Délmagyarország, 1991. március (81. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

8 1991. március 15., péntek M magazin VV\ f u GÖBLYÖS RÓBERT RAJZA BELÁNYI GYÖRGY KÉT VERSE: Megint más nem is volt nyár csak elszállt éppen s ültünk a fák alatt esthomályban „no, hát lesz az még itt, ami már van - " lábadhoz én ágakat dobáltam nem is volt nyár csak elszállt éppen (ha szó szerint volna erre sző) s kinéztem hosszan az esthomályból de a fénytói már.nem is oly távol hallom hogy a lomb között madár szól (ha sző szerint volna erre sző) persze az megint más hogy vagyunk - árnyunk az eget földre söpörte fenn az ágon a hangok örökre s lehullott az alma le a körte persze az megint más hogy vagyunk Etűd Variam Salamov fényképére Egy ember ül födetlen fővel. Zárka. Papírok közt keresgél egyre csak. Látszik, derékban bő a rabruhája. Körötte a tárgyakon is - lakat. Egy cigaretta még halkan parázsol (örök volna tán ez a [Tillanat?) -, de véget nem érhet már semmi nuíshol, csupán hol önmagának megmaradt. Nincs álma több. de sok-sok ébredése, nappal vagy éjszaka - itt egyre megy. Riadtan néz kiszáradt kézfejére, halálát még hogy élve érje meg. (A folyó, a part. a fák hová lettek, nincs emlék róla. s vannak valahol. A cella saját falától is retteg -, s csak sző, csak az. hogy: elvtárs, meghalol...) Felzörren a papír könny ű kezében. (Hallom, helyére áll egy árva rög.) Itt semmi sem lehetett olyan régen, hogy ne tudná azt az ég vagy a föld. S így bízni mindent a szavakra végleg, mintha csak az volna, mi nem lehet. Mondatok, árnyak, a közelgő léptek. És nem szólalnak meg az istenek. Ül egyre, időn túli alkonyatban, mint egy darab föld, némán, jeltelen. Megmoccan még, mint a fű, olyan halkan (De nem számít, már nem. Már nincs jelen.) JÓNÁS CSABA SZÖVEGEI: Berkeley, akit egyből a második osztályba vettek fel. különösen szeretett gondolkodni. Ez lett a veszte. Gondolt egy asztalt, s nem tudta eldönteni, hogy az asztal gondolta-e Berkeley-t, aki asztalt gondol, vagy Berkeley gondolta-e az asztalt, aki Berkeley-l gondol, aki a Berkeley-t gondoló asztalt gondolja. Addig gondolkodott ezen, míg meg nem halt. Magam is valahányszor asztalt látok. Berkeley-re gondolok. S mivel Berkeley-ról pedig asztal jut eszembe, mondhatom, jó úton haladok. (Berkeley asztala) * Berkeley sok gondot okozott az Úristennek, de az mégis meg bocsátott neki. Amikor Berkeley belehalt az asztalba, az Úristen mindkettőjüket magához emelte. Aztán elvitte Berkelev-t abba a házba, ahol egy bezárt szobában őrizték az asztalt, amire az Üt istenen kívül senki sem gondolt. Es Berkcley-nek megadatott, hogy gondolkodás nélkül gyönyörködhessen az asztalban. (Az Úristen asztala) Örvény, hab, sirály (AZT HISZEM, FÉLREÉRTENEK) - részlet Minden életmű egy másik életmű folytatása. Belekapaszkodott a rózsalugasba, és mintha a tüskék kedveszegetten, de kellő kárörömmel, átbökték a tenyerét. Húsvét napjára ébredt. A nyulakra gondolt, mindazon nyulakra, melyek a kipirult arcú locsolófiúk zsebében péppé olvadnak. Ha lennének hőre keményedő nyulak. Enyhítésre jó vigasz. Hajnalban érte el a horizontot. Végigzuhant a város éttermein, könyökölt a száraz mosdókban. Az ágy mellé dobott ballonon az eső szürke foltjai kémkedtek. Ez egyedüllét, a csöndes, meleg takaró alatt. Minden napot innen kell elkezdeni. De mi van? Mi az, hogy fölébredni, fölkelni, álmodozni a harmatos zuhany alatt és énekelni: Föl-föl Ti rabjai a Földnek..., és elismeréssel adózni a bojhos, puha törölközőnek, mely az év bármely pillanatában azt tudja tenni, amire rendeltetett; fölissza a kábulat nedvességét a rózsaszín, párolgó bőrről. Aztán átfordult a másik, ablak felöli oldalára. Az égbolt kéken nyújtózott a szétúszó függönyök között, mint egy hatalmas műértelmezés ragyogó fedélterve. A fák ágai összeverődtek. Az eső koszos tócsái a kövezeten. Finoman örvényeket hajtott színükön a feltámadt szél. A délelőtt sem akart szűnni. Az idő belülről emészti önmagát. Megcímzett egy borítékot, vékony ujjait széttárta és a megszólítás alatt a papírra szorította: „Drága Barátom". „Nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel. Pedig föl kell tenni valamire. A nappalokon még csak átbotorkálok, látom, hogy nem félnek az emberek a haláltól, mindig akad valami dolguk: vagy nagyszerű terveiket osztják meg egymással, vagy egy szandált próbálnak a cipőboltban. De mikor alászáll a Nap és a sötétség elválaszt minden épkézláb gondolattól: a végtelenség és a pont. mely lehetek, oly erővel sebzi meg a világ értelmét, hogy képzeletem minden erejét felülmúlja, és hitetlenné, keserűvé tesz. Vannak napok, mikor ezt-azt kényszerűségből kinevezek az értelem középpontjának, de mikor óvatlan kérdések szövevényébe bonyolódom, máris látom, semmivel sem tudom betölteni a vágyaimon támadt űrt. Ilyenkor megpróbálom a megbomlott rendet úgy felfogni, hogy a káosz is a rend egy bizonyos fajtája, a még ismeretlen tényezőktől függő rendé, de hát mit segít ez. Ez az a pillanat, mikor minden egyes szó, mondatom saját, hermetikus szabadságát keresi. Nem tartozom értük felelősséggel, csupán eszköz vagyok létrejöttükben; dobálnak, játszadoznak velem, és közben véresre karmolnak. Én inkább dokumentumoknak tartom óket, már amennyiben ez érdekel valakit. Mindent a semmiből kell elkezdeni, amikor nem vagyunk alávetve előre meghatározott mértékeknek és kritériumoknak, ekkor szabadon bolyong a világ, mint a por a világegyetem keletkezése előtt, és csak rajta múlik, hogy ebből összeálljon egy önfenntartó rend..." A nap már estébe hajtott. Barátjával sétált a templomhoz vezető úton. Egy könnyű, barna, fonott kosárból illatos gyümölcsöket, név szerint: almát, körtét és szilvát emeltek elő, s beszélgetés közben ízüket egymásba olvasztották. - Én soha nem jártam még templomban, vagyis olyan templomban nem. ami egyedül azért áll, hogy imádkozzanak benne. - Ez még igazi. Van benne levegő. - Csak elég különös - egy almamagot csettintett szét fogai között -, emberemlékezet óta Isten létezésébe burkolózott mindenki. És egyszer csak fogjuk magunkat és azt mondjuk, hogy nincs, hogy ami eddig millió embert tartott életben és bizonyosságban, az egyszerre hopp!, volt, nincs. - Nem tudom. Talán nem is az a fontos, hogy van-e Isten vagy nincs, hanem hogy olyan-e az életünk, amit éini lehet. - De valami bizonyosságra mindig szükség van. amihez mérhetjük magunkat. .. - .. . Ezt meg kell tanulni. - »• - Úgy lehet megtanulni, mint a zenét, ha van hozzá füled és szíved - nevetett. Ha egyszer fölfedi magát előtted és melegséggel tölt el és ráismersz, addig gyakorlod. még észre sem veszed, hogy amit mondsz vagy cselekszel, annak a szeretet ad erőt és biztonságot. A templom kapuja magasodott előttük. Barátja elővette a kulcsot, bementek. Hatalmas oldalfalakon piciny ablakok. A kevéske fény, ami kint kószált, már nemigen adhatott körvonalakat a festett, életnagyságú szobroknak, a száraz, ősbarna padoknak. Feloltották a gyertya alakú lámpákat. Arra gondolt, hogy talán a félelem, vagy a szeretet és a tisztaság Aki még nem állt a láthatatlanból felemelkedő igazság misztériuma előtt, az nem is tudhat semmit önmagáról, az tudja meg, sem a paradicsomra, sem a pokolra nem érdemes" - gondolta. A vázákban elgyöngült virágok, a kövezeten, szőnyegeken cipőkről lehullott, megkeményedett sár. A levegő valóban évszázados illatot árasztott. - Tulajdonképpen nekünk most ki kellene takarítani... Van porszívó. Ott, hátul találod - a sötétségbe mutatott. - Lehet azt itt zúgatni? - Nem. de most zúgatjuk. Végigtörölték a padokat, a sarat fölszippantották, a vázákba vékony, törékeny virágok kerültek. Aztán az oldalsó bejárat kövét mosták volna. Egy döglött madár hevert a kövön, testét apró bogarak járták át. Az idő belülről emészti önmagát. A templomkertben rókáztak. - Azért ezt nem kellett volna. - Menjünk innen el most. Hazafelé szótlanul haladtak az utcai lámpák ledöntő fényében. Úgy gondoltak vissza erre a napra, mint életük legkiismerhetetlenebb részére, egy epizód szeletére, melyben nem értik, hogy ki szól hozzájuk, honnan, és mit akar a reménnyel, a halállal, a szeretettel és Istennel. Nem lehet itt semmit se érteni - folytatták elalvás előtt. „Már pontosan emlékszem arra a délutánra, mikor a langyos meggyszósz bevonult a torkomba. Könnyű, tavaszi idő volt, ám borult, émelyítő. Az ágak piciny, szikrázó levelei átütöttek a szürkeségen. A nyitott ablakon át figyeltem a szótlan sétálókat, a levegő tompán, rezzenéstelen állt. Kanalam lomhán merült a rost nélküli, lila mártásba. Nem kellett semmire gondolni. Önmagától működött az élet, oly természetességgel, szomorúan igazságosan követték egymást a mozdulatok, a szavak, hogy amikor elvitték előlem az üres tányért, azt kellett mondanom : „El kell veszíteni mindent, S kitárni szívünket a világnak." Milyen szép ez a virág. - A temetőbe viszem. Egyszer mindenkihez becsengetnek, s látva az ócska műbőrrel borított arcképes papírt, elszorul a torka, hát mégis... Aztán végig Heidcggerrel érvel, elmondja az életét, őszintén, és erre megkérik, lenne-e spionyér, hogy mondana el ezt-azt, mert becsületességére feltétlen szüksége van az országnak (a méretek diadala?). Arca lila, tarkója törékeny s nedves, nem tudja, hogyan fejezze be. hogy lehet azt elmondani, hogy legszívesebben kidobná fényre sötétedő szemüvegével együtt (tekintete önfeledt, mint az időjárás, úgy változik), de szavakkal. - Beázott hátán a méd in máj. egy ing, mire eszébe jutott: NEM, ÉN MAGÁNYOSAN ELEK, MINT A MAGÁNHANGZÓK! Meg kell adni a dolgok pofáját. Hátracsavarták a karját, arcát a Zsiguli forró motorháztetőjére nyomták. „Most mondjon el szépen mindent." Két napig záporozott a gyomra, burkoltan, de két napig. Végül egy kutya igazi szűkölése, valami ütés, setét, a két szem setétbe torkoll, a száj pedig: ahh! A liftaknában munkások fütyürésznek, „Drága Barátom, miféle komisz világban élünk? Na. ez... beszéltetem magam, hogy be ne szoruljon a nyelvem. Ha azt mondod, legyen erőm elmesélni azt a történetet, mikor könnyű nyári ruhánkban beléptünk a kapun, és hordoztuk bőrünk színén a boldogságot, arra számítottunk, hogy uszkve így kell folytatni az életet, s midőn áthágtuk a közeget, a küszöb javíthatatlan oldalán belénk mart az övön aluli hang: „Na, ehun vannak el", és csörömpölve hullott fejünkre ez a vipera. Nem, nincs erő, hogy futná a történetre, más szelek fúnak az igék körül. Amíg egy huzatos terem ajtajának légszigetelésén hordjuk fel az anyagot, a számban megköt a cement. „Ha prózát akar írni, akkor jobb, ha a természet lágy ölén játszódik, a kék-tiszta levegőn, mert ott nem kell becsukni az ajtót. Ha meg egy faház áll a közelben, képezzen szerelmi történetet, kezdje: „A háznak nincsen ajtaja. A szerelem talányosan van menedzselve. - Arra gondoltam, beszélhetnénk, (boj) - Mondjad! (görl) - Milyen ruha van rajtad? - Piros kord, fekete géz. -Az jó, bár nem számítottam rá... Itthon vagy-holnap? - Nem. - Holnapután? - Soha nem vagyok itthon. A férfi kuncog, ahelyett, hogy átharapná a telefonkagylót. - De valahol csak vagy? - Nem vagyok sehol. Szia. - Csaó. A nő leteszi a kagylót, nézi egy darabig és arra gondol: Írország, opera, sport, nyelvtanfolyam, nem akarok gondolkodni, haza akarok menni. A férfi leteszi a kagylót, nézi egy darabig és arra gondol; ebbe bele kell bolondulni, tíz év óta először vagyok szerelmes, és egyben szamár, otthon vagyok, de nincs itthon senki, most aztán bele lehet érezni a magányba, hülye regényhős. Majd mindketten megesznek egy almát, fogaik nyoma különböző, az alma zamata... Áradás: Az alma zamata befonja hófehér haját, apró ujjain álmos fény dereng, hófehér haját b efonja a fény, ujjain hajnalok álmos zamata, bőrének hullámát távolról követi az áradás, hófehér áradás álmos ujjain, arcán hajnali álmos hullám, bőrén hófehér derengés, alma. hajának álmos fénye, hajának távoli hófehér hajója... az élet csupa mellékmondatain. Azt hitte, megszakad a szíve. A felfordított szoba beomlott sarkában egész éjjel körmölte a szerelmes levelet, kézzel mártott papírra. Ázt írta: „Már három napja nem alszom ez igaz volt - nem eszem - ez nem volt igaz - de ha akarnád, akkora szárnyaim nőnek, hogy boldogan repkedhetnénk rajta - dekadens túlzás, vagyis gondatlan mondatkezelés." „Mit szerelmes kéz rajzol, érthetetlen, ehetetlen": örvény, kapun, átvágás. soha nem hiszel nekem, be vagyok ijedve, gyere kicsit közelebb. A lámpa párás, tagadásra kész fénye. Hogy az élet ilyen nyomorult, se tér. se idő. posztumusz sóvárgás. A lét ki var. vetítve egy lapra, tehát adott, ezt vagy elhiszed, galambom, vagy azt mondod: „Tedd e papírt csizmád nedves sarkába, óvjon a fagykártól szigetelése, és fűzz Istenhez bizalmat, maradj csendben, hagyjad a mondatot, felsérti bánatos ajkadat, fogjad meg a kezemet saját kezeddel." Mióta mindenre emlékszem , először vagyok jelen időben. Hallgatom az örvényt, egy fűszál morajlik ilyen csendesen. Megállítom a légzést, kifúj, valami boltív ragyog, ff van az, tehát, aláúszik, a hullámok belül melegek, óvatosan kibontják a szívet, tisztán hallani az örvényt, áthallatszik ide az ó szíve, hát tehát, itt lehelne elkezdeni az életet, vékony papírt lobogtatni a vízben, hogy kivel beszélne, erre nem számítok, amit hall, vagy meghallgat, vagy elfelejt. Hölgyeim és Uraim! PODMAMCZKY SZILÁRD ~