kezdett felsorakozni, hanem jóval korábban - a dekabrista felkelést (1825) és a magyar szabadságharcot egyaránt eltipró I. Miklós uralma idején, s az elsó áldozat nem volt más, mint az orosz irodalom - a lírai költészet, a dráma, a regényírás, sőt, az orosz „népiesség" - megteremtője, Alekszandr Szergejevics Puskin (17991837), akit a halála napján rendezett emlékünnepségeken ma is úgy siratnak, mintha tegnap hunyt volna el. Puskin nálunk elsősorban az első orosz - és a világirodalom legjobb - verses regénye, a Jevgenyij Anyegin szerzőjeként ismert. A mindenből k-iorándult nemes ifjú és a tiszta szerelemre vágyó, de kellő időben fel nem ismert Tatjána története a Csajkovszkij-opera hígításában aratott sikert, s inkább az operaszínpadokon, mint a kölcsönkönyvtárakban (holott milyen csodálatos fordításai vannak!). A Carszkoje Szelo-i Líceum deviáns növendékéről, a pornográfiához közelítő (amúgy zseniális) kamaszdisznóságok szerzőjéről, akinek tizenévesen volt mersze az udvari méltóságokat, sőt, magái a cárt, I. Sándort kigúnyoló epigrammákat írni, s ezért hosszú száműzetéssel fizetett (de legalább kimaradt az 1825. évi - a diáktársai által szervezett, tragikus kimenetelű dekabrista felkelésből), a még alakulófélben levő orosz „világi" irodalom valamennyi fontos műfaja számára példaértékű darabokat teremtő irodalomszervezőről, aki nemzeti kultúrájának egyszerre volt Goethéje, Schillere, Byrona, de Kazinczyja, Petőfije és Jókaija is, inkább csak azok tudnak, akik „hivatalból" - orosz szakos diákként - foglalkoztak vele. Még lírai verseinek sincs magyar nyelvű összkiadása - erre akkor döbbentem rá, amikor felkértek Wiktor Woroszilsky lengyel író Ki ölte meg Puskint? című életrajzi regényében szereplő, magyarul meg nem jelent Puskin-versek, -versrészletek fordítására -, kb. 800 sort, kötetnyi anyagot kellett átültetnem, köztük jó néhány fontos és jelentős művet. (El is tettem, még a kiegészítésre váró részleteket is: hátha lesz egyszer egy teljesebb Puskin-kiadás.) Amiről általában mindenki tud: a párbaj. Hogy ezt a cári udvar szervezte, és a ravaszt meghúzó d'Antés voltaképpen ítéletvégrehajtó volt. S ez igaz is, de úgy igaz, hogy nem igaz. Mert ez a bizonyos d'Antés, francia emigráns, a holland követ „pártfogoltja", aligha kapott utasítást a költő elpusztítására. 0 csak illetlenül hevesen udvarolt Puskin világszép feleségének, s az újabb kutatások szerint ezt azért tette, hogy pártfogójához fűződő homoszexuális kapcsolatát palástolja. Mi hallgattatná el jobban a rosszindulatú pletykálkodókat, mint egy ünnepelt szépséggel való bárha megjátszott - viszony? Persze, a homokos uracskát le lehetelt volna inteni, de a Puskint gyűlölő hatalmasságok (a kultúrpolitikusok elődei) kárörvendve figyelték az önérzetes, mindén sértésre vakmerően visszavágó költő vergődését, aki ráadásul maga is minden alkalmat megragadott, hogy párbajozhasson. És remek céllövő volt - Puskin rajongói máig sem értik, miért nem ellenfele maradt halálra sebezve a mezőn. Elmélet is született: d'Antés páncélmellényt hordott, ezért pattant le róla a golyó még a ballisztikai próbát is elvégezték... Meghalni a szeretett nő becsületéért egy buzi keze által - milyen méltatlan vég! (Lermontovot legalább egy tiszttársa lőtte agyon évekkel később.) S ezt az értelmetlen véget az orosz értelmiség éppen úgy nem tudja elfogadni, mint mi Petőfiét. Nálunk a sírt keresik, ott a magyarázatot. Azt is olvastam erről: Puskin azért halt meg, mert kereste a halált. Igaz, a párbaj reggelén még folyóirata új számáról tanácskozott munkatársaival, mégis: kereshette a halált, s talán éppen azért, mert „kivételezett" helyzetben volt: neki maga a cár volt a cenzora... 1837-ben halt meg, halála napján ma is sírva hallgatják a megemlékezéseket. BAKA ISTVÁN GÖBLYÖS RÓBERT RAJZAI