Délmagyarország, 1991. március (81. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-15 / 63. szám

8 1991. március 15., péntek magazin PETŐFI SÁNDOR: A székelyek \ Nem mondom én: előre székelyek! Előre mentek úgyis, hős fiúk; Ottan kíván harcolni midegyik. Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Ugy mennek a halál elébe ők. Amint más ember menyegzőre mén; Virágokat tűznek kalapjaik Mellé, s dalolnak a harc mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Ki merne nékik ellenállani? Ily bátorságot szívében ki hord? Mennek, röpülnek, mint a szél, s űzik Az ellenséget, mint a szél a port! Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér. Karánsebes, 1849. április 17. Petőfi a nagyszebeni ütközetben - JAN STYKA KÖRKÉPE A NEMZETI MÚZEUMBAN SZABADSÁGRÓL - HOMOKVIDÉKEN Amikor az 1800-as évek utolsó évtizedeiben a millenniumra készülődve a festők érdeklődése a történelem felé fordult, a nagylélegzetű témához műfajilag is új megoldásokat kerestek. Párizsban már a 18. század utolsó negyedétől ismerték és művelték a panoráma műfajt, amely körkép formában az események vagy a természeti látványok közvetlen részeseivé teszi a szemlélőt. Az ezredéves ünnepségekre készült el nálunk (a most restaurálás alatt lévő, s talán a világkiállításra megújuló) Eeszty Árpád A magyarok bejövetele című körképe. És a millenniumra állította ki Budapesten a lengyel Jan Styka csatakép panorámáját is. Kosciuszko raklaviczai győzelméről. A csatakép számára Pártos Gyula műépítész kör alakú kiállítóhelyet épített. Ezt a körépületet a bemutató után is fenntartották, mert akkor Jan Styka már egy új körkép festésére készült. Arra a nagyszabású műre. amely most. száz év elteltével egy kiállítás erejéig visszatért Magyarországra. Arra a körképre, amellyel a lengyel és magyar nép szabadságharca előtt tisztelgett a művész. Jan Styka: Petőfi a nagyszebeni ütközetben című "kompozíciójának két főalakja ugyanis Bem és Petőfi. A megörökített csata Bem József dicsőséges erdélyi hadjáratának volt nagy bravúrja, amikor is 1849. március 11-én Puchncr császári tábornokot megtévesztve bevette a Skariatin orosz tábornok által védett Nagyszebeni. A körképet, amint az szokás volt, nem egyedül festette a művész, lengyel munkatársai mellett a magyar Vágó Pál Spányi Béla is aktív közreműködője volt a vállalkozásnak. Styka hosszas előtanulmányokat folytatott Nagyszebenben és környékén, szemtanúkkal beszélgetett, múzeumi tárgyakat vallatott, megismerte a szabadságharcosok ruháit, fegyvereit. A képen a nyugodt, megfontolt hadvezér és a lelkes ifjú költő ellentétes karakterek. Harci jelenetek, harcba induló kaszás parasztok, a császári hadifoglyok, a csatában elesett, elhagyott ifjú hós alakja, a sebesültszállító szekér jelzik a panoráma történelmi sodrását. Mint annyi más nagyméretű vásznat, a nagyszebeni csatát ábrázoló panorámát is szétszabdalták tárolási okokból, egyes részei elkallódtak, szétszóródtak. Hiányzik a Bem hadvezért ábrázoló jelenet, de megmaradt Petőfi lendületes lovasportréja. 1985-ben Tarnowban, Bem szülővárosában gyűjtötték össze és állították ki Jan Styka körképének megmaradt részletei. S most. a Magyar Nemzeti Múzeumban, április 14-éig Magyarországon is megtekintheti a közönség a töredékeiben is nagy hatású művet. (Kádár) Holt fák, kopott emlékezet Kossuth kútját rozsda pusztítja. A téglaépítmény oldalát benőtte a gaz, a kifolyó oldalából karvastagságú fák nőttek ki. A Mórahalom felé vezető út nevezetessége, régi utazásokból autóbuszmegállóként ismerten hovatovább végleg pusztulásra Ítélve. Körbejárjuk, fotóznánk, de rozzant Wartburg áll közvetlen előtte. „ Már tegnaptól ottfelejtódött, azt hiába várnák, hogy a gazdája hirtelen odébb viszi." A faház-élelmiszerbolt vezetője nézett ki, észrevéve tanácstalanságunkat. Kíváncsi is kicsit, ugyan mi dolgunk itt. A kútról, úgy is mint 48-as emlékhelyről, semmit se tud. A kőhajításnyira lévő tanyába menjünk, ott talán többet megtudunk. Addig megelégszünk a még éppencsak olvasható fölirattal: Építette a Hazai Biztosító Társaság 1906 évi Május havában. Kicsit lentebb kőtábla hirdeti, miszerint az Állami Biztosító felújította 1964-ben. Az se most volt. „Mindjárt hetvenéves vagyok, itt élek születésem óta, elmondhatom, hogy a Kossuth-kútnál mindig volt március 15-én ünnepség, csak ebben a rendszerben szüntették meg 44-után." A tanya gazdája, Kocsis Savanya Géza mondja ezt. akit nagynehezen meglelünk a kemencés kiskonyhában, feleségestől. Lassan indítja visszafelé emlékezése menetét, de ahogy erősödik benne a múlt évtizedek ködbevesző képe, mind jobban belemelegszik. Láthatólag komolyan nyomot hagyott benne a gyerekkori, ifjonti emlékek sora: véle tisztelni kell a szabadság ünnepét. A közeli Bojár iskolából jöttek együttesen gyerekek, az arra termettek pedig mondták a verset. „Nagy ünnep volt ez itt mindég. Szegedéből kijött a Tukacs főispán is." Ez már igen nagy szó lehetett. Megbecsülték ilyenképpen a március 15-ét a tanyai lakosok is. A kütnak meg aztán volt haszna amellett, hogy neve szerint böcsülték. Kitűnő iható vize volt, amíg folyt, a vásárra járók megálltak itatni, meg abban a minutában a vásározók a nevezetes kocsmába tértek. Erre is csak egy düledező melléképület emlékeztet. E vidéken pedig a március 15-e egyszersmind elkopott. Nincs errefelé régi tanyaszomszéd, már csak elvétve. A többi csak olyan újként idetévedt gazdálkodó. Egyiküktől kapom válaszul: nincs idő nekünk ünnepre, a biznic nem várhat egy napot se. ha nem dolgozunk, okoskodunk, semmink se lesz.Felét se végeztük a faggatózássai, mint szerettük volna. A kút eredetéről, arról, hogy egyes elmesélések szerint maga Kossuth Lajos járt volna e helyütt, s a meglévő vízből lovát itatta volt, erről nem tud történetet kerekíteni senki. Ezt már csak odabenn a mórahalmi főtéren erősíti meg egy-két járókelő, a főtéren álló szabadságharcos síremlék mellett. ,. A magyar függetlenségi harcz után Szeged város alsó határában idegen gyilkos kezek által kimúlt Gracza Antal és Záhony István iránti kegyelet örök jeléül az alsórészi tanítók kezdeményezésére 1912-ik évben felállította az Alsótanya népe." Beszédes a fölirat, a megszólított emberek kevésbé. Tartózkodva méregetnek minket a trappban odébbálló lovas kocsiról, oda-odasandítanak a telefonfülke mellől is. Vattakabátos férfival váltunk pár szót, arról, hogy néki mit jelent 1848 emléke. Töredezve kezdi, hogy az bizony a fölszabadulásnak egyfajta megjelenése. Mivel azért falun, tanyán, mindenfelé arra gondolt ilyen időtájt az emberek javarrésze: az oroszok a nyakunkra ültek. Ha kokárdát tűztünk, a magyarságunkat jelképezve egyben ezt tüntető megjelenésnek szántuk a rendszerrel és az elnyomókkal szemben. Nyílt tekintetű nénike áll meg melletünk. Nem titkolja, tudni szeretné, mit keresünk, hátha segíthetne. Amikor a szabadságharcról, Kossuthról, Petőfiről esik szó, még inkább fölcsillan a szeme. „Mindég nagyon szép ünneplés volt itt. Fiatal koromban különösen sokan eljöttek, igaz rövid időig tartott az ünnepség, mehetett gyorsan ki-ki a dolgára. De jobbára a jószág etetésén kívül más munkába nem nagyon fogtunk. Szép ünnepségek voltak, a Naggyörgy Vince mindig elszavalta a Talpra magyart, koszorút és virágokat raktunk." Nevezett verselő egyszerű, de jó beszédű parasztember volt, így mondja Vicus néne, özv. Lázár Pálné, merthogy így hívják a nénit. Kérdeni se kell, nyilvánvaló: a 48-as forradalommal egyben az ünnepségek elevenítésével a saját fiatalkorára emlékezik. Nem gondoltuk volna, hogy a mórahalmi, sírkőszerű emlékmű hős honvédtisztjei nevével a rúzsai határban újra találkozunk. A község könyvtárában beszélgetve a könyvtárps Vörös Tibornéval és a két népművelővel, Szendrei Évával és Bernáth Veronikával azon töprengünk: mit jelenthet most a forradalom, a szabadságharc dátuma, ünnepszerűen. Kicsit történelmi leckeként hangzanak mondatok. De arra még nem találunk magyarázatot: most, amikoron állami berendezkedés és idegen elnyomás ellen nem irányulhat jelképesen, a lelkekben-érzésekben sem az ünneplés, miként ünnepel az ember, miként a homokvilág népe. Mondják, össze kell fogni, az ország érdekében. Igen. gondolom igaz, de kivel, hogyan? Példát hogyan találunk rá a hétköznapokban. Polgárosodni kéne, szólhatnánk Széchenyiről, a reformkor nagyjairól. De március 15-e dátumával a revolúció forrt egybe. Kegyetlen nehéz lecke jut itt Rúzsán annak, ki a jövő nemzedéknek igazán mély nyomot hagyó módon piántálja lelkébe a 48-as forradalom, szabadságharc eszméjét. Egyfelől ma a gyerek is látja, legjobb barátaink körünkből az osztrákok, a kis nemzetek függetlenségi törekvéseit pedig erős szimpátia kiséri. Nem kivételek ez alól a horvátok se. Még keményebb dolog arról beszélni, hogy a forradalom az összefogást kell példázza. A mórahalmi emlékművön föltüntetett két honvédtisztet e határrészen, a Laposjárásban parasztok verték agyon. Pénzükért kifosztva, a Világos után Törökország felé menekülő két honvédtisztet, halálra szánta az elvakult kapzsiság. Halálukat régtől fogva nagy tölgyfák jelzik mementóként, s nemrégiben faragott emlékművet is helyeztek ide a rúzsaiak. Az iskolában a történelemtanárnőtől, Sárközi Zoltánnétól és földrajz szakos férjétől, a mostanában pénz híján szünetelő honismereti szakkör vezetőjétől az emlékműállítás néhány részletéről, s a Péter László irodalomtörténész által már publikált szabadságharc-korabeli bűnesetről is hallok néhány szót. Gondolkodom a KISZ-esek önzetlen emlékműállító ténykedésén. Véleményt cserélünk a pedagógusokkal a korábbi, kényszerűen, központosítva értelmezett „forradalmi tavaszokról", persze még arról is, milyen lesz vajon az első szabad, ünneppé nyilvánított ünnep. Eszembe ötlött egy családi emlékmozzanat két évtizeddel ezelóttről: nagynéném Ausztráliából hazalátogatva a falunkban nemzetiszín szalagot akart venni, hogy majdan a kinti barátoknak szánt ajándékot ezzel kösse át. Joggal panaszolta felháborodva, hogy idehaza nem lehet még a magyarságot példázó szalagot se kapni. E régi élmény hatására mondom, álljunk meg a Holt-fákhoz tartva, benéznék a rúzsai ruhás boltba. Szerencsére van kokárdának való. kétféle méretű is. Egyik tekercs olcsóbb. Még tavalyról van. Szinte csak végszóra derül ki a boltos szavaiból: tavaly ilyentájt már két teljes guriga nemzetiszín szalag elfogyott. É nap ugyan még egy héttel megelőzi az ünnepet, de rajtam kívüi tán még senki se vett. Lehetséges: maradunk a régi ünneplőnél. BECSEI PÉTER (Gyenes Kálmán felvételei)