Délmagyarország, 1991. augusztus (81. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-24 / 198. szám

4 DM MAGAZIN G SZOMBAT, 1991. AUG. 24. VESZELKA ATTILA Zalán futása jtXlSI I I Az altatótól meg nehéz. üres agyammal, félig vakon, a szélütött derengést bámulom (Kinyitja kék szemét az ég). az abszolút határtalan, és mégis abszolúte véges, kitisztított és mégis szennyes világmindenség (hogyha vani. Nadrág, ing, zokni, két cipő: nyomás. Aj ajtóval csak halkan: még hollóm felriad, ha kattan pattan-még felérz a nő Futás, a bisztró már kinyílt, szisszen a sör kupakja végre <söntés szülte s jé rák szenéje). Áradj szét bennem hűs nihil Búcsú Tompán zakatol bennem a tűnő szerelem, zörgő síneken, végzete tornáca felé. Vérő. ideger. Hold veri fénnyel szemeim, i már csak hórihorgas sziluettem toporognémán a peron csikkjei közt. Ébred a szél. Hűs keze szétszórja a kék csillagokat, t mindent beborít lassan ez ős, égi szemet. A nyugalmazott (10.) Aztán megfogtam két különböző csontot is, mert az előbbi esetben, a két hasonlónak arra kellett gyanakodnom, hogy esetleg nem is egy, hanem két összerakható csontvázat találtam. Lassan haladtam, és a Nap is egyre lejjebb bukott. Kénytelen voltam megelégedni azzal, hogy a fejét összeraktam, a/t az egy fejét, és ahogy térdeltem, térden állva indultam a konyhai pis/oárho/. hogy kiengedjem magamból a kutatás alatt felgyülemlett vizeletet. Térdelve pont a/ államig ért a pis/oár, csakhogy a/ eredeti tervem nem az volt, hogy beleköpök. Föltápászkodtam, hosszá, éles körmeimmel kapartam a falat, ahelyett, hogy nekinyomtam volna tenyerem a falnak, mint valami vécépumpát, hogy a két tapadókorong biztos társam legyen a felállásban. Úgy álltam lábra, mint amikor először, azt hiszem, akkor káromkodtam is magamban, mert a seggemre csavart pelenka szinte leszíjjazott, s már akkor is megmutatkoztak satnya fizikumom előjelei. Legalább ötször vagy hatszor visszazuhantam és a pelenka alján összegyűjtött ürüléket teljesen péppé zúztam, egy darabja, ha jól emlékszem, még a hátamra is fölkúszott, s olyan bűzt árasztottam, ha nem is rútságomért, de ha a szagom miatt ledobnak a Tajgetoszról. minden bizonnyal visszapattanok. Miután sikerült ket lábra nehezednem, az első mozdulatom volt, hogy magara rántottam a fonográfot. Emlékszem, jól szájba vágott. Legalább fél óráig feküdtem a fonográf alatt, de lehetett több is, mert elaludtam, az időérzékem pedig még nem fejlődött ki annyira, hogy percre pontosan megmondjam, mióta fekszem a fonográf alatt, s a szám körül megalvadt vérből csak utólag gondolom, hogy legalább fél órát töltöttem így. Ha előbb szemtanúkat állítok, s csak aztán vágom szájba magam a fonograffal, most pontosabban dokumentálhatnám az eseményt. Persze az ilyen szemtanúk, ha nincsenek jól felkészítve, a rémülettől átitatva pontosan a legfontosabb részeket felejtik ki elbeszélésükből, pedig valójában mindent láttak, mégis csak így mesélik el, hogy Arra lettem figyelmes, hogy a gyerek magára rántotta a fonográfot. Az ilyen szemtanúkat jól meg kéne lincselni, hogy ha életben maradnak a lincselés után, akkor a következő balesetnél részletes, élvezhető beszámolót tarthassanak, amiből nemhogy embertársaik tanulhatnak, hanem szavaik nyomán bizonyos technikai fogásokat i$ elleshetnek. A lincselésről pedig magam számolnék be. Néztem a piszoárt és tök üresnek éreztem magam. A szobából csak a nagyobb felületű fehér csontokat láttam, de tudtam, a kisebbeknek is ott kell lenniük. Bemásztam az ágyamba, letoltam a derekamról a csizmanadrágot és az államig húztam a sátorponyva zsírtól és kosztól megcsontosodott peremét. Nem hunytam le a szemem, mégis azt mondtam, hogy jó éjszakát. Nem vártam sokat az éjszakától, annak, hogy jó, csak az éjszakával együtt volt értelme, ügy. hogy jóéjszakát, mondtam, és még egészen sokáig nyitva tartoltam a szemem. Már régóta nem éreztem magam ilyen egészségesnek, pihentnek és kiábrándultnak. Ez az én éjszakám, mondtam, most már pislogtam is. Végeláthatatlan képsorok futottak el előttem, ne higgyék, hogy álmodtam, mert akkor azt imám, hogy álmomban ezt és ezt láttam. De jobb is így, mert a régi olvasmányaim tanulsága szerint, amikor az írók ahhoz a részhez értek, hogy a férfi lefeküdt az ágyra, akkor mindig elaludt és valami szimbolikus álmo* látott, amivel mintegy megpecsételte sorsát, és akkor az író már meg is kötötte a kezét, egész végig azon kellett gondolkodnia, hogy hogyan teljesítse be a férfi sorsát úgy, hogy mégse pont maga az álom legyen az, csak ki lehessen belőle érezni a drámai végzetet, és akkor nekem teljesen felment a pumpám, lehet, hogy most pont ezért nem mertem, vagy tudtam elaludni ...Esett-roggyant vénemberként vetődött hozzánk Kun Feri bácsi tavaszonta nyaranta. A szőlőt gondozgatta. meg a kert néhány fáját, napszámba. Nyolcvan körül járt. Hajlott hátával is igencsak megütötte a 185-190 centimétert. A legderekabb lóról is nyilván a földet sutulta a lába. szegénylegény korában... A múlt század második felében mocsaras-zsombikos, bozontos táj volt a Körösök vidéke; Gyulától szinte Újfaluig, a Fehér Köröstől fel, a Berettyóig - süppedős-lápos rét burjánzott. Bujdosók paradicsoma: Elég nagy a bihari határ, Magam leszek bujdosó betyár. Mégse leszek a császár katonája I Kun Ferencék mindenütt otthonosak voltak ezekben a cserjés, oltalmazó berkekben. Ahová csak a merettyűs halászok, kósza madarászok követték őket büntetlenül. Se termetre, se kurázsira nézvést nem lehetett utolsó „fattyú" Feri bácsi, egykor. - Mint a vánkost, emeltem a magosba Kopec-Tar Imrét; nadrágszíjába dugtam a karabélyom csövit, úgy csóváltam a fejem körül péig mázsányi is vaót tán - bizonygatta büszkén. S nem hetvenkedett ok nélkül. Ezt a Kopec-Tar Imrét különben - aki vésztői csiszár lehetett - sokszor megidézte Feri bácsi. Kivált, ha kicsi bort húzott volt apám megbízásából - a hitványabb Otelló-s hordóból, lopótökkel. Olyankor sebesen szaladgált az ádámcsutka, s a lopó sehogyan sem akart megtelni... Pedig Feri bácsi - vénségére - szeszmentes életet fogadott az újtelepi „hívők" papjának, Vátyoni Sandri bácsinak. Beállott a megtévedtek közé a vén betyár. Hanem a szesztilalomhoz mégse tudta tartani magát. Meg-megbotló nyelvvel, de azért takaros folyékonysággal hadarászta egy-egy lopótökkel való bajlódás után - nekünk, gyerekeknek: - „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert!" Vagyis: a szavak: elsősorban a káromkodás. Nem is hagy ta el a száját undok szó, meg kell hagyni! Ha ákácgallyazás közben tüske sértette meg a kezét, ennyit dünnyögött csupán: - A tűz igesse meg! Kevesektől hallottam a mi bihari falunkban ilyen káromkodástól mentes beszédet; s még kevesebben voltak arra képesek, hogy oldalszám idézzenek a Bibliából - ahogyan ez az írni-olvasni se tudó vénember tette. Rajongó tűzben égett a szeme, úgy hirdette fennen, egy felfordított malterosládára állva: - „Megkegyelmez az Úr a mi álnok sagainknak, és a mi bűneinkről és gonoszságainkról meg nem emlékezik!... Mert nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: mert a Bárány legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl az Isten az ő szemeikről minden könnyet!" Tátott szájjal álltunk előtte, tíz-tizenkét éves gyerkőcök; röhögni - de még kuncogni - se jutott eszébe egyőnknek se... Pedig a „hívőket" - a szekta-tagokat - mi Betyársirató se kímélgettük, amúgy. Gúny tárgyai voltak jobbára. (Máig tűnődöm rajta: miféle szekta rakhatott fészket a falunkban. Jehovisták? Pünkösdisták? Baptisták? Bizonyos, hogy a . Jelenések Könyvét, meg Dánielt idézték legtöbbször - de hát ez valamennyi alföldi szektára jellemző volt...) Ájtatosan bújt a gondolataiba az ácsmódra eszkábált dikón is, esténként a tornácon, mielőtt a kását kezdte volna fújni a lópokróc alatt. Egy fülledt, felleges nyáréjszakán, amikor ugy érezhette az ember: kiszivattyúzták az oxigént a levegőből, szörnyű hörgésre. kiáltozásra riadtunk. A nyitott ablakon átugrottam az öreghez: azt hittem, haldoklik. Hát - nem volt valami jól. A félhomályban is tisztán lehetett látni, hogy csukott szemmel hányja-veti, hajigálja a felsőtestét: a szája habos, s iszonyú félmondatokat üvölt eszehagyottan... Istenkáromlás, szitok-átok, kivágott emberszív, miskárolás, vesszózés - sok-sok iszonyat bukott ki a vén betyár száján, önkívületében, törött félmondatokban Addig ráztam magam is reszketve, amíg nagy nehezen ki nem nyitotta a szeméi - Feri bátyám! - He, fattyam! - bámult rám lecsihhadva, jámbor kék szemét rám meresztve. - Mi lelte, Feri bátyám?! - Éngem az égegyvilágon semmi, Kicsim - tekergette a nyakát. - Endjél csak aludni, takarosan. Úgy mondta reggel: nem emlékszik a szörnyű kiáltozásokra. Annyi derengett csak néki, hogy hajnalfelé - álmában - Kopec-Tar Imrét pofozta véresre. Mint akkor, annak idején, amikor a kornádi vásáron a kupec bagóért szedegetett össze három szekérnyi süldő malacot a faluszéli szegényektől. Ok aztán - Baji Jankó szegénylegény komájával - visszaadatták a veremházas éhezőknek mind a malackákat. No persze, a pénzt nem kapta vissza a kupec. Nyilván ezt is a fejére olvasták Ozsváth csendbiztosék, amikor hurokra kerültek Feri bácsiék, s megkapta a tüzes vasat a hátára. * Mert minékünk ez volt a legérdekesebb s legizgatóbb, a bilyogvas-ütötte akasztófa, az öreg hátán. Az öreg Ferenc ugyan soha nem emlegette, de az egész falu tudta, hogy a tekintetes komisszáros úrék - tán végső figyelmeztetésként - akasztófát égettek a háta közepére. Erről - sohsem esett szó nálunk, Édesapám megtiltotta. De hát a kamaszgyereknek - épp a tiltás csiholja lángra a komiszkodást. Amikor - pár évre rá - mi is kamaszokká lettünk, s minden bogot mohón iparkodtunk kifejteni - szemet vetettünk az akasztófára. Feri bácsi likas-bakancsos, loncsos koldussá kopott addigra. Újtelepi fészerekben húzta át a téli zimankót, s régenszőtt szutykos bakó lógott a vállán. János-napokon azért csak eltiblábolt hozzánk, erőtlen botladozását az összevissza-fajta szeszek tették még bizonytalanabbá. Eltökéltük; megnézzük azt az akasztófát, bármi történjék is. Édesapám a nemesebb borból, a fehérből kínálta meg az öreget. S hogy az emberséget tovább fokozza, az udvaron is végigkísérte Feri bácsit. Kezet ráztak. Apám aztán sietve lépkedett vissza, mivel csupán kiskabátban volt. Alighogy visszaért a házba, utánafutottunk a lődörögve bandukoló vén betyárnak. Valahogyan visszacibáltuk. Egyikőnk a kamrában volt már - oda húztuk-csaltuk, - s adott jelre, halk kopogásra már adta is kifelé a söröspohárba csorrantott bort. Fekete Karcsi komám szóval tartotta az öreget, amíg ivott, s amíg én a háta mögé lopóztam. - Osztán hogyan is verekedett Kend a zsandárokkal? - kérdezte Karcsi. Feri bácsi, mint valamiféle meggörbült kútgém, Karcsi fölé magasodva hadonászott - kishíján ráesett: - Perzekutorok vótak akkor, fiam, nem zsandárok... - Csakugyan Kend az utolsó bihari betyár? Mert én úgy hallottam: az utolsó - a Vitális vót... - Vitális?! A csak egy citeraszeretó bolond vót! Egy kapcabetyár! - hadonászott gőgösen az öreg, sutba lökve koldusi alázatát. - A' csak lüvődözött összevissza, mint a Kótya! Virtusbul! Felemelte mutatóujját, úgy mondta: - Baji Jancsi vót az igazi szabadfattyú, meg Dobos Gábor. - Felvetett fejjel hozzátette még: - Megosztán Kun Ferenc. - Ugyanmá! Ki hiszi azt el kendnek?! Azt az akasztófát is csak úgy tanálta ki kend, hogy nagyobb legyik a falu előtt! Mese az egész! Nem kellett énnékem lehúznom azt a zsíros cafrangot. Az önérzetében sértett vénember maga kezdte volna lehányni rongyait a fagyban. Am Édesapám kisietett a vita hangjára. S kiszabadítva és megint útnak engedve Ferenc bácsit, keményen dorgált bennünket: - Mit bántjátok az istenadtát?! Megszenvedett ő azért... Csak akkor kezdtük szégyellni magunkat. Pedig Feri bácsi már megbékélten bukándozott a kövesgát gödrei között, s borízűen dünnyögte: Az orosi széles határ/Nem terem egyebet nádnál./De terem még egyebeket: / Büszke betyár gyerekeket... Láthatóan megbékélt a vilaggal. De én máig nem békéltem meg akkori ennmagammal. S nagyon-nagyon restellem, hogy képes lettem volna erőszakkal lehántani a condrákat, hogy megláthassuk az akasztófát. A fekete bilyogot. A bilyogos ember másnapra virradóra a Kórhány kiaszott medrében fagyott meg. szegény. Jó néki már. „Nem éhezik többé, se nem szomjúhszik, mert a Bárány a vizeknek élő forrásaira vitte őt, s eltörölt az Isten az ó szemeiről minden könnyet" Mert a hazai földnél nem kell melengetőbb takaró. DÉR ENDRE ííífiííssísffisíissfiís: •mmmmmtmtmmmfxmmm mmwiHMMumi A boldogság a mindenkori szabadság érzelmi megélése Hintaszékben a 65 éves Hernádi Gyula - Érezted már magad hülyének? - Folyton hülyének érzem magam, mivel bizonyos fokig az igazság valóban kiismerhetetlen. Valószínűleg az isten is hülyének érzi magát, mert ő se tudhat mindent. - Amikor létrehoztad a Boldogság Pártot, meggyőződésem volt, hogy egyike a Hernáditól elvárható tréfáknak. Te tényleg komolyan gondolod ezt a hülyeséget? - Persze, hogy komolyan gondolom Visszatérve a hülyeség fogalmához, végül is a politikánál nagyobb hülyeség nincs. A politika, amely tulajdonképpen a hatalom megszerzésének és megtartásának a technikája, aljas, piszok, hülye dolog. Magyarországon ebben a pillanatban egy politikai, érzelmi vákuum van. Az emberek már torkig vannak mindenféle politikával, népszavazással. Egy olyan hibrid pártot szeretnék létrehozni, amelyik felemás. Amelyik ugyan a politikai porondon kénytelen dolgozni, ugyanakkor szeretné levetkőzni azt a sallangot, ami ráragad a magyar politikára. Hát előszór is ennek a pártnak nincs tagdíja. Az anyagi bázisát az én eddigi, megszerzett vagyonom adja. - Vannak neked örökségeid? - Vannak, gyerekeim vannak, de ez. - Le fognak köpni téged. Elherdálod a nehezen összehozott vagyont. Nem lesznek boldogok. Szóval néhány ember nem lesz tagja a Boldogság Pártnak, az örököseid. - Gyerekeim gazdagabbak, mint én. Az egyik Kanadában van, a másik itthon vállalkozó, csinálják a dolgukat. Be fognak lépni a pártba feltehetően. - Legalább így részesei a vagyonnak - Tehát nem kell tagdíj, s ebbe a pártba beléphet mindenki, aki más pártnak a tagja. PftOMAVTCZKV S7i| (fri mnt ez '.i párt nem monogám párt Ez n párt nem féltékeny, mint a magyar férfiak, meglátják, hogy a feleségük valakire ránéz, akkor megpofozzák. Ez egy toleráns párt. - A párt attribútuma, meghatározó jellemvonása a hatalom iránti vágy. Az a párt. amely nem igyekszik a hatalmat megszerezni, nem lehet párt. Na már most, a Boldogság Párt távol kell hogy tartsa magát a gonosz fésjcétől, a hatalomtól. Nem? - Nem. Nem az a fő feladata, hogy mindenáron megszerezze és megfojtsa a hatal mat. Ha én megkérdezem tőled, hogy mi a boldogság, nem fogod tudni definiálni, mert az emberek 99 százaléka nem tudja meghatározni. Légy szíves, mond meg nekem, mi a boldogság. - Számomra a közérzetem. Az. hogy jó a közérzetem. - Véleményem szerint a boldogság az egy pontosan definiálható ügy, a boldogság a mindenkori szabadság érzelmi megélése. A szabadság nem más, mint az alapvető emberi értékeknek (a jóságnak, az igazságnak és a szépségnek) a koncentrátuma, és ennek a szabadságnak az érzelmi megélése a boldogság. Ez a párt megpróbálja a társadalom számára létrehozni ezeket az értékeket. Itt van például a demokrácia. A képviseleti demokrácia azt jelenti, hogy megválasztanak képviselőket négy évre, azok elmennek a Parlamentbe, fütyülnek a választóikra, aztán négy év után megint visszamennek, megint nyalnak és könyörögnek, hogy megválasszák őket. A participatív demokráciának a lényege az, hogy a társadalom közvetlenül vesz részt azokban a fontos döntésekben, amelyek a lényeget érintik. - EzJ már olvastam, de nem a Hernádi női. Iinnrm a Irnmnél. - Hát Leninnek azért voltak értelmes dolgai, annak ellenére, hogy a Lenin kőrútból most Erzsébet körút lett... - Te még komolyan hiszel a részvételi demokráciában? Te annak idején elmentél tanácstagnak, te lennél most a képviselő? - Nem, nem erről van szó. A részvételi demokrácia az a kábeltelevízió lesz a jövőben, ha majd elég gazdagok leszünk. Az lesz, hogy televízióban te visszaválaszolsz és elmondod, hogy mi a véleményed arról, hogy építsenek-e utat a Terézvárosba. Ezért a következőt találtuk ki, hogy a lényeges dolgokban ne csak a Parlament szavazzon, hanem Magyarország önkormányzatának összes tagja. Ez 40 ezer ember. Ha 40 ezer ember szavaz, az majdnem azt jelenti, hogy a 10 millió ember nyilvánított véleményt. - Most már csak egyetlen kérdés: a Boldogság Pártban lesz-e platformszabadság, tehát a kevésbé boldogok is megélhetnek-e? Ha mondjuk én belépek, és egy hónap múlva úgy érzem, hogy boldogtalan vagyok, akkor maradhatok vagy kiléphetek? - Kiléphetsz. - Mikor szűntök meg ? Mert ha mondjuk látványos választási vereséget szenvedtek, akkor ti elszomorodtok.. - Nem, nem, nem. - De bocsáss meg, ha az ember a céljait nem éri el, boldogtalanná válik. És akkor ki kell nyilatkoztatni a te Központi Bizottságodnak, nem értiik el a célunkat, a boldogság nem következett be. Átalakulunk Boldogtalan Párttá. - Nem, nem, kisebb boldogság tulajdonosai vagyunk és elkezdjük akkumulálni a holdogságot újra HT "Press