Délmagyarország, 1990. szeptember (80. évfolyam, 219-248. szám)

1990-09-22 / 240. szám

1990. szeptember 22., szombat ® ® ® " magazin | [DM A Szegeden élő és alkotó képzóés iparművészek Temesvárott megnyílt reprezentatív, kiemelkedő csoportkiállítása vitathatatlanul fontos láncszeme, kiemelkedő mérföldköve a két város, szomszédos megye illetve ország hagyományos, kölcsönösen előnyös — de közelről sem mindig zavartalan és felhőtlen — kulturális kapcsolatainak. Akár egy, a korábbiaknál jóval élénkebb és gyümölcsözőbb periódus nyitányát, sikeres és ígéretes kezdetét is köszönhetjük a szegedi festők, szobrászok, grafikusok és díszítőművészek alkotóközösségének együttes jelentkezésében, őszinte érdeklődést és eleven visszhangot keltő vendégszereplésében a Bánság, a romániai plasztikai életben komoly tekintélynek és hírnévnek örvendő központjában. Az egykori vármegyeház impozáns barokképületének, a szép- és iparművészeti gyűjtemények eljövendő, minden igényt kielégítő, csinos és tágas hajlékának immár tatarozott, korszerűen felújított traktusában felsorakoztatott. szerénységében is izgalmasan sokrétű és változatos — az ábrázolóművészetek szinte valamennyi területéről és műfajából ízelítőt nyújtó — válogatás mindenekelőtt az újdonság, a felfedezés frissességével, az első direkt találkozás meglepő erejével hatott, és hat a hónap végéig továbbra is, a Bega-parti város fogékony tárlatlátogatóira, művészetbarátaira, s nem kis mértékben múkritikusaira is. Az első tényleges kontaktusnál, az alaposabb és behatóbb ismerkedés legelején tartunk. Bármennyire restelljük is tájékozatlanságunk, köntörfalazás nélkül, férfias nyíltsággal be kell vallanunk, hogy a Tisza két partjára épült város képzőművészeti életéről s újabbkori megvalósulásairól, domináns stílusáramlatairól és meghatározó, élenjáró alkotóegyéniségeiről mind ez ideig elenyészően keveset tudtunk. Egyedül átkos elszigeteltségünket, az informálódás, az elmélyültebb tájékozódás körülményességét, majd megoldhatatlanná nehezülését hozhatjuk fel mentségünkre. A csahós éberséggel strázsált országhatár főleg az utóbbi öt-hat esztendőben szigorúan megszűrte, majd teljesen elrekesztette a hozzávetőleges eligazodáshoz is elengedhetetlenül szükséges fogódzókat és támpontokat kínáló szellemi termékek, művészeti hírek és értesülések szabad és természetes áramlását. Bármenynyire is hihetetlen, jó ideje a Művészet című szaklapot sem lehetett megrendelni vagy más formában járatni Romániában. Sötét rezervátumban tengődtünk, ahová a decemberi változásokig, — amelyeknek épp Temesvár volt a kovásza, elszánt geijesztóje —, csak a közeli és távolabbi országok rádióés televízióadóinak hullámain hatolhattak be a nagyvilág hírei, eseménybeszámolói. A hírközlő eszközök műsoraiban, tudósításaiban pedig nemigen kerültek szóba a szegedi képzőművészek. Az átszivárgott információk hézagosságához és esetlegességéhez a mesterségesen kreált korlátok mellett, feltételezhetően, az a nem túlságosan előkelő és élenjáró hely is jelentős mértékben hozzájárult, amelyet a Tisza-parti város a kortárs magyar képzőművészet egészében, több vektoros, összetett koordinátarendszerében elfoglalt és elfoglal. A valóságos helyzet pillanatnyilag ugyanis az, hogy a magyarországi művészeti szakirodalom többé-kevésbé járatos, a jelenkori plasztikai élet alakulását, időszerű eseményeit lehetőleg folyamatosan nyomon követni igyekvő műítészek tudatában is előbb ötlik és merül fel, — ha történetesen a képzőművészeti alkotótevékenység rangosabb, nagyobb hatósugarú vidéki központjai kerülnek szóba —, Szentendre, Kecskemét, Pécs vagy akár Hódmezővásárhely, mint „a nemTáj élmény és minőség Szegedi képző- és iparművészek kiállítása Temesvárott zeti pantheonos" Szeged neve. Távolról, persze, roppant nehéz elemezni, pontosan szétszálazni, részletekig menően számba venni az érzékelhető lépéshátrány, a kétségtelen lemaradás okait, sokrétű öszszetevóit és eredőit. A jelek, az összeszedegetett argumentumok mindenképpen azt sejtetik, hogy a nagy alföldi városban az utóbbi években, évtizedekben markánsabb, eredetibb tehetségek nemigen vertek tartósabban tanyát, hogy jó ideje nem gyöngyözödtek ki kimagasló, nagy horderejű teljesítmények, korszakos, fokozott kisugárzású és vonzerejű életművek, hogy a település festői, grafikusai és szobrászai sohasem szerveződtek többékevésbé egységes művészteleppé, összeforrott iskolateremtő közösséggé. nem alakítottak ki semmiféle jellegzetesen helyi irányzatot , stflustörekvést, összetéveszthetetlenül tipikus jegyet, vonást vagy tendenciát. A szilárdnak érzett, kipróbált és garantált hagyományokra, a több vonulatra tagolódott XX. század eleji tradíciókra épít és támaszkodik a szegedi művészek döntő hányada, soraikból a bátor formai kísérletezés, a szenvedélyes útkeresés kockázatát, a csalhatatlanul egyéni és eredeti ösvények és csapások becserkészésének és kitaposásának gyötrelmeit és megpróbáltatásait csak nagyon kevesen vállalják. Mintha legfőbb céljuknak és mércéjüknek a tisztességes szinteii maradást, a megállapodott, kimért, se nem hideg, se nem meleg átlag elérését vallanák és tekintenék. Jórészt a Temesváron prezentált válogatás — az összeállítás néhány munkát leszámítva a Móra Ferenc Múzeum Képtárában megrendezett nyári tárlat anyagával azonos — alapján jutottunk a fenti — elismerjük, nem túl udvarias és hízelgő! — következtetésre, megállapításra. A szegediek tárlatát a szó tényleges és átvitt értelmében is sokszínűség. az erősen szembeszökő műfaji, stiláris és minőségi megosztottság, rétegeltség jellemzi elsősorban. A paletta minden vetületében és vonatkozásában rendkívül tarka, széles és egyenetlen. A végletek mármár zavarbaejtően távolra kerültek egymástól. A gondosan, példás mesterségbeli tudással, magas művészeti színvonalon kivitelezett, kiforrott, érett műalkotásoktól a fantáziátlan rögtönzésekig, a felületes és üres amatőrcsinálmányokig nagyon sokféle munka, kreáció került a Temesvárra áthozott kollekcióba. A körültekintőbb és szigorúbb szelekció mindenképpen sokat emelt s javított volna az érdekes és tanulságos kiállítás általános színvonalán. A kapott keresztmetszet, a kirajzolódó összkép, feltételezhetően, a jelenlegi — a szegedi rendezők által választott — formában sokkalta hitelesebb, átfogóbb és kimerítőbb. A bemutatott festmények, grafikák. rajzok tanúsága szerint a szegedi képzőművészek idősebb és fiatalabb nemzedékeiben is erősen és elevenen él a tájhoz és a históriához való szoros lelki kötődés. Sűrűn merítenek témát, ihletet a természet jelenségeiből, az alföldi rónaság jellegzetes motívumaiból, gyakorta idézik meg s ábrázolják változatos eszközökkel a magyar történelem vezéregyéniségeit, kimagasló alakjait. Nemegyszer egymásra vetül, harmonikusan egybeszervesül, gerjesztő kölcsönhatásba lép a két dúsnak és kimeríthetetlennek érzett inspirációs forrás és közeg. Egyfajta romantikus, historizáló légkör és alapállás jellemzi és uralja ebből kifolyólag a legjobb alkotók, a legautentikusabb tehetségek vásznait, kartonlapjait is. A kompozíciók számottevő hányadának meghatározó hangulati, tartalmi — s részben formai! — eleme a nosztalgikus szemlélet, témakezelés és reflexió. Gomolygó látomásokkal, lírai fogantatású emlék- és álomképekkel, talányos vagy vibrálóan frappáns motívumtársításokkal töltik ki a szegedi grafikusok és festőművészek képeik felületét. A melankolikus megközelítés, a gondolati és formai oldottság, lebegő áttetszőség néhol már a tömény érzelgősség, a külsőséges eszközökkel és hatásokkal operáló giccs határait súrolja. Vásári portékák is vegyültek bizony a Tandi Lajos műkritikus által nagyszerűen, remek érzékkel tálalt és prezentált összeállításba, amelyből azonban a figyelmet érdemlő, az emlékezetes, érett és míves alkotások sem hiányoznak. Lefegyverző erénye a szegedi művészek heterogén közösségének a példamutató szakmai igényesség, a formai tökéletesség és precizitás. Az esztétikai orientációtól, az üdvösnek hitt ábrázolási gyakorlattól és alkotásmódtól függetlenül legtöbbjük nagy gondot fordít a részletek megmódolására, pontos kidolgozására. Szinte minden alkotó megkülönböztetett hangsúlyt helyez a technikára, a kivitelezés aprólékosságára, csiszoltságára. Még az erőtlenebb, gondolatszegényebb és kuszább felépítésű művek némelyikén is felfedezhetők bravúros mesterfogások, remek részmegoldások. A festők nagyobb része ugyanakkor kiváló kolorista. A legjobbak pallérozott érzékkel rendelkeznek, s magas nívón művelik a színek egymáshoz társításának, az árnyalatok megválasztásának, a rafinált átmenetek kikeverésének" biztos ízlését, komoly felkészültséget s gazdag szakmai tapasztalatot feltételező tudományát. A túlzott magabiztosság némelyüket a szemnek tetszetős, de alapjában véve felületes és öncélú mutatványokra csábította. A panteisták fennköltségével s tudatos elfogultságával szemléli és örökíti meg a természet jelenségeit, elkápráztató mozzanatait Pataki Ferenc. A síkság, a tártkarú táj hangulatváltozásai, titokzatos átalakulásai izgatják és foglalkoztatják. Temesváron kiállított festményei — Angyali üdvözlet, Apám földje, Az emmauszi úton — főleg színviláguk elevenségével, faktúrájuk mozgalmasságával és eredetiségével hatnak. Frissebbeknek, tömörebbeknek tűntek ellenben színes grafikai sorozatának, amellyel a menekültek emléke előtt tiszteleg, jelzés, pusztán a lényegre összpontosító lapjai. Egyértelműen az absztrakt felé mutatnak és közelítenek Zombori László és Sinkó János expresszív, a szabad festői asszociációk futamaira épített kompozíciói; műveik tanúsága szerint azonban még nem tudnak teljesen elszakadni a konkrét valóságtól, a felsejlő tájelemektól. Már csak egy kicsinyke lépés hiányzik-", hogy a külszín, a kéreg alatti rejtelmes világ elvont alakzatainak, amorf és geometrikus formáinak drámai feszültségű régióiba jussanak. Emlékvilága motívumait, nosztalgikusjeleneteit hívja elő. idézi fel Fontos Sándor, míg Cs. Pataj Mihály festői eszközökkel fogalmazza újra és értelmezi irodalmi és kulturális élményeit. Emocionális tényezőkre és effektusokra épít Fontos Zoltán is, akinek két Érintés című táblaképe sok részletfinomságot hordoz. Nóvák András részben az érzékelhető valóság — a szegedi téli kikötő — hűséges, fényképszerű megjelenítésére vállalkozott, másrészt pedig a környezetükből kiemelt, magányos tárgyak, a nyersebb színek áttételes, jelképes kifejező erejének korszerű kiaknázására törekedett. Különös hangulatot PATAKI FEFFvr: * Z FMMAUSZI UTON áraszt Burúzs Csaba kissé szeceszsziós ízű és fogantatású Rimbaud emlékére című festménye. Tökéletesen megfelel a műfaj klasszikus kívánalmainak Orr Gizella SZ. J. püspök emlékezete című kimunkált portréja. A neoavangárd tendenciák felé való tájékozódás eltérő útjait, kínálkozó lehetőségeit villantják fel — meglehetősen bizonytalanul és bátortalanul — Darázs József primér színekre leegyszerűsített, plakátszerű kompozíciói, illetve Hemmert János és Sejben Lajos a pop art jegyében fogant művei. Buday György örökségét s stílusát igyekszik továbbfolytatni Kopasz Márta grafikusművész, aki három linómetszetével szerepel a temesvári tárlaton. A termékeny, biztos kézzel metsző Papp György legfőbb inspirációs forrása a páratlanul gazdag népművészet, a menthetetlenül eltűnő falusi hagyományvilág. Linómetszetein és zománcképein is a bartóki elveket egyéni módon érvényesítve a tárgyi folklór motívumvilágát felhasználva. to\<íbbfejlesztvé s új dimenziókba emelve transzponálja képi jelekké mai. korszerű mondanivalóját. Sok erö feszül Józsa Gábor pontosan megrajzolt portrétanulmányában, s igazi telitalálatok Magyar Mihály szép és mutatós plakátjai. Külön dicséretet érdemel remek akttanulmányáért. Ötletes és kifejező Aranyi Sándor Makroart című fotósorozata is. Kiadós kollekciót mutat be 4 Bega-parti városban a kiváló szegedi szobrászmüvésznö, Szathmáry Gyöngyi. Nagyobb méretű mellszobra (Kulka Frigyes) és domborműve (Liszt) a plasztika hagyományos kánonjai, törvényszerűségei szerint készült, jó formaérzékkel megmintázott és kivitelezett bronzplakettjein ellenben már modernebb megoldások is megjelentek. Beszédes példaként említhetjük üfeti- róna t kbzásöí if. gyi Albert és A szép Erdély című iréliefekét. MegsZeYKeTriettségükkel, stilizált form'ányeivölckel ragadták meg figyelmünket'és érdeklődésünket Beliczay Mária szoborkompozíciói, míg Bánvölgyi László emlékműmakettje s finoman megformált leányfeje mély életbölcseletével, illetve bensőséges meghittségével hatott. Nemcsak veretességükben. invenciózus megépítettségükben rejlik Tóth Sándor éi Fritz Mihály érmeinek vonzereje, hanem a műfaj iránt ébresztett fokozott kíváncsiságban is. Temesváron és a Bánságban ugyanis egyetlen hivatott művelője sincs az érmészetnek. Hasonló a helyzet a zománcképek esetében is. Tóbiás Klára bájos, keresetten naiv, bartóki inspirációjú sorozata valamint Papp György és László Anna tűzzománcai valósággal releváció számba mentek a temesvári vármegyeház ódon termeiben. Az érzékeny színkezelés, a szecesszióra emlékeztető motívumvilág avatja egyénivé Varga Mátyás mázas kerámiáit. Érdekesek, gondolatébresztőek Tóth Magdolna samottból és porcelánból készült „régészeti leletei", amelyeket Lássátok feleim... címen ' rendezett egységes ciklusokká. Két színes felvétel dokumentálja a belsőépítész Szekeres Mihály, rátermettségét s tehetségét, mintegy arra intve és buzdítva a temesvári műbarátokat, hogy Szegeden jártukkor ne mulasszák el a Nemzeti Színház gyönyörű előcsarnokát s a hangulatos Kisvirág cukrászdát megtekinteni, felkeresni. S a Tiszaparti városba az elkövetkezőkben azért is át kell majd rendszeresebben járnunk, hogy elmélyültebben és behatóbban megismerjük képzőművészeti életét, hogy kiállításról kiállításra nyomon kövessük a most megismert közösség s külön-külön az egyes művészek kibontakozását, fejlődését. Nekem személy szerint van már néhány szimpátiám. SZEKERNYÉS JÁNOS