Délmagyarország, 1991. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-19 / 42. szám

4 Személyiségek 1991. február 19., kedd Húsz év a történelem tanszék élén Le akart hullni a vakolat Beszélgetés Nagy Istvánnal A tanítóképző elvégzése után kerül a főiskolára, történelem—földrajz szakra, 1950ben. Négy évig az egyetemen dolgozik, aztán Fperjessy Kálmán hívására tanársegédként tér vissza a főiskolára, hamarosan adjunktus, majd 1969-ben a történelem tanszék vezetője lesz. egészen két évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásáig. Közben néhány évig főigazgató-hclyetíes. Az elmúlt esztendő végén, mint a még mindig hivatalos főiskolai jegyzet íróját, amelyben az 1956-os események még ellenforradalomként említtetnek, negatív példaként prezentálja a Hócipő. A Délmagyarországban, a helyzetet differenciáltabban elemzendő, megjelenik egy publicisztika. Nagy Istvántól levelet kapok. A hangvétel megdöbbentő. Egy olyan korban — 1990 nyarát írjuk ekkor —, amikor mindenki a diktatúrában szerzett sérelmeket és megaláztatásokat számolja, Nagy István magát ostorozza. Ügy gondoltam, feltétlenül beszélni kell vele. Somogyi KArolyné felvétele — A nyugdíjba menetelem utáni szabadabb légkörben természetes volt, hogy visszatekintettem a múltamra. Nézd, számomra mindig az volt a fontos, adok-e valamit a hallgatóimnak. Azt szoktam volt mondani, hogy ha minden hallgató, aki négv féléven át találkozik — Isten és a fölvételi rendszer jóvoltából — velem, vajon elvisz-e magával egyetlen gondolatot is? Vajon felismeri-e az én életemnek csak egyetlen szakmai felismerését., emberi vonását? Hiszen nem az a lényeges, hogy a tanszék vagy az intézmény milyen oktatasi-nevelési célokat fogalmaz meg, hanem az, van-e az egyes tanároknak ügymond szabad vegyértékük, amikhez kapcsolhatnak a hallgatók. Ez a kapcsolat persze idővel kölcsönös lehet. Hiszen a diák is hat a tanárra. Mert ha érdeklődő,, és például olyan irodalmat olvas, amihez én nem jutok hozzá, akkor még — a szarni zdatok időszaka volt ez — szakmailag is segíthet. — Igen, példanak okáért tiltott könyveket, amikor még az ön hallgatója voltam, mi is cseréltünk egymással. — Erre gondolok . . . Tehát egy tanszékvezető nem úgy határozza meg a tanszéke életét, mint ahogyan általában elképzelik. Az emberi tényezőket soha nem lehet előzetesen bekalkulálni. — A tanszékvezetői státus, ügy gondolom, komoly kompromisszumok vállalását- is jelentette a húsz év alatt. Ámde nem mindig ugyanazok voltak a határok. Növelve az emberi szabadsagot, ezeken a preseken lehetett tágítani. En például jól tudom, hogy 1984-ben (.') ön egy negyedéveseknek tartott előadáson 1956-ot, mint népünk dicsőséges felkelesét, forradalmat és nemzeti szabadságharcot emiitette. Azt mondja, aki akkor ott volt, hirtelen olyan csönd támadt, az előadóteremben, hogy le akart hullni a vakolat. — Van egy alapelvem, amit tanári munkában igyekeztem megvalósítani: ez pedig a katedra szabadsága és felelőssége. Természetes, hogy a katedra szabadságán mást értett a fölöttem álló, engem ellenőrző mindenkori hivatal es minisztérium. Az általuk meghatározott szabadsag a kötelező tanterv és a {ft-ogram betartása volt. A tanári tematikába azonban már nem szólhattak bele. Mit tárgyalok előadáson, s mit szemináriumon, ez. már .. . u,.,ri i..u c., az cii ügyem. K ben például rendre kon: uitáltam a diákokkal . . . Kérésükre tárgyaltam a Görgev-kérdest, az Osztrák— Magyar Monarchia széttörését, a Horthy-korszak többpártrendszerű társadalmipolitikai viszonyait, és 1957 óta foglalkozom az '56-os eseményekkel, s az a '84-es esztendő számomra már olyan időszak volt, amikor az előadás-sorozat tematikájába is beillesztettem a forradalmat. Tehát a katedra szabadságával nemcsak a hivatal keretei között lehetett élni, hanem a tanári lelkiismeretből fakadóan is. Persze, hogy az általad említett kompromisszum alapja ez, hiszen én is ember vagyok, családom van, a katedrámat is szeretném megtartani, de még a tanszékvezetőségemet se szívesen adnám fel . . A jegyzet ügye? Bármilyen meggyőződésem is volt, csak olyan állítást vehettem bele, amit. már publikáltak. Például, ha megszerezhettem volna a Nagy Imre-per teljes anyagát, akkor se közölhettem volna egy árva szót sem belőle. És itt jön egy újabb korlát. Nyugati forrásokra sem hivatkozhattam, csak olyan könyvre, ami az állami magyar könyvkiadás révén került a könyvesboltokba ... A szabadság ellenben azt jelentette, hogy a katedrán bármit mondhattam, amiért vállaltam a felelősséget. Szakmailag és politikailag egyaránt. Mert ha velemiről meggyőződtem, akkor arról beszélni kellett Kompromisszum: ameddig lehetett. Sajnos, és erre utaltam a levelemben is, sokszor nem mertem elég merész és határozott lenni, még akkor sem, ha pedig százszázalékosan biztos voltam egynémely dologban. Sokszor csak utaltam bizonyos hazugságokra, Nagy Imre kapcsán például. Ezért a „bújócska" miatt éreztem lelkiismeret-furdalást. — A félelem mennyire jellemezte mindennapi munkaját? Voltak-e különleges félelmei? — Egzisztenciális félelmeim nem voltak... De a hetvenes évek elején és a nvolcvanas évek közepén volta:; olyan szituációk, amelyek visszafogottságra kénvszeritettek és félelmet okoztak. Az 1972-es március 15-ére gondolok, amikor egy spontán, a diákoktól származó kezdeményezés kikövetelte a főiskolai vezetéstől, hogy a magyar nemzeti ünnepen a nemzeti zászlót tegyék ki a főiskola épületére is. Az esetet mindenre kiterjedő vizsgálat követte. Akkor én megkértem a vizsgalatot végzőket, mutassanak egy olyan rendeletet, amelyik megtiltja, hc-gy az ország nemzeti ünnepén a középületekre zászló kerüljön. Azt hiszem, a mi eredményünk is, hiszen én az egész tanszékemmel együtt szereplője és alakítója voltam az eseménynek, hogy attól kezdve minden március idusán fent lengett Szeged házain a nemzetiszínű zászló. — A nyolcvanas évek közepének nyomasztó emlékeiről is beszélt. — Ezek elsősorban a belpolitikai élet válságával öszszefüggő események voltak. A KISZ értékelése, és az ifjúság nevelésével kapcsolatos gondok és problémák. A tanszéken a hallgatók rengeteg olyan emlékestet szerveztek, amelyekkel nem túlságosan szimpatizált a főiskolai és a városi páríhatalom. Az egész országban az összes felsőoktatási intézmény közül mi emlékeztünk meg először Szent Istvánról, Szent Lászlóról és III. Béláról, de voltak Deák- és Széchenyi-estjeink, és rendszeres filmvetítéseink is. Ezek figyelemfelkeltő alkalmak voltak, és én ifjúsági munkának tekintettem őket, — Gondolom, működtek tiltó, cenzúrázó törekvések. — Azt akarták, hogy ezeket az esteket a KISZ neve alatt csináljuk. Nem, mondtam én, ezeket az esteket a történész hallgatók csinálják, ekkor ugyanis már nem volt hitele a KISZ-nek. Ügy tartottam, teljesen mindegy, miféle ifjúsági szervezetről van szó, csak valamit csináljon az ifjúság, mert egy tanárképző intézetben ez elengedhetetlen. Mármost, hogy nekem mindegy a szervezet neve, fölháborodást váltott ki. Azt mondák, szét akarom verni a KISZ-t, rétegszervezetet akarok létrehozni, támadom a párt ifjúsági szervezetét, züllesztek stb. (Sajnos, a történelem tanszékre, az utolsó egy-két évtől eltekintve, saját hallgató nem is kerülhetett.) A tanszék vörös posztó volt, különösen a marxizmus—leninizmus tanszék vezetője és tanárai szemében, akik kompetensnek tartották magukat történelmi és ifjúságpolitikai kérdésekben. — A nyolcvanas évek első felében egy meglehetősen arrogáns, olykor-olykor ideológiai csendőr szerepre is vallalkozó tanulmányi osztály működött a foiskolán. önnek és a tanszéknek milyen volt a kapcsolata vele? — Tanszékvezetőként különleges helyzetben voltam, hiszen főigazgató-helyettesi periódusomban felügyeltem őket. tudtam minden admimisztrációs, avagy rendfenntartó kötelezettségükről. Azt is láttam, hogy az egyre szabadabban. liberálisabban gondolkodó diáksággal a tanulmányi osztály mind merevebben lép fel. Megjelenési kötelezettségek, szigorú katalógusok stb ... De hát, remélem, ezek az idők elmúltak, miképpen azok a kompromisszumok is. melyekben a mi nemzedékünk•nek — valahogy — mégiscsak élni é" t-mit0"' b'o11/»tt. Darvasi László Konvertálható magyar művészet Tóth Sándor szobrászművész érmei Párizsbon Csaknem pontosan negyven esztendő telt el azóta, hogy a miskolci születésű művész megkezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola rajz, majd pedig szobrász szakán, ahol előbb Kisfaludy Stróbl Zsigmond, később Pátzay Pál segítségével tanult és dolgozott Diplomáját, melyet 1959-ben szerzett meg — mint Latzkó-Tóth péter is kiemelte —, részben pátzay jóindulatú segítségének köszönhette: Tóth Sándor ugyanis (Pátzay javaslatára) részt vett a tanácsköztársasági emlékmű készítésére kiírt pályázaton, melyet meg is nyert. Ez egyben azt is jelentette, hogy a "háttérben munkáló politikai természetű fenntartások a diploma odaítélését nem akadályozhatták meg. (A szobornak azonban tragikus sorsa lett, mert többen úgy vélték, hogy a zászlót tartó ifjú alakja sokkal inkább állítana emléket az '56os barikádokon harcoló fiataloknak, mint a Tanácsköztársaság harcainak, s ezért a szobrot megsemmisítették...) A fájdalmas mellőzésekkel és tiszteletet parancsoló sikerekkel eltelt negyven esztendő művészi dokumentumaiból készült válogatás most Párizs központjában, a Luxembourg-kert mellett lévő kiállítóteremben tekinthető meg: érmek, pénzek és más kisplasztikák sorjáznak a látogató előtt — az elmúlt évtizedek hétköznapjainak és ünnepnapjainak művészi dokumentumai ... A'/- első, 1953-ban készített éremnévjegyet a kiállítás előestéjén befejezett alkotással 478 műalkotás köti össze (367 éremfelulet, 90 vertpénz-rajzolat és 13 egyéb kisplasztika). A kiállítás tárlói tematikus sorrendben mutatják be mindazt, amit a művész leginkább a közönség elé kívánt tárni a rendelkezésére álló gazdag anyagból, s az alábbiakban — a személyes benyomások mellett — a kiállítás így megkomponált különböző elemeire kívánjuk felhívni a figyelmet Amit a látogató tüstént megállapíthat: az 1953-as névjeggyel kezdődő sor egy intim világra nyílik, melynek derűjét és érzelmi gazdagságát leginkább a közvetlen családtagokat, e család életének diszkrét és harsányabb eseményeit ábrázoló alkotások fejezik ki. Mint mondja, szerencséje is volt — bár talán itt többről is van szó —, hiszen nem kellett soha olyan megbízatást elfogadnia, melyért később szégyenkeznie kellett volna: a portrék között erőteljes alkotások sorjáznak Szent-Györgyi Alberttől Sabin professzorig, Bartóktól Kodályig, Krúdytól Babitsig... A kiállított anyag A Párizsi Magyar Intézet első emeleti kiállítóterme egy hónapon át ad otthont Tóth Sándor szegedi szobrászművész cremkiállitásának, mely az eddigi életmű egyik legjelentősebb állomásának tekinthető. A kiállítást magyarok, magyar származású franciák, és francia érdeklődök részvételével, Szávai János magyar nagykövet jelenlétében, a gyermekkori jóbarát és kritikus. LatzkóTóth Péter nyitotta meg. A bensőséges, humoros elemeket sem nélkülöző megnyitó személyes élményeket, és az életpálya eddigi főbb eseményeit egyaránt fölelevenítette. egyértelmű vonzódást mutat a természettudományos szuperprodukciók résztvevői irányába (mint pl. a Hold megkerülését, a Holdra lépést, ós a Holdra lépőt ábrázoló sorozat), míg a vele egy tőről fakadni látszó alkotások egy másik része a modern világ egyre fokozódó veszélyeire figyelmeztet (mint a tengerpart szennyezett homokjának felkavaró bronznyomata . ..) Külön egységnek látszik a kiállítottt anyagban — mindazonáltal az életműbe szervesen illeszkedik — az a rész, mely a Dante-biennálékra benyújtott pályaműveket tartalmazza. Mint ismeretes, Tóth Sándor első nagy nemzetközi elismerése Itáliához, a Firenzében rendezett Nemzetközi Georgio Vasari pályázathoz kapcsolódik: a mintegy hétszáz beküldött pályamunka közül sikerül elhódítania a harmadik díjat, 1974-ben. A firenzei sikert követően Tóth Sándortól nem lehetett megtagadni az önálló műhely lehetőségét: az akkorra már Szegeden meggyökeresedett. Szegeden élő és tanító művész így jutott szobrászműhelyhez — Nyíregyházán . . . Bizonyára több oka van annak, hogy Szeged — mind az életműben, mind pedig a kiállításra előkészített anyagban — nagy súllyal szerepel. Talán önmagában az a tény, hogy a művész és családja életének, személyes sorsának meghatározó eseményei innen eredeztethetök, élményanyagának egy meghatározó része ebből a városból származik, döntőnek tekinthető. Ugyanakkor viszont valódi lokálpatriótára utal a bemutatott művek egy része, s ugyanezt a mély kötődést mutatják a Tátra téri templom kapuján érő medalionszőlőfürt szőlőszemei, melyek ezúttal a tárlókban várnak látogatóikra. Noha a párizsi kiállítás anyagának döntő része kapcsolódik Szegedhez, illetve a család szegedi emlékeihez, Tóth Sándor gondolt arra is, hogy bemutassa sajátos hangulatú, művészi útinaplóját, hiszen minden utazásában talált valamit — egy képet, egy tájat egy emléket —, melynek éremmé szilárdítása fölkeltette alkotókedvét. Tóth Sándor párizsi tárlata azonban nem csak KözépEurópa tájain ígér utazást, hanem — a kötelező numizmatikus hagyományok szellemében — a régió történetében is: az érmeken természetesen mindenekelőtt a magyar történelem és művelődéstörténet kiemelkedő alakjai sorjáznak. A történeti személyiségek éremkollekciójához szorosan kapcsolódnak a kiállításon bemutatott vert pénzek és pénztervek. Ezen a területen az első siker 1977-ig nyúlik vissza. Legkiemelkedőbb darabjai a Bethlen Gábor-emlékérem. a szent Lászioérem, illetve az 1982-ben indított, és azóta már teljessé lett Erdélyi fejedelmek sorozat. ügy tűnik, e hagyományok továbbfejlesztésére, s Tóth Sándorra olyannyira jellemző egyéni látásmód érvényesítésére a közeljövőben egyre több lehetőség nyílik. Megtudtuk, hogy Tóth Sándor a nyertese a pápalátogatást megörökíteni hivatott fémpénzpályázatnak, továbbá, hogy Tóth Sándorra, a nemrég világszépségversenyt nyert pénzt tervező párra, Fritz Mihályra, és Lebó Ferencre valószínűleg igen komoly feladatok várnak az elkövetkezendő esztendők magyar fémpénzeinek tervezésében is. Ha ehhez, az érdekesség kedvéért, hozzá teszszük, hogy egy, a kiállítás megnyitóján részt vevő, Franciaországban élő ifjú magyar éremművész. Gál András, a közelmúltban nyerte meg a francia százfrankos fémpénz tervezésére kiirt pályázatot (Descartes lesz rajta), akkor egyúttal a magyar éremművészet nemzetközi elismertségére, s gond nélküli „konvertálhatóságára" is utalunk. E művészi konvertibilitás továbbfejlesztéséhez .Tóth Sándor alkotó- és oktatómunkája egyaránt hozzájárult. Az 1988-as bécsi bemutatkozást követő, e párizsi kiállítás — talán kissé késve, de még jókor érkezett. . . Csernus Sándor A „gyümölcs" íze A szürke, néma háttérből egyszercsak előlép fgy ember, megtört, fáradt arccal, úgy. ahogvan egv arc mesélni tud az idő. ről. s azt mondják, ö Beírt György. Bárdon. nem lép elő, onnan figyel. Vállalkozni lehet arra, hogy röpke egy órában bemutassunk egy költőt, de tudhatjuk, ez nem, megy. ez nem egész, pusztán az ize a „gyümölcsnek", s nem maga a „gyümölcs". Ez viszont, azt hiszem, sikerült a szombat, éjszakai portréfilmben Életképek, szeletkék innen-onnan, egy felolvasás, egv párbeszéd, egy-egy életkép, szalonnaszeleteleí. utak és tájak, amelvek Petrivel egvütt élnek. Ez nem szociológia, bár kétségtelen, ez mindenhová behelyettesíthető. akárkiről készíthető egy „szoc. fotó". Hogy miért éppen erről írok, s nem a költö életéneik értelmezésébe, elemzésébe fogok? Egyetlen oka van csupán, amit a filmhez feltétlenül hozzá kell tenni, s kiküszöbölni a félreértés lehetőségét. Szóval, nem szociós képek ezek, kérem tisztelettel. Egy olyan < mber életébe figyelhettünk bele. aki sorsában — ha .van ilvan — már csupán egyetlen dologra tud figvelni, és ez maga az irodalom, keresése mindannak. ami a világ rendjét megmutathatja, kitakarhatja előttünk. Ahogyan ó mondta, nem fentre, az Itten közelébe mutat, s nem i.s lentre, a legmélveb'o fájdalmak gyökerére, csak a kettő közötti lét. amiről beszéLnj kíván. Ugyan, nem hos. számára nincs hós, csak ember. S az sem volt se hősiesség, se túlzott puritánság, ahogyan a kamrában, a befőttesüvegek között, egv furnérlemezt az asztalra borítva fordította Moliere-t. Azt mendta, itt érzi jól magát. A konformizmus sem magától értetődő valami. Azért is meg kell szenvedni, és mindazért is. amit miatta nélkülözni kell. A közelséget, a rálátást. Mindenben nélkülözés van. Mit is tegyen hát az a költő, aki éve. ken át csak szamizdatban jelenhetett meg. akit szerettek, s akit gyűlölt az ellen, akinek igazából kijutott a szellemi életből való kirekesztettség? És most, mikor már szabad? Uncjorodik tőle, és szórakoztatja is. Ült a fehér fal tövében, egy lombtalan fa árnyékot vetett rá. előregörnyedt, s figyelte az üstből felszálló gőzt: „Megolvadt már az a kurva szalonrw.?' P. Sz.