Délmagyarország, 1990. december (80. évfolyam, 304-327. szám)

1990-12-23 / 323. szám

43 Műsorok 1990. december 23., vasárnap sC > sC >C pk: K> K y- K JÉ magazin | [DM Valaki átmegy a viharon Beszélgetés Vasadi Péterrel költészetről, szeretetről, szegénységről \ em messze a Czahan Samu tértől, Rákospalota egyik csöndes és falusias utcácskájában lakik Vasadi Péter, Pilinszky János testvéri jó barátja, maga is elkötelezett keresztény gondolkodó, költő. A Szépirodalmi Könyvkiadó a napokban jetentette meg válogatott verseskötetét Fahíd címmel. Vasadi Péterrel az ünnepről, szeretetről, szegénységről beszélgettünk egy decemberi kora esten, amikor a piacokon már árulták a fenyőfákat, csokiszíveket, szaloncukrokat, csillagszórókat. De beköltözik-e minden feldíszített fa alá a boldogság? Másképpen kellene élnünk. Vasadi Péter arról beszélt, hogyan. — Vannak nagy vitat kiváltó, úgymond apokrif krisztus-történetek. Graves, Bulgakov, Scorsese jut hirtelenjében eszembe. Neked vane olyan nem evangéliumi Krisztustörténeted, amivel különösen sokat foglalkoztál? — Nincs, mert cn a kimeríthetetlen Evangéliummal éltem s élek együtt. Kitalálni magamnak egy Krisztus-történetet? Nem lényeges. Olyan ez. mint a költészet, hiszen a költó sem a költeményein kívül, hanem azokban belül keresendő. Az életben lénycgkeresésról van szó. A Krisztus-történet pedig egy ember sűrített lényege, aki kétségkívül Istennek mondta magát, és anélkül, hogy bizonyítota volna, egész élete és életének következményei ezt állítják. Nézd csak a kereszténység, a szentek, a mai napig tartó evangéliumi vállalkozások történeteit. A jó hír olyan csillagszerű szétterjedését látom, amely attól, hogy távolodik a középponttól, nem lesz hamissá... Egyébként nem vagyok elutasító alkat, amennyiben a műveket el kell fogadnom, s a szavakat meg kell hallgatnom. Nagy türelmein van ebben, mert folytonosan várom a meglepetést. Nekem például nagyságában és tragikumában rokonszenves Pasolini filmje. Bár nála is el van vetve a mérték. Jézus nem volt forradalmár, ennél jóval forradalmibb volt a maga csendes és örök módján. És ugye. milyen döbbenetes, hogy a szakavatott művészek helyett a szakavatatlan halászok tudták a legpontosabban jelezni Jézus életét. Hogy létezik ez? Hiszen nem tanultak semmit. Lehet magyarázni. hogy utólagos betoldások, miegymás. Rendben van. Én meg azt mondom, azokkal együtt. Nézd csak Pál apostolt, akit annyira szeretek. Ez a fantasztikus, görbe lábu. nagy orrú apostol óriása, micsoda emberi teljesítményre volt képes, hihetetlen! A levelei például. Persze lehet azt mondani, hogy ez már nem izgalmas dolog. Merthogy sokkal érdekesebbek Václav Havel levelei Olgához. Csakhogy Havel is Pál leveleiből meríti az ihletet. No hát, milyen áthidalások ezek?! Nézd csak meg a Szeretet, Himnuszát! Mondd, hogyan tudott valaki ilyen tökélyt létrehozni, aki pedig sohasem tanult ilyesmit?! — Egés/en felbolydult vilagban ünneplünk. Az ünnep egyetemes jellegén fül jelent-e c mostani karácsony valami különlegeset, valami mást? — Igen is, meg nem is. Természetesen képtelenség semmisnek tekinteni, hogy egy olyan világban ünneplünk, amely annyi idő után a szabadságot választhatta. Valami szétfoszlott rólunk. Csakhogy a karácsony az időben lévő időtlenség állandósága, tehát semmivel sem lesz ez az ünnep ünnepibb, mint a legnagyobb elnyomatás éveiben. A karácsony? Mintha valaki csöndesen át tudna menni egy óriási viharon. Aki itt átmegy, voltaképpen Isten üzenete. A karácsony messze legfontosabb jegye, hogy valaki szól hozzánk. Azt mondja: szeressetek! Mert mintha ezt folyton elfelejtenénk. Még azoknak is szól ez, akik szeretnek. Mert lehet rosszul, álmosan, meg félig szeretni, de a jászolt látva, újra és újra rádöbbenhetünk az igazi szeretetre. Azt mondja Dosztojevszkij, elvesztettük a szeretet iránti képességünket. Ez persze csak részigazság. Mert amikor a karácsonyi liturgiában a szeretettel szembesülünk, újra megértjük a lényeget. És ez nem érv számomra az istenség mellett, egyszerűen csak a hatást fogom fel. A karácsonyi készülődés, akármilyen profán formában is, csak azt bizonyítja, hogy szeretet az élet. — A szeretet gyakorlása és átadása fontos esclckcdct. Lehet, némileg ingerlő, amit most inondok. Személy szerint engem dühítenek azok a vallásos műsorok, amiket mostansag sugároznak a televízióban. /.avar a bemondónő művi mosolya, a lassított képsorok mesterkéltségé... — írtam erről én is az Új Emberben. Tudod, ábrázolhatatlan az, ami a dolog lényege. A Szentség, ha jelen . vap, vagy sugárzik, vagy nem. De minél inkább sugárzik, annál diszkrétebben. Mármost akik sugároznak, ezt tudják is. Annál szótlanabbak... Igen, olykor én is úgy érzem, hogy az egyház gyakorlata nem hiszi el, hogy mi igenis fölfogjuk: mi a Szentség. Ezért rádolgozik, rádupláz, ami gyöngít a művészi hatáson. A folytonosan megismétlődő liturgia a maga klasszikus szórendjével és szépségével mutatja azt, amiben hisz. De nem akarja bizonyítani! Fölmutatja... Nem fogjuk föl, hogy a kincseinkkel milyen diszkréten kellene bánni. Sajnos az egyháznak — és itt persze az egyetemes keresztény egyházról beszélek — nincs elégséges művészi eszközrendszere ehhez. Olyan ez, mint a költészet. Úgy kellene megszólalni, ahogy hallgatunk. Nagyon nehéz feladat. — A decemberi Vigiliabun szokás szerint szerepelt egy körkérdés. Remények és aggodalmak egy ujabb kor hajnalán. Most én kölcsön veszem a szerkesztők kérdését. — Félelemre ad okot. hogy fölkészületlenek vagyunk a szabadságra és az emberre. Most lehet csak igazán látni, hogy az elmúlt évtizedek milyen pusztítást végeztek az emberek bensejében. Tele vagyunk félreértésekkel, s ahogy a szeretetről is szó volt az imént, azt hisszük, hogy az olyan operettes valami, fénylő és mézes, holott az életforma. Az ember egyetlen életformája, vagyis élet! Magyarán szólva, nem élünk eléggé. Sok az elszabadult indulat. a gyalázkodás. Én ugyan az antiszemitizmust nem tartom akkora veszélynek, mint ahogy hírlik, de azért tapasztalom, hogy van. Ebből — vagyis mindenfajta emberi megbélyegzésből — pedig az következik, hogy nem vagyunk szabadok. Úgyhogy van mitől félni. Remény? Abban hiszek, hogy demokráciát egészséges emberekkel lehet fölépíteni, akik rájöttek arra. hogy mi a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés, és az udvariasságot sem ráadásnak, hanem az ember lényegéből fakadó természetes gesztusnak tartják. Meg kell „kóstolni" a teljességet, és rákapni. Ennek az eldurvult, szétforgácsolt világnak finomodnia kell és töltekeznie... — Pedig mintha minden eppen ellenkezőleg történne. Szegényedünk. kiszámíthatatlan indulatok feszülnek az országban. Természetesen a viszonylagos gazdagságnak, anyagi biztonságnak is lehetnek negatív hatásai. Ellustulunk, közömbössé válunk, például. De most mintha több lenne a kísértés. — Nézd, engem az zavar leginkább, amikor a szegénység ellen a nem szegények szólnak. Tudod, nekünk nagy családunk volt, szegényen, mégis boldogan éltünk... — Ebben természetesen igazad van, azt azonban mégis megjegyzem, más az, ha az ember szegénynek születik és megint más, ha elszegényedik... — Ez így van, valóban nem az elszegényedés korában kell a szegénység jó oldalait hangsúlyozni. Mesterséges jólét jött létre ebben az országban, mesterkélt módszerekkel, mesterséges embereknek. Voltaképpen csak az anyagi gazdagságról és ellenkezőjéről van szó. De az ember nem ez! Nem ennyi, nemcsak elszegényedés. Egyéb iránt úgy gondolom, a szegényektől kell megkérdezni az elszegényedést is. Nem lehet erről beszélni a Hegyi Barát mondata nélkül, hogy tudniillik a lélek szegényei boldogok. Az igazi kérdés tehát nem ez: szegény-e. Vagy sem az ember, ellenben: boldog-e, avagy boldogtalan. Igenis, el tudom képzelni, hogy egy elszegényedő házban is létezik boldogság. Lehet, hogy az általános közhangulat ellen szólok, de néhány kemény esztendőt el lehetne viselnünk. Hiszen hogy van az, hogy majd negyven esztendőt elviseltünk „jópofán ", szabadság nélkül, és most van szabadság, s nem tudunk elviselni néhány évet anyagi megszorításokkal? Azért ez abszurdum ám! Mindezeket azért merem kijelenteni, mert meglehetősen sokat voltam szegények, egyszerű emberek között. Sokszor csontszegények. városszéli cigányok között. Ismerem őket. Arról van szó, hogy az emberhez kell szólni. Az embert pedig csak a teljesség igézetével lehet szólítani. Ahogy Krisztus szólította. DARVASI LÁSZLÓ Vasadi Péter A rózsa neve Határ Győzőnek Más a rózsa és más a rózsa neve. Kevesebb a rózsa nevénél. A rózsa és neve közé egy méhe besurrant őszi röpüléssel v zümmög örökké; óa különbség. Mint az aranyfüst, arad ez a halkság, s mikor formában lecsapódik. monstrancia alakja van. De akkor a zümmögés suhogássá szelídül. Ebben a pillanatban — de csak ebben! — rózsa és a rózsa neve már-már egybeesik. Ám ez a hajszálnyi különbség mégis a legmélyebb szakadék, mely penge vágta sebként mélyül lefelé, és a lét alapszövetéig nem áll meg. Ott a megszületellenség húsában elakad. Ez a semmi. Sűrű, sötét hús, darabos, maga a „megtévesztőcn ugyanaz". De fönt, fönt a rózsa neve elhagyja a rózsát, lassan kifeszül, mint a vitorla. önmagába szélként belekap s száll s mindent, aminek nincs levele, nincs szirma, tüskéje, se szára, csak vágyó, rossz gyökere, ösztönöz repülésre s mikor zeng már tőle a végtelen ló, mögötte, mint az ezüst-zsilip egy-egy tömbje tér s idő becsukódik Egy vértelen forradalom sérültjei Zaklatott, megrázkódtatásokkal és botrányokkal teli, indulatokban bővelkedő, reményekkel induló és kilátástalanul végződő keserves évet élt át egy mára csalódott, megkeseredett, lelkileg megtépázott nemzet. Mi minden történt itt a politikai élet színpadán, tudjuk, de hogy e megrázó drámai fordulat mit tett az emberi lelkekben, legfeljebb csak érez/ük a magunk lelki bolydulásáhől. A nemzet lelkiállapotáról kértem diagnózist a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem adjunktusától, dr. Teinesváry Beáta pszichiátertől. — E társadalmi, politikai viharok közepette mi za/lott-zajltk itt az emberek lelkében? — Felfokozott szorongásban élünk szinte valamennyien, már hosszú idő óta. Ez mar a változások előtt látható volt, legalábbis a szakember már ekkor diagnosztizálhatta. Amikor még csak sejthettük, hogy itt valami történni fog, már sok olyan ember keresett fel, akik korábban kiegyensúlyozottan éltek, de akkor, a változások küszöbén félelemmel, szorongással álltak egy bizonytalan helyzet előtt. Döntó többségük értelmiségi volt, azok, akik az átlagosnál differenciáltabb lelkületük okán komplexen fogják fel és élik meg a társadalmi, szociális és politikai változásokat. A finom pszichikummal bírók tehát, mintegy szeizmográf elóre jelzik egy-egy szituáció fenyegető jellegét. — De itt és most nemcsak az értelmiség lelke háborog, jószerével egy ország depressziós. — A bonyolult lelkület nem értelmiségi sajátosság. Érzékenyen reagáló pszichikummal bírhat az analfabéta is, de a lélek kifinomultsága egészében mégiscsak összefügg az intellektussal, a tanultsággal, a műveltséggel. Ezért látom hát az értelmiséget nagyobb veszélyben. Ok azok, akik igen mélyen, drámaian élik át érzelmeiket, tudatosítják, elemzik emócióikat s ezért egy globális, átfogó szorongásban élnek. — ...és a szorongásból elóhb-utóhb kialakul az agresszió. Mert mi történt nálunk? Előbb szorongva vártuk a meg- és felszabadító változást, s aztán fékevesztett indulatokkal kezdtük ölni, sárba tiporni a másikat. — A lélektan alaptörvénye szerint cselekedtünk. Frusztráció-szorongás-agresszió. A feszültség, a stressz, a sikertelenség, az akadályoztatás egy állandósuló belsó szorongáshoz vezet, egy roppant magas hőfokú lelki állapothoz, amelyból ki kell törni és amelyből ezért mintegy robbanásszerűen születik meg az agresszió. Nyomában az ellenségkeresés. a hibáztatás. a boszorkányüldözés. Akárhová nézünk, ezzel találkozhatunk. Megjelenik ez az ellenségkép-keresés a nemzetek között és megmutatkozik az országon belül is csoportok, közösségek és az egyes emberek között. Talán legszembetűnőbb példája a kisebbség üldözése, az újabban eróre kapó antiszemitizmus, az egyre gyakrabban hallható zsidózás, cigányozás. A kaotikus társadalmi és szociokulturális állapotra reagáló emberek zilált lelkiállapotának szükségszerű következményei ezek — így hat egy vértelen forradalomban lelki sebektói vérzik az ország. — A pszichiáterek — kiknek betegforgalma igencsak megnőtt az elmúlt évben — nem minősíthetik vértelennek ezt a forradalmat Mi rendkívüli jelentóséget tulajdonítunk a lelki traumáknak, a kívülálló számára bagatellnek túnó, de a mi értékeink szerint súlyos csapást jelentő szubjektív élményeknek. A lélekgyógyász azt nézi, hogy a beteg mit él át. mert egy-egy történés — amely látszólag az illetőt nem sújtotta mélyen — a lelkében életét meghatározó károkat okoz. A beteghez, az egyes emberhez mi így közelítünk, s ugyanígy a társadalmi történésekhez is. így hát azt mondom: nem kell ahhoz látványos, durva, véres összecsapásoknak lezajlania, hogy az ütközés lelki traumát okozó élménnyé váljon. Ezek nélkül is születtek itt a közeli múltban olyan sérülések, amelyeket Isten tudja, hányadik generáció tud majd begyógyítani KALOCSAI KATALIN