Délmagyarország, 1991. április (81. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-13 / 86. szám

1991. április 13., szombat DM magazin @ A Tömörkény Társaság A Dugonics Társaság létéről s több évtizedes működéséről mindenki tud. aki Szeged művelődési hagyományai iránt érdeklődik. S bár története összefüggően és részletesen máig sincs megírva, évi jelentéseinek vaskos gyűjteményéből, hírlapi beszámolókból, Csongor Győző évfordulós megemlékezéséből a legfontosabb ismeretek könnyen beszerezhetők. Szócikként benne lesz a készülő Új Magyar Irodalmi Lexikonban is. Jóval ismeretlenebb a Tömörkény Társaság története, mely az évek során nevét is többször változtatta s az eddigi elszórt megjegyzésekből, utalásokból puszta időrendje sem kerekedik ki. Igazában az is bizonytalan, egy társaságról van-e szó, vagy többről, s a különböző nevekben a Tömörkény névelem valóságos kontinuitást takar-e. Meg kell őszintén mondani, e bizonytalanság eloszlatása csak részben éri meg a fáradságot. 1931 után ugyanis a társaság (majd kör) meglehetősen dilettantisztikus egyesület lett. Korábban, kivált 1929 előtt azonban az önmagát szerényen csupán asztaltársaságnak nevező írói csoportosulás - elsősorban Juhász Gyula összetartó ereje révén - vitathatatlanul érdekes. Története e szakaszának fölvázolása megéri a munkát, s néhány vonása most. a társaságalapítás gondolatának aktuálissá válása idején tanulságos lehet. 2. Tömörkény István neve először öt évvel az író halála után, 1922-ben késztette „csoportosulásra" szegedi utódait. Ezt - ahogy Apró Ferenc írja egyik munkájában - „a Lírai Antológia fiataljai alakították 1922. november 21-én Rózsa Imre Bercsényi utca 15. számú lakásán. Két díszelnöke Juhász és Móra volt. A Társaságot - jobboldali tiltakozásra - a belügyminiszter rövidesen betiltotta." A gondolat azonban tovább élt, s két év múlva Tömörkény neve újra összefogásra késztetett néhány fiatal írót s művészt. Lugosi Döme cikke (Pesti Napló. 1938. október 2.) szerint ugyanezt a társaságot már Juhász Gyula kezdeményezte, de tudjuk, hogy nem így volt, o „csak" támogatta a megalakulást. A Friss Hírek 1924. november 4-ei híre (Tömörkény István emlékezete) nyíltan beszél erről. „A Tömörkény-kultusz pislákoló mécsese fellángolt. A volt szegedi nagy író emlékezetére pénteken (november 3-án - L.A.) este a Hann-féle vendéglőben költők, újságírók, festők, szobrászok és irodalombarátok megalakították a „ Tömörkény asztaltársaság "-ot. A megalakulás Szommer Endre ny. zenetanár indítványára történt, aki az elhalt írónak személyes ismerőse, sőt barátja volt. Abból az alkalomból, hogy a „Kékgolyó" vendéglő tulajdonosa elhatározta Tömörkény István szobrának elkészíttetését, az új asztaltársaság a szent lelkesültség pillanatában fogadalmat tett, hogy a szép eszme megvalósításából szintén kiveszi a részét." Sajnos, e hír nem adja meg az alapítók nevét. De közli azok névsorát, akik pénzt adtak a szoboralapra. A lap név szerint a következőket említi meg kisebb-nagyobb összegek adományozójaként: Juhász Gyula, Papp József szobrász, Klucsik Ferenc, Kovács Árpád újságíró, Terescsényi Gyula, Kormányos István, József Attila, Szommer Endre, Sass Imre, Rozsnyay Nándor, Longi István újságíró, Vetró Sándor, Halász Béla, Kassay József és Paulus Jenő. Föltehető, hogy e névsor rejti az alapítókat is. Meglehetősen vegyes társaság tehát ez, be kell vallani. Nagy költő (Juhász) s zseniális kezdó (József Attila) mellett zömmel érdektelenebb nevek sorakoznak; legtöbbjüket csak a legtájékozottabb kutatók ismerik. De valószínűleg nem is alkotóközösségnek szánták egyesületüket; céljuk pusztán asztaltársaság, tehát beszélgetésre, eszmecserére alkalmat adó fórum megteremtése lehetett. Az asztaltársaság formának kétségkívül nagy előnyei voltak. Nem kelleti hozzá belügyminiszteri engedély - ez lehetett a legfőbb oka e forma választásának -, de így is rendelkezett az egyesülés legfőbb előnyével: biztosította az alkalmat és a lehetőséget az összejövetelre. S hagyományai is voltak Szegeden. Lugosi Döme joggal írta, hogy „Szegeden mindig volt irodalmi asztaltársaság. (...) Tömörkény István, majd Cserzy Mihály alapítottak ilyen irodalmi asztalokat, ahol már nemcsak az írók, hanem művészek is megjelentek. Mindegyiket megelőzte a híres, később Budapestre telepített Pósaasztal. s egy időben Békefi Antal „tavola"-ja. A tulajdonképpeni irodalmat ezek a szervezetlen társaságok irányították, s a Dugonics Társaság csak hivatalos formába öntötte az itt felmerült terveket és ötleteket. Ilyen irodalmi alakulat lebegett Juhász Gyula szeme előtt" is, amikor szerepet vállalt a Tömörkény Asztaltársaság létrehozásában. 3. Az új társaság - nevéhez illően vendéglőkben ülésezett, alapszabálya, adminisztrációja, hivatalos szervezeti kerete nem volt. így, sajnos, sem programjuk részletes számbavétele, sem a társaság személyi összejövetelének változása nem követhető pontosan nyomon. Sőt. Összejöveteleik rendszerességét sem lehet egyelőre dokumentálni. Eszmecserélő, gondolattisztázó, híreket forgalmazó és kapcsolatokat ápoló szerepe azonban, úgy tetszik, vitathatatlan. Egyetlen. József Attilával kapcsolatos példa erre. Számára jóllehet a kutatás erre még nem figyelt föl - ez az asztaltársaság lehetett az egyik olyan fórum, ahol szegedi idózése során barátokra találhatott. Ma már bizonyos, ez az asztaltársaság hozta össze ót a méltatlanul keveset emlegetett Hegyi Istvánnal (1896-1951), akinek - s ez jellemző a körükben formálódó népies érdeklődésre - József Attila „a föld és - jaj! az ucca fia"-ként ajánlotta Nem én kiáltok című kötetét 1924 karácsonyán. S az sem lehet véletlen, hogy Papp Józsefét egy másik dedikációjában „Tömörkény szobrászaként" aposztrofálta. Tevékenységük állandó eleme volt a Tömörkény-kultusz ápolása. Nem véletlen, hogy Juhász Gyula nemcsak az első könyvesszét írta Tömörkényről, de minden olyan akcióba benne volt, amely valamiképpen Tömörkény emlékével volt kapcsolatos. (Erről Ilia Mihály szép tanulmányt írt.) Az asztaltársaság kezdeményezte Tömörkény síremlékének fölállítását is. A Színház és Társaság 1926. november 2-ai száma tudósít erről: „A Tömörkény asztaltársaság, mely eredményes munkával és széles körű agitációval karolja fel a Tömörkény kultuszát - elhatározta, hogy Tömörkény István, Szeged halhatatlan írójának síremléket állít. Ebből a célból pénteken este az Ipartestület helyiségében megalakult a „Tömörkény síremlék előkészítő bizottsága". A bizottság fölhívását, melyet a Színház és Társaság teljes terjedelmében közölt. Juhász Gyula írta. 4. Az asztaltársaság történetében 1928 tavaszán új szakasz kezdődött. A csak kvaterkázó-disputáló társaság ekkor a nyilvánosság elé állott, s igazodni próbált a hagyományos társasági szerepkörhöz. Tényleges vezetője, szellemi összetartója ekkor is Juhász Gyula volt, melléje azonban titkárt állítottak Hegyi István személyében, akinek a szervezés lett a feladata. Az asztaltársaság 1928. június közepén tartotta meg első nyilvános felolvasó estjét. Ekkor Juhász Gyula. Hegyi István, Berezeli Anzelm Károly és Rab Géza szerepelt írásaival. Az estről a Délmagyarország is (június 7., 16., 17.), a Szegedi Új Nemzedék is (június 13., 16. és 17.) beszámolt. Augusztusban a színész Szilágyi Aladárt ünnepelték. (DM. 1928. aug. 5.); Ekkor Juhász és Terescsényi György is szerepelt. Őszi terveikről Hegyi István Bálint Sándorhoz írott, 1928. augusztusi keltű levele tájékoztat. Ebben, egyebek mellett, a következőket olvashatjuk: „A Tömörkény Asztaltársaság szeptember hóban fogja megtartani a 2-ik felolvasóüléséi és ezzel folytatni kívánja azt a munkát, amit már régebben maga elé célnak tűzött ki. A Tömörkény-kultusz ápolása mellett a szegedi fiatalok, fiatal írók - költök művészek megszólaltatását." Hegyi Bálint Sándor közreműködését is kérte, s a következő műsort ajánlotta: „A szeptember havi felolvasóülésünk műsorát, ha Tanár Úr hajlandó volna részt venni a felolvasáson, a következőképpen állítanám össze: 1. Juhász Gyula bevezetője. 2. Bálint Sándor: Irodalmi tanulmány (Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény). 3. Szilágyi Aladár színművész: Tömörkény-novella. 4. Étsy Emilia: Juhász versek. 5. Főidényi László színművész: Hegyi István novellája (Fecskék a porban)" Bálint Sándor, sajnos, nem tudni, mi okból, nem vállalta a szereplést, így az ő helyére Hegyi utóbb Juhász és Terescsényi György verseit iktatta be. Ezt az újabb tervet szeptember 4-én vázolta föl Juhásznak. Levélben, mert a költővel „sehogy sem tudott összejönni" akkoriban. 1928. november 7-én Hont Ferenc nyilatkozatát közölte a Délmagyarország: ebből Hontnak a Tömörkény Asztaltársasággal és Juhász Gyulával való kapcsolatára is következtethetünk. Sajnos, ez a pezsgés, a szegedi fiatal írók s művészek Juhász körüli megszervezódése hamar megszakadt: Juhász Gyula, mint ismeretes, 1929 elején súlyosan megbetegedett. 5. A Tömörkény Asztaltársaság ezzel magára maradt. Jelentősége csökkent, hisz szellemi vezérét, legjelentősebb alkotószemélyiségét elvesztette. Ezzel pedig - ha nem is egyik napról a másikra - út nyílt a műkedvelés, dilettantizmus előtt. 1932 nyarán a lelkes Hegyi István is úgy ítélte meg, ez a társaság már nem a régi - s kivált belőle. (Vö. Sz.: A fejbekólintott irodalom. Szegedi Napló, 1932. aug. 26. 4.) A vezetés 1931-től Lugosi Döme kezében volt, aki a város érdemes színház- és művelódéstörténészeként ma is számontartásra méltó, ám íróként - ki kell mondanunk - maga is dilettáns volt. Lugosi a „hagyományos" társasági formát ambicionálta (cikkében azt állítja, ezt már Juhász Gyula is célként fogalmazta meg). 19.33. november 20án így az asztaltársaság társasággá alakult át, vezetői - az újságok híradása szerint - Lugosi Döme, Márky Imre, Kovács Árpád, Kóró Imre lettek. (Szegedi Új Nemzedék, 1933. nov. 21. 5.) Az immár Tömörkény Társaság néven működő egyesületnek, bár irodalmi jelentősége ekkorra minimálisra redukálódott, még így is volt némi művelődéstörténeti szerepe. 1938-ban ezt, kicsit megemelő, túlzó érveléssel, így összegezte Lugosi: „a Tömörkényesek kijártak a tanyákra előadásokat tartani, felkeresték a szomszédos falvakat, kimentek nemzetiségi vidékekre, hogy a magyar kultúrát ott terjesszék, ahol arra a legnagyobb szükség van. Mi nem a városháza kényelmes pirosbársonyszékes dísztermében tartottuk „felolvasóüléseinket", hanem minden hatósági támogatás nélkül, petróleumlámpa pislogása mellett, a helyszínen adtunk szűz irodalmat a népnek s minden alkalommal szertartásszerűen felolvastattunk egy-egy Tömörkényírást evangéliumként." (Pesti Napló, 1938. okt. 2. 36.) E társaság talán legnagyobb érdemének mégis az tekinthető, hogy 1936-ban megrendezték Erdélyi Mihály festőművész kiállítását. (Erdélyi, mint ismeretes, a legjelentősebb szegedi festők egyike volt.) A társaság belügyminiszteri engedélyezésére azonban 1938-ig bizonyosan nem került sor; s engedélyezése valószínűleg később sem történt meg. Nevüket - talán a legalizálás elmaradása miatt - 1940-ben Tömörkény Irodalmi Körre változtatták. /942-ben Lugosit elhelyezték Szegedről. Utóda a társaság élén az addig is aktív (bár költőként szintén dilettáns) Némedy Gyula (1881-1949) ügyvéd, műgyűjtő lett. Apró Ferenc megtalálta a kör albumát, amelyet 1933. április 6-ától vezettek. Ebből kiderül, hogy a „fölolvasóesteken leggyakrabban Belle Ferenc hegedűművész, Forgács István, Gergely Gergely, Lugosi Döme, Márky Imre, Némedy Gyula és Tóth (írói nevén Tárnok) László szerepelt." „Az utolsó bejegyzés az 1944. május 14-i fölolvasóülésről szól." Akkor szűnhetett meg. 6. Milyen példa kerekedik ki a fönti adatokból? Nehéz röviden válaszolni: ösztönzést is nyerhetünk a hagyományból, de óvatosságunk is erősödhet. A szervezkedés folyamatos igénye mutatja, az értelmiségi életformához hozzátartoznak azok a közösségek, amelyekben értelmiségiként lehet élni, „mozogni"; amelyekben találkozni, eszmét cserélni és megmérettetni lehet. Erre nagy költőnek s pályakezdő Ígéretnek egyaránt szüksége van. De figyelmeztetés is rejlik a hagyományban. A társaság normális életéhez jelentékeny személyiségek is kellenek, akik intellektuális teljesítményükkel légkört tudnak teremteni s értelmessé tudják tenni a közösség utáni vágyakban rejlő energiákat. LENGYEL ANDRÁS „Tragédiák előérzetében" Gróf Teleki Pál emlékezete Gróf Teleki Pál XX. századi történelmünk egyik legellentmondásosabb alakja. Politikai közszereplése és tragikus öngyilkossága máig megosztja a közvéleményt. Vannak, akik a sok évtizedes torz ideologikus minősítés alapján még mindig az „országot a németek karjaiba vető" politikusként, sőt a „fasizmus szálláscsinálójaként" bélyegzik meg, de olyanok is akadnak, akik a korszak aktuálpolitikai feltételrendszeréből kiragadva és saját ambivalens eszmei karakterét is figyelmen kívül hagyva mitizálják személyét. Mindkét véglet nyilvánvalóan hamis képet közvetít, önmagában egjik álláspont sem állja meg a helyét. Teleki lényegesen összetettebb személyiség, minthogy szük és leegyszerűsített kategóriarendszerbe szorítható lenne. Ugyanakkor politikusként és aktív közéleti szereplőként is rendkívül zárkózott, magába forduló, vívóvó alkat volt, akinek közvetlen döntési motívumai nehezen meghatározhatók, annak ellenére, hogy szándékai elég világosan föltérképezhetők. Átfogó pályakép helyett ezért csupán az életút főbb csomópontjait jelölhetjük meg. Az árnyalatok fölrajzolása mindenképpen új - most már ideológiai szempontoktól mentes - történeti kutatások feladata kell legyen. Teleki a Tanácsköztársaság leverése után hatalomra kerülő ellenforradalmi rendszer egyik meghatározó politikusa volt. Pályafutása mégsem mondható tipikusnak. Nem futott be jelentős politikai karriert, noha két alkalommal is miniszterelnök lehetett. Nem állt mögötte huzamosabb államigazgatási gyakorlat, mint Klebelsberg Kunó mögött, vagy számottevő parlamenti tapasztalat sem, mint Bethlen István mögött. Teleki tudósnak készült: vonzódása a zoológia és a geográfia iránt gyermekkorától kimutatható. A budapesti tudományegyetemen Lóczy Lajos tanítványa volt, akit élete végéig mesterének tekintett. A politika azonban már csak a családi tradíciók miatt sem állt távol Telekitől. Noha 1905 és 1911 között parlamenti képviselő volt, valójában csak a kritikus helyzet: a világháborús vereség vitte a politika élvonalába az egyáltalán nem politikusi adottságú fiatal arisztokratát. Tevékenysége a szegedi ellenforradalmi kormány oldalán elsősorban a később is vezéreszméjéül szolgáló feladatkereséssel és -vállalással függött össze. Célja részben Magyarország integritásának megőrzése, részben pedig - a forradalmakkal szemben - az uralkodó osztályok hatalmának átmentése és megszilárdítása volt. Politikai aktivizálódása azonban látványos kudarchoz vezetett (királypuccsok, frankhamasítási per). Ez ösztönözte arra, hogy a húszas évek elejétől - noha továbbra is jelentós közéleti tevékenységet fejtett ki visszavonuljon a politika élvonalából. és elsősorban tudományos munkájával foglalkozzon. A nemzetközileg is elismert gazdaság- és politikai földrajzi, valamint kisebbségtudományi munkássága azonban ezután is a kormányzati politika alapkérdése, a magyar integritás visszaállításának problémája köré összpontosult. A szülői házban beléoltott erdélyi eszmevilág, az édesanyja és középiskolája által közvetített katolicizmus, valamint apja liberális konzervativizmusa meghatározó módon formálták a fiatal Teleki politikai gondolkodását. E hatások egységes, de nem belső konfliktusoktól mentes eszmei alapot adtak későbbi pályájához, feladatvállalásához. A politikai szereplést sajátos küldetésként élte meg. Feladatot keresett és talált, mert - miként cserkészvezetőként vagy egyetemi professzorként szolgálni akart. Intellektuális fölkészültsége kétségtelenül megvolt vállalt feladatai végrehajtásához. A politikai közéletben játszott szerepe ennek ellenére rendkívül ellentmondásos. Míg egyfelől az antiliberális, konzervatív, tekintélyelvű rendszer megszilárdításán fáradozott, másfelől a tolerancia és a nemzetnevelés szükségességét hangsúlyozta. Míg egyik oldalon magára vállalta a társadalom egy nem is elenyésző részét a közéletből kirekesztő két zsidótörvény parlamenti elfogadtatását, addig a másik oldalon a térség akkor talán legliberálisabb nemzetiségi politikáját vázolta föl és kezdte el realizálni. Ez az ambivalens eszmei háttér magyarázatot ad arra, hogy politikusként - éles döntési helyzetekben miért nem tudott sohasem megszabadulni önemésztő kétségeitől A görög sorstragédiák katartikus hőse: a háború felé menetelő magyar uralkodó osztály egyik szubjektíve tisztességes képviselője volt. akit elsősorban az emelt a kortárs politikai elit fölé, hogy a hibákkal és tévedésekkel, amelyeket politikusként elkövetett, emberileg szembe tudott nézni. Teleki 1938-ban vállalt ismét politikai szerepet. Ekkorra már az újabb világháború veszélye határozott körvonalat öltött. Telekit újra a kiildetéstudata vitte kormányzati funkcióba. Úgy vélte, hogy mivel a trianoni kisállamiság nem bizonyult életképesnek, a „szentistváni" Magyarországnak újból stabilizáló szerepet kell betöltenie a térségben, ezért miniszterelnökként az integer Magyarország helyreállítása érdekében kül- és belpolitikáját - elődeihez hasonlóan - a területi revíziós célok alá rendelte. A magyar hatalmi elitet ekkorra már erősen megosztotta az a reálpolitikai megfontolás, hogy a revízió csak német jóváhagyással, illetve segítséggel hajtható végre. Az ismét nagyhatalommá váló Németország a harmincas évek végére nemcsak a magyar szélsőjobboldalt, hanem a katonai vezetést is befolyása alá vonta. Az ebben rejlő veszélyt az angolszász hatalmakra figyelő politikusok, köztük Teleki is, fölismerték ugyan, de a soha föl nem adott revíziós célkitűzések végzetesen leszűkítették a diplomácia mozgásterét, s a terület-visszacsatolások pedig egyre határozottabban kényszerpályára terelték a kül-, s ennek nyomán a belpolitikát is. Teleki miniszterelnökként, noha igyekezett fékezni és más pályára tereini a folyamatot, sokkal inkább sodródott, semmint hogy tevőlegesen befolyásolni tudta volna a jobbratolódó politikai tendenciákat. Az ebből fakadó belső meghasonlása: a kudarcok és látszatsikerek miatti önmarcangolása és az elkerülhetetlenné váló háborús részvétel miatti felelősség magára vállalása öngyilkosságba sodorta. Teleki öngyilkossága nem csupán személyes tragédia, sokkal inkább egy általa is képviselt politika zsákutcás jellege fölismerésének, valamint a magyar politikai szuverenitás föladásának jelképes gesztusa volt. A kényszerpálya ettől kezdve igazából nem adott alternatívát a magyar politikai elit számára. MAROSVÁRI ATTILA