Délmagyarország, 1991. április (81. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-13 / 86. szám

1991. április 13., szombat magazin Utak az avantgardból Beszélgetés Hegyi Lóránd művészettörténésszel, a bécsi Modern Művészetek Múzeumának igazgatójával - Milyen esélyei vannak általában a művészetnek - ezen belül is a képzőművészetnek manapság? A bizonytalanság, az eklekticizmus nem tükröz-e inkább válságot mint sokoldalúságot? - Azt mondanám, hogy ma sincs kisebb vagy nagyobb válságban a művészeti élet, mint az elmúlt negyven esztendőben. A stílusok kavalkádját pozitívan ítélem meg, ez ugyanis egy szemléleti átalakulás következménye, mely egyben értékrendváltást is tükröz. A '60-as, '70-es évek Nyugat-Európájában a művészeti újítások ncmigazán stílusosak, hanem módszereket képviseltek. A művészetben való gondolkodás mozgalmakban, áramlatokban zajlott, meghatározott program szerint. Az új művészetszemléletre viszont az jellemző, hogy a művészek már nem hisznek a kizárólagos módszerekben. S e gondolkodásnak szinte természetes következménye a: eklektika. E szemléletváltással együtt jár egy új tematika megjelenése: a kultúrtörténet tcniatizálása. Ez azt jelenti, hogy a jelen embere a múltat egy nagy metaforaként szemléli. Saját jelenét a múltban kezdődő történelmi folyamat eredményeként éli át, s ez végre alkalmat ad számára arra. hogy felhalmozott tudásanyagát aktualizálja, s ebből új viselkedésformákat és szabályokat dolgozzon ki a maga számára. Ez tehát nem rekonstruáló szándék, sőt éles kritikai pozíció, amelyet egy új értékrend közvetítésére használ fel. Ez tehát amit általában posztmodern korszaknak, gondolkodásmódnak nevezünk, mely jelen van a filozófiában, a művészetekben, az irodalomban, a kor ízlésében és életfelfogásában egyaránt. (Ezért is beszélhetünk újreneszánszról.) Persze nagyon sokan vélekednek úgy, hogy itt nosztalgiáról, újkonzervativizmusról van szó. Nyilván az önigazolás szándéka vezeti őket vagy épp a '60-as évek modernista törekvésein nem tudnak túllépni. A múlt lehetséges tartalékainak a mozgósítását én semmiképpen sem tekintem válságtünetnek. Akik a XX. századot válságszázadnak tekintik, a művészeti infrastruktúra válságáról is beszélnek. - Az más. Funkciózavar észlelhető, de ennek semmi köze a művészeti ágakhoz és stílusokhoz. - Hogyan jellemezhető ez a zavar a konzumtársadalmakban és nálunk? - A fogyasztói társadalmakban a kultúra már teljesen leválaszthatatlan a társadalomról. Az a tény. hogy a művészetet a társadalom nem egyszerűen csak integrálja, hanem feldolgozza, súlyos következményekkel jár: a művészet lemond alapfunkciójáról, hogy alapvető felismerésekkel gazdagítsa a kultúrát, illetve, hogy tárgyáról, az emberről mutasson mélyképet. A szabadidőiparrá válás veszélye, a kritikai alapállásról való lemondás ellensúlyozásaként a nyugati társadalmak eddig soha nem látott mértékben támogatják a kulturális szférát. Elsősorban persze azért, mert tömegeket mozgató, szellemi lekötöttséget jelentő iparágazatról van szó. Mindenesetre ez a művész számára bizonyos védettséget, megmutatkozási lehetőséget jelent, ami a mi régiónk művészeinek nem adatik meg maradéktalanul. Ez nem is csoda, hiszen a térségre jellemző szemléleti lemaradás egyik oka. hogy még ki sem alakult a művészeti infrastruktúra. A képzőművészetben például a kortárs művészeti ágakban gyakorlatilag nem működik a műkereskedelem és - kevés kivétellel - nincs nemzetközi szintű múzeumi gyűjtemény. Ezekben a rosszul szervezett indusztriális társadalmakban a művész nem jut el közönségéhez, nincs igazán lehetősége a megmérettetésre. Ma éljük az első szárnypróbálgatások idejét, persze újabb és újabb veszélyekkel körülvéve. - A népi-urbánus ellentét feledésére gondol? - Többek között. Erről az újjáéledő vitáról az a véleményem, hogy pontos kifejeződése annak: Magyarország preindusztriális szinten rekedt meg. Szomorú, hogy ezt a tipikusan XIX. századi problémát még ma sem dolgozta fel a társadalom. E régi képlet erőltetése a mára egyrészt nevetséges, másrészt nagyon veszélyes. Nevetséges, hiszen nem természetes, hogy a XXI. század küszöbén társadalmunk szervezettsége urbánus? S veszélyes, mert sajnos tömeges öncsalást eredményez, s eltereli a figyelmet arról, hogy egy új társadalmi modell megteremtésén kell fáradoznia a kor értelmiségének. - Nagyon sokféleképpen vélekednek ina a posztmodernről. Vannak, akik egyenesen tagadják ezt a fogalmat, de szinte bizonyos, hogy mindenki mást ért alatta. Számomra úgy tűnik, hogy ön történeti szempontból definiálja ezt a kategóriát. - Meggyőződésem ugyanis, hogy egy művészetet - illetve ahogy fentebb említettem - mindennapjainkat körülvevő közegről, helyzetről van szó, mely valóban történeti fejlődés eredménye. Ebben a helyzetben a gondolkodás már nem jövőre irányuló, evoiúcionista. hanem az ember antropológiai gyökereihez forduló. A kor művészete egymás mellett létező különböző értékrendekben hisz. a fejlődés szinonimája tehát számár a nem a mennyiség, hanem a minőség. Legjobban talán úgy szemléltethető a modernséget felváltó posztmodern fordulat, ahogyan a rousseau-i felvilágosodott gondolkodásmód átcsap a romantikába egy csendes, belső forradalom nyomán. Ernesto Tatafiore szavaival élve: míg Európa a '60-as években külső, valós forradalmát élte meg, a '80-as években az emberi értékek belső forradalmát éli meg. Ez lehetne a posztmodem értelmezésének a kulcsa. - Tavaly megjelent könyvében (Utak az avantgardból) egyes hazai és külföldi alkotók életművét veszi szemügyre. Két korábbi tanulmánykötetében (Új szenzibilitás. Avantgarde és transzavantgarde) az avantgardot felváltó új korstílus elméleti alapjait és esztétikáját vázolja fel. Melyek ezek a megkülönböztető jegyek? - Az avantgardot a posztmodernhez hasonlóan gesamkunstwerkként (összművészetként) kezelem, s nem értek egyet azzal a metaforikus használattal, ami minden újat avantgardnak nevez: s ha avantgardnak. akkor egyben experimentálisnak is. A neo-. vagy posztavantgard kifejezés a II. világháború után jelenik meg a szakirodalomban, a klasszikus avantgard irányzatok felelevenedésének a jelzésére. A minimai art-ban a konstruktivizmus éled újjá. a pop-art-ban a dadaizmus, az akcionizmus-ban a futurizmus. A '70-es évek végén jelenik meg aztán a transzavantgard, mely kifejezés A. B. Oliva olasz kritikustól származik, aki a '70-es évek végén feltűnő itáliai újhullám kapcsán elemezte és értékelte a jelenséget. A definíció elsősorban arra utal. hogy az itáliai és a német újhullám fiatal művészei szakítanak a forradalmi tevékenységgel, a lázadó, közvetlen politikai szerepvállaló attitűddel. Ezzel szemben a személyes élmény és szubjektív létállapot megfogalmazására helyeznek súlyt. A művészt cselekvés középpontjában az asszociációknak és utalásoknak egy olyan rendszere teremtődik meg, amely mögött a művész személyisége rejtőzködik. Az újeklektika lehetőségei szerint a képzőművészeti alkotásokban klasszicista képrétegek ötvöződnek kubista elemekkel. Tiziano-elemek futurista jelekkel. A művész ez esetben tehát nem más, mint egy kultúrtörténeti láncszem, közvetítő kapocs. E törekvések jegyében zajlanak korunk csendes, belső forradalmai. G. NAGY MÁRTA UTASSY JÓZSEF: Töklevél Remegtem Istent én, jaj hogy remegtem! Imádni őt már jobban nem lehet. Ha cukorka lapult meg a zsebemben: megcélozta csúzi'im a felleget. Röpült felé selyem cukrom hívatlan. Fülem befogtam, amíg jöldet ért, és beszakadt, és megrezzent riadtan a nagy, a cintányér-nagy töklevél. Az asztalfióknak komponál Szász Mihály meglehetősen eredeti, hogy ne mondjam: kulnne egyéniség. Mert kulónc csak a modern ember (mondjuk a „menedzsertípus") szemszögéből lehetne, aki üzleti érdekeit szem előtt tartva, és onnan legfeljebb oldalirányú pillantásokat vetve, célirányosan fejleszti magát szakbarbárrá, egyvágányú sikeremberré. Nem mintha a siker nem volna elérendő cél, csak az a kérdés, hogy ki mit tart a siker kritériumainak. Ha ezt kérdezném Szász Mihálytúl, ő visszakérdezne: „Most kihez jöttél? A zenekari muzsikushoz, a régiséggyűjtőhöz, vagy, mert még ezt is megkockáztatom, az ismeretlen zeneszerzőhöz?" Beljebb invitál, szaloncukorral kínál; nem dohányzik, mondja, ami nem azt jelenti, hogy nincsenek szenvedélyei. Csak másfélék. Átvezet egy kisebb szobán, amelynek falai a hatvanas évek legizgalmasabb filmszínésznőivel vannak kitapétázva, a sarokban egy Yamaha szintetizátor áll. A főhelyen egy zongora, kottatartóján Mozart, a falon mögötte Haydn és Rossini kepe és színésznők itt is, mutatja, némelyik fénykép dedikálva van. Megkérdezem, mióta ír zenét. Huszonkét éve, feleli, és arra a kérdésre, hogy akkor miért nem hallani róla, miért nem játszák a darabjait, azt válaszolja: „Hogy' játszanák, amikor még a legnagyobbak műveit sem, vagy csak elvétve játsszuk! Például 1991 Mozart-év és az első felében Mozart-szimfónia, jelenlegi tudomásom szerint, még csak kilátásban sincs Szeged filharmóniai műsortervében!" A nagy előd felemlegetése és az őrá való hivatkozás után önkritikusan hozzáfűzi: „Én vagyok az a szerző, aki az asztalfióknak dolgozik. Galambos Szilvesztert idézem: van. akiről halála után sem derül ki. hogy tehetséges volt." Szász Mihály a zeneszerzőket négy csoportra osztja: I. Diplomája van. 2. Hírneve van. 3. Zenéje van. 4. Névjegykártyája van. („Én egyelőre még itt tartok...") Azért megkérem, vegyük sorra az előzményeket. Bélmegyeren született, itt járt általános iskolába; a dolog úgy kezdődött, hogy 1961-ben valami pártbizottság közeledtére kulturális seregszemlét rendelt el az iskolaigazgató. Szász Mihály sebtében megtanult citerán játszani, amiben nagyapja volt segítségére; az előadás túl jól sikerült, attól kezdve neki kellett minden alkalommal a műsor zenei részét szolgáltatni. Egy év múlva a citerát cimbalommai cserélte fel, erre apja tanította meg, míg végül a sarkára állva kijelentette: most már valami tisztességes hangszeren akar megtanulni játszani, s kottát olvasni, egyszóval komolyra fordítani a dolgot. Zongorát szeretett volna, helyszűke miatt hegedű lett belőle. Négy évet végzett a békési konzervatórium brácsa, kettőt a zeneszerző szakán, attól fogva húsz éven át megszakítás nélkül tagja a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak, mint brácsaművész, s amellett írja szorgalmasan fiókja számára zeneműveit, amelyek tucatjával várják, hogy a hírnév szárnyára kapja Szász Mihály nevét. Eddig két alkalommal került, mint szerző, a közönség elé: tavaly szeptemberben játszottak tőle a zeneiskolán egy vonósnégyest, és 1984 márciusában, egyetemista körben egy főiskolás kamarazenekar három rövidebb tételt. Délelőtti improvizációk címmel. De Szász Mihály nemcsak komolyzenével foglalkozik: slágereket is ír; egyet elküldött Zalatnay Saroltának, választ nem kapott. Azt mondja, zenéjét francia vagy olasz filmekhez tudná elképzelni, és elmeséli, hogy tavaly ősszel egy kottája mekkora érdeklődést váltott ki, amikor a Kárász utcai Ofotértben akarta sokszorosíttatni: a kiszolgáló hölgyek szaván fogták ót, és eljátszatták vele egy váratlanul előkerülő Yamaha szintetizátoron új szerzeményét. Egy ismeretlen nó odalépett hozzá megkérdezni, hogy saját részére lemásoltathatja-e az imént hallott számot. „Ilyen, és ehhez hasonló sztorikat tudnék még mentségemre felhozni. A baj az. hogy nincs szövegíróm, menedzserem, és legfőképpen: pénzem, ami ebben a műfajban dominál. Ha volna Szegeden színpadi szerző, azzal még azt is megkockáztatnám, hogy színpadi műfajban írjak valamit, például egy két felvonásos diszkóoperát." A rockoperát meghagyná a pestieknek, véleménye szerint ez a műfaj, a rock, amúgy is benne van a maga zsákutcájában, ahonnan szinte lehetetlen újat felmutatni. „Talán a szimfonikus diszkó, itt lehetne valamit kezdeni... Egy merész kanyarral hátraarcot csinálni, visszatérni a melódiához, ami mindenkit egyformán meghódít, akár a kortárs szimfonikus -, akár a könnyűzenében." Jövetelem másik, nem titkolt célja magánkönyvtárának szemügyre vétele. Kissé meglep, amikor kinyitja egyik szekrényének ajtaját: ebben tartja háború előtti gyűjteményének túlnyomó részét. A polcokon sűrű sorokban, katalóguscédulák nélkül állnak az 1926-1941 közötti „sárgaregények", füzetes ponyvák, a Pesti Hírlap. Tarka Regénytár. Világvárosi Közművelődési és egyéb kiadók többségükben teljes sorozatai. Vakon is képes tájékozódni közöttük, amit meg akar mutatni, azonnal megtalálja. Detektív-, cowboy- és légióstörténetek sorjáznak elő fürge keze nyomán, szinte minden darabhoz van hozzáfűznivalója, elképeszt a hátborzongató vagy mulatságos kalandoknak ez a gátjanincs áradata. Gyilkos múmia. Haláltorony, A zöld csillag rejtélye - és még tucatnyi effajta cím fagyasztja gerincembe a velőt. „A harmincas évek irodalma reneszánszát éli - mondja -, de a régi könyvek újraélesztési kísérlete nem hozza meg azt a sikert, amit érdemben meg kellett volna hoznia. Erről nemcsak a gazdasági helyzet, de a kiadók is tehetnek, mert a könyvek tálalása nem valami hódító: igénytelen borítólapok, rossz formátum, kissé magas ár, és máris megvan a vevó közönye!" Ellenpontként régi borítókat mutat, fejből sorolja a rajzolók nevét, elragadtatott hangon dicséri ügyességüket. Dedikált példányokat vesz elő, ezek már új kiadásúak, a Garabonciás és Népszava nyomdatermékei; Halász Péteré az egyik aláírás, vele úgy ismerkedett össze, hogy az írónak egyetlen 1940-ben írott regénye sem volt meg Szász Mihály elküldte neki. A Népszava Kiadóval is kapcsolatot tart: ő írt előszót a még megjelenés előtt álló Kockás és a halálkülönítmcny című Nagy Károly (Charles Lome)-könyvhöz. Tekintélyes katalógusból tudom meg a nevét, amely a Magyar Könyvészet 1921-1944 impozáns nevet viseli: ebben mindenki benne van. aki a két időpont között álnéven dolgozott a regenyszakmában. Rejtőt nem igazán kedveli, azt hiszem, azért, mert kicsit haragszik rá, amiért „túlélte" a többieket. A túléléssel hozható összefüggésbe különös gyűjtőszenvedélye is: 1973-ban egy lengyelországi turnéról hazajövet a zenekar tagjait szállító repülőgép sűrű ködben landolt Ferihegyen, miután többször is hiába folyamodtak leszállási engedélyért; a kifutópálya szélén mentőautók sorakoztak föl. a legtöbben el voltak készülve a legrosszabbra. Szász Mihálynak a légi kalandokból mindenesetre elég volt ennyi. Azon a héten vasárnap a dorozsmai piacon nézelődött, mikor váratlanul eleredt az eső, és egy öregasszony könyörgött neki, hogy vegye meg, mielőtt teljesen elázik a portékája. Talán mondanom sem kell,, „filléreseket" árult. Megvette. Otthonában olvasgatva őket rádöbbent, menynyivel veszélytelenebb és szórakoztatóbb, szemléletesebb így átélni egy sosemvolt világ magasztos érzelmekben és hősi erényekben tobzódó kalandjait, ahol a happy end nemcsak remélt, de egyenesen kötelező. Járta a piacokat, gyűjtőkkel ismerkedett, csereberélt és gyarapította magánkönyvtárát, amelyben korabeli és még későbbi folyóiratok is helyet kaptak. „Más házra gyűjt vagy kocsira... én erre költöm a pénzem. A friss nyomdaillatú terméket mindig gyanakodva fogadtam, ami tálalva van, az sehogysem ízlett. Akkor érzem jól magam, ha a múltban turkálhatok: talán az is közrejátszik ebben, hogy ez egy nyugodt periódus volt, a II. világháborút megelőző, vihar előtti csend." Ama bizonyos békeévek. 1939-től fokozatosan vékonyodnak a füzetek, háború van és papírhiány, míg '41-ben a Pesti Hírlap sorozatában megjelenik az utolsó szám, amelynek hátlapján már nincs információ, mi van előkészületben. Kész, a fantázia elfogyott, a világ most már kénytelen farkasszemet nézni önnön rettenetével. Történelem. Elsárgult újságkötegek, számomra ismeretlen fejlécekkel: Friss Újság, Áller Lapja. Tolnai Világlapja. Pesti Szó, Szabad Száj, Fűrész, később Szegedi Kis Újság, Délmagyarország; hol népnemzeti, hol proletárinternacionalista szólamok, tirádák, időnként úgy '46 táján - egy kis józanság, egészséges humor, az állampolgár szabadsága, aki eldöntheti, mire kíváncsi. Szennyirodalom többé nincs, pártkongresszusi olvasókönyvet tessék tanulmányozni! Az átkos múlt öröksége azonban kísért, azután egyszeriben manifesztálódik. Végezetül kérek egy sztorit Szász Mihálytól, amivel mi is visszaérkezünk saját időnkbe. „1989 novemberében itt járt, és bennünket, a szegedi szimfonikusokat vezényelte a világhírű Szent-Györgyi Albert professzor unokája, a világjáró karmester: Dávid Szent-Györgyi Pollit. Az egyik zenekari próbára magammal vittem a Tolnai Világlapja 1938/1. számát, amelyben Gusztáv svéd király a Nobel-díjat adja át Szent-Györgyi Albertnek. A karmester-unoka nagyon megörült ennek, és mivel magának a családnak sem volt meg az újság, így neki ajándékoztam, aki mindjárt dedikáltatta velem. Ez volt az az eset, amikor én dedikáltam!" (Gyenes Kálmán felvétele) HÁMORI RÓBERT