Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-04 / 192. szám

7 Hirdetés 1990. augusztus 4., szombat magazin [DM A katolikus papi békemozgalom kezdeményezője, ösztönzője, a munkálatok fö irányítója az államhatalom volt. Gélja volt vele, az egyházon belüli, az új hatalmi rendszerre együttműködésre kész erők szervezeti keretek közé rendezése. Rajtuk keresztül az egyházi vezetésre gyakorolt nyomás erősítése, hogy azok az alkotmányra való eskü letételére, a kormánnyal folytatandó tárgyalásokra, és ezen olyan „megállapodás" megkötésére kényszerüljenek, mely az egyház és az állam szétválasztását, de az államhatalomnak az egyházi életbe való beleszólását, az egyház tevékenységének kizárólag a templomba való visszaszorítását eredményezné. Egyúttal a mozgalomtól várta azt is, hogy az „egyezmény" betartásához az egyházon belül biztosítékot nyújtson. A hatalom papjai? Az államhatalomnak a papi békemozgalommal kapcsolatos rövid távú céljai közé tartozott még, a katolikus egyházi vezetőknek, és rajtuk keresztül, az egyház egészének — a politikai színezettel is bíró — nemzetközi békemozgalomba való bekapcsolása. Olyan félelmet is akartak a békemozgalommal kelteni az egyházi vezetésben, hogy a hatalmi rendszerrel szembeni további ellenállásuk esetén, valamiféle nemzeti katolikus egyház kialakítására is sor kerülhet, ahogy a kínai, az ukrán és a román példa mutattad Az államhatalomnak a mozgalommal kapcsolatokban távlati céljai is voltak. Ehhez a kiindulópontot két elméleti tétel megkonstruálása képezte: a szocializmus építése során az osztályharc folytonosan éleződik, és a „klerikális reakció" (főleg a külföldi irányítás alatt álló katolikus egyház) az imperialisták ötödik hadoszlopának szerepét játssza. Az MDP KV Titkárságának 1950. június 14-i bizalmas utasítása előírta: „A békemozgalmat fel kell használni a katolikus alsó papság és felső vezetők szembeállítására." Az itt megfogalmazott cél az „ellenség", a katolikus egyház egységének megbontása, tehát gyengítése. A papi békemozgalomnak így az ék szerepét szánta, melyet az egyházi vezetés és az alsópapság közé kell verni. A mozgalom elindításában közreműködők az egyházon belül két fő csoportból kerültek ki: az államhatalmi „invitálásra" a nemzetközi békemozgalomba bekapcsolódók, és az egyháznak az új rendszerbe való beillesztését szorgalmazók csoportjából. Igaz, csapódtak a mozgalomhoz olyanok is, akik nem belső meggyőződésből csatlakoztak, hanem politikai és erkölcsi vétségek miatt ki voltak téve az államhatalom zsarolásának, vagy a papság ellen irányuló megfélemlítési akciók hatására, a mozgalomban kerestek menedékét. Mások pedig — és ez talán a mozgalom valamennyi résztvevőjére többé-kevésbé érvényes — így próbálták az egyház működését átmenteni, sőt tevékenységi körét valamelyest szélesíteni. A fenti indíttatásoktól vezérelve a Katolikus Papok Országos Békebizottságának alapító ülésén, melyet 1950. augusztus l-jén a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem aulájában tartottak, körülbelül 300 lelkipásztor vett részt. (Szegedről Pozsgai Pál alsóvárosi plébános.) A Katolikus Papok Országos Békebizottsága az Országos Béketanács keretén belül működött (költségvetésileg is hozzá tartozott), tehát hivatalosan tömegmozgalom volt, de tömegszervezet jelleget is viselt, mivel a résztvevők egyénileg csatlakoztak hozzá. Jellegét tekintve társadalmi, politikai mozgalom volt, tehát nem vallási jellegű. Ez szervezetileg abban nyilvánult meg, hogy hivatalosan elhatárolták magukat az egyházi hierarchiától, és a mozgalom politikai megyékre tagolódott. Az elhatárolódás azonban felemás volt, mert a püspöki aulák kulcspozícióiba (vikárius, irodaigazgató) kinevezett „békepapok" a mozgalom vezető munkatársaként tevékenykedtek, és a békemozgalom elképzeléseit közvetlen módon érvényesítették az egyház tevékenységében, másrészt az egész egyházi mechanizmust igyekeztek a békemozgalom gyakorlati szolgálatába állítani (püspöki körlevelek, espereskerületi papi gyűlések, szószék, hitoktatás, családlátogatás stb.). A mozgalomhoz — különböző indítékoktól vezérelve — a papságnak körülbelül a 20 százaléka csatlakozott „Békepapok" A Katolikus Papok Országos Békebizottsága augusztus l-jén lesz negyven éve, hogy megalakult. Ezzel Magyarországon is útjára indult a „békepap"-mozgalom. Ha a „békepap" szóösszetétel összetevőit külön-külön vizsgáljuk, akkor a béke és a pap szavak mögött olyan fogalmakat találunk, melyek az emberiség történetében meghatározó jelleggel bírtak. E szavaknak mindig különleges csengése volt az emberek fülében, es a mögötte álló fogalmak iránt, az emberek mindig megkülönböztetett szeretetet, tiszteletet éreztek. Ha viszont a két tagrészt összerakva leírjuk vagy kimondjuk, hogy „békepap" — akkor az olvasók vagy hallgatók arcán a legkülönbözőbb reakciót érzékelhetjük, mely kifejezhet értetlenséget (mit keres e két szó így együtt?), kíváncsiságot (miféle egyházi csodabogár lehet ez?), gúnyos, megvető mosolyt (mely az árulókat minősíti), és valamiféle tiszteletérzést, elismerésérzést (mely az évszázados beidegződésekkel szakítani képes, a megváltozott kor, megváltozott körülményeivel együtt haladó, modern gondolkodású papot illeti meg). Egyszóval a „békepap" fogalom körül a köztudatban a legnagyobb zűrzavar uralkodik. Az évforduló apropóján megkíséreljük — egy cikk adta szűk keretek között — néhány adalékkal, gondolattal hozzásegíteni az olvasót a „békepapokról" alkotott reálisabb vélemény megalkotásához, fölvázolva a mozgalom egy év híján négy évtizedes történetét. A szervezet felépítése és működése erősen centralizált volt. A tényleges irányító munkát a 4-10 főnyi titkárság végezte. Ezen belül is Kis Zoltán kezében összpontosult a hatalom, aki nem volt egyházi személy, hanem az Országos Béketanács delegáltjaként vett részt a titkárság munkájában, de szoros kapcsolatban állt a párt agit.prop. osztályával, közvetlenül Lakatos Évával is. Befolyásoló szerepe volt a mozgalom vezetésében Beresztóczy Miklós elnöknek, Horváth Richárd alelnöknek. Vértes Andor, majd később Mag Béla titkárnak. Formálisan a legfelsőbb szerv a 4090 fó közötti országos választmány volt, a megyék élén pedig a megyei választmányok (8-25 fő) álltak. Ezeket nem csupán az országos szervek, de a megyei népfrontbizottságok, illetve az egyházügyi előadók irányították, így önállóságuk minimális volt. Harci eszköz: a türelmetlenség A békemozgalmi munka tartalmát konkrétan, a katolikus püspöki karnak az 1950. augusztus 30-i egyezményben az állammal szemben „vállalt" kötelezettségei határolták körül: Az alkotmány és az államrend elismerése, elismertetése, az ellene fellépők elítélése, a szocializmus építésében és a békemozgalomban való részvétel. Ezen kötelezettségek betartására ösztönözték a püspöki kart, mozgósították a papságot és a híveket. Bekapcsolódtak a nemzetközi békeszervek aláírásgyűjtő akcióiba, különféle megnyilatkozásokban szögezték le, hogy a szocialista társadalmi rendszer nem mond ellent a katolikus hitnek, a termelőszövetkezeti mozgalomban a keresztény erények kivirágzását látták, a parasztságot a mezőgazdasági munkák végzésére, a beszolgáltatási kötelezettségek teljesítésére, a téeszbe való belépésre, az ország egészének lakosságát a békekölcsönök jegyzésére, a jobb munka végzésére és a társadalmi tulajdon gondos kezelésére ösztönözték. Igaz, mindezekben 1951 nyarától a püspöki kartól is „ösztönzést " kaptak, ugyanis a püspökök is ilyen tartalmú körlevelek kibocsátására kényszerültek. A mozgalom harci eszközeire a türelmetlenség, a durva letámadásos módszerek alkalmazása, az ellenkezők kipellengérezése, vagy az egyházügyi hivatal közreműködésével az adminisztratív eszközök (felfüggesztés, áthelyezés) latbavetése volt a jellemző. Az egyházi vezetés, bár intézményesen nem ítélte el a papi békemozgalmat, de úgy tekintette mint az egyház egységének megbontóját, mint amely ezzel megkönnyítette az államhatalomnak, hogy diktátumát a püspöki karral elfogadtassa. Ez az értékelés azután is megmaradt, hogy az egyházi vezetésben is teret nyert az államhatalommal való megegyezés, a vele való „megállapodás" betartásának gondolata. A mozgalomnak az egyházi vezetéshez való viszonyát már a létrehozási körülmények és célok meghatározták. Ez pedig nem jelentett mást, mint állandó konfrontációt, azaz nyomást gyakorolni rájuk és harcolni ellenük. Az igazsághoz tartozik, hogy a békepapok többsége csak vonakodva volt háilandó ebben követni Kis Zoltánt. A Vatikánhoz való viszony alapelvét számtalanszor megfogalmazták: hit és erkölcs dolgában tántoríthatatlan hűség, politikai kérdésekben függetlenség — ami a szembenállást és a bírálatot is magában foglalja. A papság körében a mozgalom nem tudott átütő sikert elérni, a papság nagy része idegenkedéssel szemlélte a mozgalom harci jelszavait és módszereit. Ugyanez jellemezte a hívek többségét is. 1956 októberének vihara elsodorta a Katolikus Papok Országos Békebizottságát is. A szabadlábra került Mindszenty bíboros 11 békemozgalmi vezetőt felfüggesztett papi funkciójából, és Budapest elhagyására szólította fel őket. A Vatikán megerősítette ezt az utasítást, és még 21 törvénytelenül kinevezett békemozgalmi aulistát elmozdított állásából. Horváth Richárdot egyházellenes magatartása miatt, Beresztóczy Miklóst és Máté Jánost pedig képviselői mandátum vállalása miatt (Horváth Richárdot még ezért is!) kiközösítette az egyházból. Az államhatalom azonban a kiközösítő határozatok kihirdetését nem engedélyezte, így azok nem emelkedtek jogerőre. 1957: kompromisszumos újjászerveződés A széthullott papi békemozgalom újjászervezésére — az államhatalom ösztönzésére — 1957 tavaszán került sor. A tárgyalásokon a püspöki kar kiinduló álláspontja az volt, hogy a katolikus békemunka önálló, az egyházi vezetés irányítása alatt álló békeműben történjék, melynek vezetői között nem lehetnek ott a korábbi békemozgalom vezetői, és a mozgalom megyei szervezetei sem alakulnának ki. A kormány álláspontja szerint viszont a papi békeszerv az Országos Béketanács szerveként működne, a vezetés több mint fele régi békemozgalmi vezető lenne, a gyakorlati békemozgalmi munka végzésére a megyei szervezetek is kialakulnának. A kompromiszszumos megoldás 1957. május 23-án született, melynek értelmében két békeszerv alakult. Az egyik az általános békefeladatok művelésére, az Országos Béketanáccsal közösen, Országos Béketanács Katolikus Bizottsága (OBKB) néven. Hamvas Endre Csanádi püspök elnökletével A második egy katolikus békemű, az Opus Pacis lett, mely a határozat szerint „átveszi és hangot ad az Országos Béketanács, illetve a katolikus bizottság által fölvetett békegondolatoknak. " A szervezet elnöke Grósz József kalocsai érsek lett. A püspöki kar ellenkezése miatt nem sikerült egy, az alsópapságig nyúló, gyakorlati békemozgalom kibontakoztatása, ezért 1958 nyarán a megyei népfrontszervezetek, fóleg a régi békemozgalmi papok közreműködésével, megalakították a megyei katolikus békebizottságokat. E puccsszerű alakulásokkal párhuzamosan, az OBKB 1958. augusztus 19-i ülésén is valóságos palotaforradalom zajlott le. Hamvas püspök távollétében, Beresztóczyt az OBKB fótitkárává választották, lapkiadásról (Katolikus Szó) döntöttek, melynek főszerkesztőjévé Horváth Richárdot nevezték ki, és megerősítették a megyei katolikus békebizottságokat. A püspöki kar erőteljesen reagált a lépésekre: október 17-i értekezlete kimondta, hogy az általa megalakított Opus Pacist és az OBKB-t ilyen körülmények között tovább nem tartja fenn. Grósz érsek az Állami Egyházügyi Hivatalhoz küldött átiratában így fogalmazott: „Félreállítottak, tehát félre állunk. A béke hívei és munkásai maradunk, de nem fedezünk tekintélyünkkel egy tőlünk független egyházi szervezetet." Az ÁEH elnöke és Grósz érsek közötti tárgyaláson végül olyan megállapodás született, hogy fél évre elhalasztják a feloszlatást. Ez azonban nem történt meg, az egyházi vezetés belenyugodott a megyei békebizottságok létezésébe és működésébe, pedig ezzel a gyakorlati békemunka kikerült a püspöki kar és az egyházmegyék irányítása alól. Az Opus Pacis szerepe háttérbe szorult, csak általános békenyilatkozásokra terjedt. A konkrét gyakorlati békemunkát a közigazgatási megyék keretében szerveződő, a Hazafias Népfront megyei szervezeteinek keretében működő, katolikus békebizottságok végezték, melyek másrészt az Országos Béketanács keretében tevékenykedő OBKB irányítása alatt is álltak. Eltűnt az „ék "szerep Az újrainduló katolikus papi békemozgalom tartalmi munkája, nagyjából egybeesett'a korábbi időszak békemozgalmi tevékenységével. A békeakciókban és a szocializmus építésében való részvétel, illetve arra való mozgósítás mellett, azonban eltűnt az „ék" szerep, hiszen nem az egyházi vezetés elíen, az alsópapság és a hierarchia szétválasztására jött létre, hanem az egyházi vezetés közreműködésével, és a hatalom nemzeti egység politikájának jegyében. Az egyházi vezetés döntően azért vállalt szerepet a mozgalom létrehozásában, mert így akarta megakadályozni a régi békemozgalmi vezetők szerephez jutását, másrészt úgy gondolták, erre a lépésre az államhatalom az egyház tevékenységi körének kiszélesítésével reagál. Megváltozott a papi békemozgalom tevékenységének háttere is 1956 után. A zsinat és a pápák békenyilatkozataiból, a Vatikán ün. keleti politikájából — melynek értelmében a Vatikán, azért hogy biztosítsa a szocialista országokban lévő egyházak működési föltételeit, bizonyos visszalépésekre, kompromisszumokra is hajlandó volt (lásd: Vatikán és magyar állam közötti részleges megállapodás (1964); a „dekrétumos papok" kiközösítésének feloldása és a Mindszenty-ügy megoldása (1971)) — a magyar katolikus békemozgalom a fennálló társadalomnak és békemozgalmi tevékenységüknek a vatikáni elismerését következtette. Vatikán keleti politikáján alapult Lékai bíboros „kis lépések politikája", melybe szervesen beletartozott a katolikus papi békemozgalom tevékenységének elismerése is. A 30 éves jubileumát (1980. aug. 1.) ünneplő mozgalmat meleg hangú levélben köszöntötte: „Az Egyház és az állam között, immár egy emberöltő óta tartó építő párbeszéd hasznos munkásai voltak a mozgalom résztvevői. Szívből kívánom, hogy továbbra is egyházias szellemi szolgálatukkal mozdítsák eló katolikus egyházunk és magyar népünk biztos jövőjének építését." A tagságában és politikájában elöregedett, mélyebb gyökéreresztésre, lényeges szervezeti és tartalmi megújulásra képtelen mozgalom napjai azonban meg lettek számlálva. A diktatórikus állam, az állampárt lebontásával, az ÁEH fölszámolásával, egyszóval a rendszerváltással a katolikus papi békemozgalom sorsa is megpecsételődött: megszűnt a funkciója. Az 1989 júniusi püspökkari konferencia nem hoszszabbította meg az Opus Pacis tevékenységét, és annak elnökét, Dankó László kalocsai érseket megbízta azzal, hogy a Justitia et Pax Pápai Bizottság elnökével tárgyaljon a magyar egyház békeszolgálatának új formájáról. Etcliegaray bíboros álláspontja az volt, hogy az ötvenes években létrejött békemozgalom ebben a formában nem tartható fenn tovább Éppolyan megújítliatatlan. mint a sztálinizmus. Azt javasolta, hogy a magyar katolikus egyház a Justitia et Pax Pápai Bizottság keretében végezze a békéért, az igazságosságért és az emberi jogokért folytatott harcát. Ezek után Paskai László bíboros 1989. november 20-án kelt levelében, köszönetnyilvánítása mellett, fölmentette a két békeintézmény vezetőjét. Szabó Gézát Opus Pacis igazgatói és Bíró Imrét OBKB főtitkári tiszte alól. Paskai bíboros levelében említés sem történik az 1956 elótti békemunkáról, csak az 1957. május 24-én újraindult katolikus békemozgalomról beszél. A katolikus békeszervek létrehozását azzal magyarázza. hogy az egyház a „társadalmi igazságosság szolgálatát és a béke munkálását", intézményei elvesztése miatt „önállóan nem tudta teljesíteni," ezért „kapcsolódott az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront munkájához."A levélnek egyetlen bíráló megjegyzése sincs a két békeszerv munkájával kapcsolatban, sót a levél értékelése szerint: „Mindkét szervezet az elmúlt három évtizedben az Országos Béketanáccsal együttműködve munkáját az egyház tanításához és a hierarchiához való húségben végezte." A megítélés: fekete-fehér Napjainkban a katolikus papi békemozgalom megítélésében alapvetően két irányzat létezik. A tevékenységében csupán káros elemeket látók szerint megbontotta az egyház egységét, megroppantotta ezzel gerincét. Hátbatámadta az egyház érdekeit, pozícióit védelmező egyházi vezetőket, tagjai elárulták Mindszenty bíboros harcos szellemét, ezzel lehetővé tették a pártállam egyházpolitikai céljainak megvalósítását, az egyház elsorvasztását, tevékenységének minimális szintre redukálását. Kiszolgálta a diktatórikus rendszer gazdasági igényeit (téeszszervezés,' beszolgáltatás, munkára mozgósítás), szerepet vállaltak tagjai a politikai rendszer működtetésében (parlamenti képviselők, tanácstagok, különböző társadalmi szervezetek tagjai), résztvettek a rendszer ideológiai megalapozásában és védelmében ( a szocializmus — az evangéliumnak megfelelő rendszer), az egyházat és a híveket a rendszer kiszolgálására ösztönözték. A nemzetközi békemozgalmon keresztül támogatták a pártállam külpolitikai törekvéseit, segítették a külföld felé szalonképessé tételét. Az állammal való együttműködésükkel rombolták az egyház tekintélyét, sőt így a hívek vallástól való elfordulásában is szerepet játszottak. A pozitív szerepét hangsúlyozók szerint, ha korlátozott működési keretek között is, de átmentette a nehéz időkön az egyházat, melynek a Mindszenty-féle harcos, de öngyilkos irányzat óhatatlanul a betiltását, a végét jelentette volna. Gyenes Mihály békéscsabai apátkanonok (aki egy rövid ideig bortönlelkész is volt) mondta — beszélgetésünk során — a következő hasonlatot: „Ahhoz, hogy a rabokkal beszélhessek, kezet kell fognom a börtönórökkel is." Konkrét segítséget is adott az egyháznak: kiharcoltak templomrestaurálásokat, sót építéseket, közreműködtek szabadságvesztésre ítélt papok kiszabadításában, illetve megmentettek papokat és híveket letartóztatástól, szinte a papság érdekvédelmi szerveként funkcionáltak. Politikai, gazdasági kulturális és más jellegű előadásokkal szélesítették a papság látókörét, segítve ezzel is az egyházi munkájukat. Az ökumenikus rendezvényekkel elősegítették a nem katolikus egyházakkal való kapcsolat erősítését, az évszázados ellentétek feloldását. Álláspontunk szerint nem lehet így, csupán fehéren-feketén megítélni a mozgalmat. Mindkét álláspontban van igazság. A katolikus papi békemozgalom megítélésénél azonban akárhogy is csoportosítgatjuk, rakosgatjuk is a mérleg egyik vagy másik serpenyőjébe a pozitívumokat és negatívumokat, és billentjük egyik vagy másik irányba a mérleg nyelvét, azt mindenképpen kétségbevonhatatlan tényként kell elismerni, hogy nem csupán az elmúlt negyven év egyházi életében és egyházpolitikájában játszott jelentós szerepet, hanem — mivel a jelenlegi egyházi vezetők többsége is — közvetett vagy közvetlen formában kapcsolat-, ban áll vele, részt vett munkájában, ezzel a katolikus egyház jelenlegi állapotára, arculatára, magatartására — még megszűnte után is — hatással van. PÁL JÓZSEF