Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-19 / 176. szám

\ 1990. július 19., csütörtök Cserepes sor piac. taxis srác — régi meglepődik, mikor mondom a címet: ismerősöm — mellé ülvén Cserepes sori — Te szoktál erre a szeméttelepre járni? — kérdi, hangjában nem titkolt megvetéssel. — Éppen a szemét miatt megyek. Munkaköri kötelességem okán. Mert, hogy önszántamból nem múlatnám ott az időt egy verőfényes, kánikulát ígérő vasárnap reggelen. — válaszolom piaci látogatásom tisztázandó. — Szóval, megírod? Aztán jó keményen ám — biztat reménykedve, majd hirtelen vattással, rezignáltán teszi hozzá: persze, felesleges. Tucatnyi újságcikk után sem változik ott semmi. Azazhogy, egyre riasztóbb a helyzet. Tudod, te, mi folyik ott? ... és sorolja a városlakók többsége által igen jól ismert rémtörténeteket, miközben lépésben haladunk a Petőfi Sándor sugárút hatalmas forgalmában, az ott parkoló autók miatt már-már egysávosra szűkült úton. Segítség, elúsztunk! Böntanya a szeméttelepen A piac bejáratát jószerével eltorlaszolják az egymást túlüvöltő szerencsejátékosok. Bejutni csak úgy tudok, ha rendre hozzáérek az őket segítő asszisztenciához. Magamhoz szorítom a táskámat. Rossz arcú emberek testi közelségében ez reflexszerű védekezés. A bejárat körül a legnagyobb a tömeg. Az áporodott bűz, a sütödék olajszagával elegyítve gyomormozdító. Távolabbra igyekszem, levegősebb helyről figyelni a büfék körüli életet. Ki a földön ülve, ki a keskeny asztaloknál falatozik. A hurka, a kolbász bőrét laza ívben a földre köpködik, s az étkezés utáni szájöblítés is a nyílt placcon bonyolíttatík. A szemétláda gyanant kirakott papírdobozok, nejlonzacskók jószerével üresen tátonganak. Az olajtól csicsogó papírok, ételmaradékok rendre a földön landolnak. Végigsétálok a sorokon. Még nincs tíz óra. s máris több mázsányi mindenfajta hulladék gyanús eredetű tócsáktól övezve. Egyetlen kifolyócsap, egy mellékhelyiség. Több tízezer ember számára. Higiénés állapotuk ebből következően részletes leírást nem igényel. A hangulathoz illő zene: rockosított magyarnóták a 3 plusz 2 elővezetésében. Vadkemping a város szélén Délután ötkor már saját kocsival merészkedek vissza a tett színhelyére, hogy megnézzem a tájat vásár után. A terület — autók és tömeg nélkül — hatalmasnak látszik. Képzeletben parkosítok. Egy népligetnyi tömény zöldet álmodok ide padokkal, játszótéri fajátékokkal, kicsinyke sportpályákkal, pázsittal és sűrű lombú fákkal. Ha ma hozzálátnánk, az unokáink már élvezhetnék áldásos munkánk szépségeit. De hát ez Európa keleti fele. A kft. piacának ajtaja zárva. Belül már rendet tettek, a szemetet összeszedték. A bejárat előtti törmelékes, poros területen néhány idős férfi rakosgatja a kifüggesztett nejlonzacskókba a délelőtt hordalékait Innen mikor szállítják el? Nincs időm kivárni. Elindulok a benzinkút, ' a szalámigyár felé. AZ út menti árok egyvégtében szemétgödör. Minden, mi hulladéknak neveztetik, itt megtaláltatik. Ez már a senki földje, így aztán az itteni tisztogatás elmarad. Egy nemzetközi főútvonal mellett az árokból lassan kidomborodik a szemét. Jobbra autók sorakoznak. Utasaik — vagy inkább lakóik, hiszen a gépkocsik Kelet-Európa kereskedő vándorainak otthonául is szolgálnak — hozzáláttak a vacsorakészítéshez. Parányi gáztűzhelyeken gőzölög a harapnivaló. A krumplihéj, a melegben megposhadt paradicsom, gyümölcs, az elszáradt kenyér kis kupacokban a gyorskonyhák mellett. Hol sírjaink domborulnak Átsétálok a temetőbe. Beszélik: itt is vandál piszkítás folyik. Mikor belépek — első pillantásra — nem látom nyomát. A népharag bizonyára eltúlozta a kegyelét helyszínéről szóló tudósításokat. Sírt gondozó idős bácsit szólítok. ő bizonnyal gyakran jár ide. Kérdem: igaz-e a hír, hogy a piacosok s a vadkemping lakói nem kímélik a temetőt? Az öregúr nem szól, csak int menjek utána. Néhány méter után megálljra emeli a kezét, ö sem lép tovább. A kerítés tövében végig fekália. Az öreg nem kommentál. Karon fog s a legközelebbi kúthoz vezet. Mintha tejjel töltötték volna meg. Kérdően nézek rá, mert nem is sejtem, a hófehér víz keletkezésének az okát. — Itt borotválkoznak, mosakodnak, mosnak, A teregetés sem marad el, van bőven fa itt. — Egy lélek sincs rajtunk kívül. — mondom hitetlenkedve. Véletlen, hogy nem találkoztunk közülük senkivel? Köjál-engedély nélkül — Jöjjön el hajnalban, vagy délelőtt. Most elvonultak a Marx téri piacra. — mondja a szűkszavú öreg, s a társalgást berekesztendő, elsiet. A vásártér és környéke még csendes. Este 7 óra van. Az új transzport majd éjszaka érkezik. — Mielőtt bármit is kérdezne; elmondom; a piac közegészségügyi hatósági engedély nélkül működik. — kezdi beszélgetésünket örsvári Judit, a Szeged Megyei Városi Közegészségügyi-járványügyi Szolgálat vezetője. — Ezek szerint semmit sem tehetnek? — Kötelességünk a piac általános higiénés helyzetének és a büfék, sütödék állapotának az ellenőrzése. A piac közegészségügyi helyzete azonban megfoghatatlan, ugyanis nem találunk felelősöket. Kit kényszerítsünk a kukák, konténerek, közkifolyók, mellékhelyiségek számának növelésére, a szemét szabályszerű tárolására és elszállítására, tömören az alapvető higiénés szabályok betartására. A közegészségügyi hiányosságok megszüntetésére születtek ugyan határozatok, de ha nincs gazda, nincs kit felelősségre vonni. Márpedig pillanatnyilag nincs vezető, felelős. Mi annyit tehetünk, hogy rendszeres ellenőrzéssel a büféket kényszerítjük az alapvető tisztasági állapotok biztosítására, a sütödékben, és a közvetlen környékükön lévő terület tisztaságának megteremtésére. — S a gyanús küllemű élelmiszereket áruló magánkereskedőkkel szemben? — Amennyiben külföldi állampolgár árulja ezeket, nem tehetünk semmit. Márpedig javarészt ők árusítják a romlott húst, tejterméket. Ennek megakadályozása elsősorban a vámhatóság és a rendőrség dolga lenne. Mi legfeljebb annyit tehetünk, hogy elkérjük a büfék számláit. így igazolhatják, hogy nem kézalatt vásárolták az élelmiszert. Amennyiben a tárolt áruról nincs számlája, kidobatjuk, esetenként a büfét bezáratjuk. — Milyen veszéllyel fenyegeti a várost e nagybani szeméttelep? — A rágcsálók, nevezetesen a patkányok elszaporodása várható. Külön magyarázatot nem igényel, hogy a rágcsálók a legszaporább fertőzésterjesztők. Ilyen körülmények között bármikor kitörhet ételmérgezés és járványos megbetegedés. Talán ezt nem kellene megvárni. Kalocsai Katalin A piaccal elúsztunk. Már régen nem az, amire kitalálták, megépítették. No, igen. Kapható olcsó bugyi, olcsó zokni, olcsó, olcsó ... Használtpiac-jellege az árakban érvényesül. Valóban kevesebbet fizetünk a bécsi, a török használatlan (új) bóvlikért, a lengyel, a román, a bolgár könnyűipar termékeiért — nekünk jó. Ilyen igénytelenek lennénk? Dehogyis. Pénzünk nincs. Van persze sok levetett holmi is. Azok is olcsóbbak a turkálósokban kaphatóknál. S a piacon az olcsóra is alkudni lehet. Stílusosan, hisz a piac léte önmagában kényszer szülte megalkuvás. Szemet hunyunk minden törvénytelenségen (magyar külföldivel, külföldi külföldivel nem kereskedhet). Valutázunk. A többség kicsiben, kevesek nagyban. Erről is hallgatunk, már csak azért is, mert büntetik a vevőt éppúgy, mint az eladót. Megadtuk magunkat a kiszolgáltatottságnak, s úgy tűnik, megadja magát Szeged a piacnak. Ami már régen nem a szegények, a spórolósok bolhapiaca, illetve már nem elsősorban az övék. Ott most már legkifizetődőbb minden alku nélkül lopni, zsebelni, rabolni, csalni. (Hogy az „itt a piros, hol a piros" tiltott szerencsejáték lenne, az is egy humbug, tiszta csalás.) Mesélik, a szegedi piacon új értelmet nyertek egyes magyar szavak. A „megfőtt a pacal" hangzatú közlemény igazi jelentése: vigyázat, jönnek a rendőrök! A város bankjaiból napjában átlagosan kétszer telefonoznak hamis valuták miatt. Áz egész város területén, és a környező településeken soha annyi lakásbetörés, autófeltörés, garázdaság nem történt, mint azóta, hogy piacunk működik. A vele szemközt levő temetőben mindennapos a sírgyalázás. Elúsztunk. A hatóságok tehetetlenek. Keseregnek a vámosok, a rendőrök, az ügyészek — a minap is piacügyben értekeztek a Csongrád Megyei Főügyészségen — nincs elég emberük, elegendő hatáskörük. Az alkalmazható szankciók hovatovább nevetségesek a bűnözés mértékéhez viszonyítva. Eljutottunk (össznépi) megalkuvásunk határára. Ha tetszik, ha nem, most már arra is figyelnünk kell, mennyibe kerül is nekünk ez az olcsó piac. Az egész országra jellemző romló közrend, közbiztonság ütemesebb Szegeden. S ne áltassuk magunkat! A vámosokra, a rendfenntartókra hiába mutogatunk: sem a jövő hónapban, sem azután nem lesznek képesek többre, jobbra az eddigi teljesítményeiknél. Mi a teendő? Be is lehetne zárni, meg is lehetne szüntetni a Cserepes sori piacot (mint a harkányit), de ez egy nagyon népszer rűtlen intézkedés lenne, s kétes eredménnyel járna (most még legalább egy helyen vannak ... így érvelnek a piac betiltásának ellenzői). Volna másik, gyors intézkedésre (s nem megoldásra) lehetőség (?): ha a vámőrség országos parancsnoksága, a Belügyminisztérium máshol nélkülözhető embereket küldene Szegedre, a helybélieket megerősítendő. Több szem, többet lát... Addig is szelektív bűnüldözés marad, illetve lép érvénybe, a csip-csup ügyekkel nem foglalkoznak. A Csongrád Megyei Főügyészségnek pedig az a szándéka, hogy összegyűjt minden, a piacot terhelő, azzal összefüggésbe hozható tényt, információt, s kellő mérlegelés után, ha úgy látja jónak, a cégbírósághoz folyamodik. Ugyanis a cégbíróság a formailag egyetlen illetékes, amely fölléphet a piac gazdájával, a korlátolt felelősségű társasággal (benne a szegedi tanács!) szemben. Talán a cégbíróság megkérdezheti: mondanák már meg, mennyit áldoznának nyereségükből Szegedre? Akár meg is alkudhatnának. Mag Edit alsóvárosi rettegő — Hajlandó meghallgatni? — Természetesen. — Tudja, hogyan élünk? — nem bírja folytatni, zokog egy sort, aztán nehezen újrakezdi. — Rettegünk. Se éjjelünk, se nappalunk. A tizenöt éves lányunkat nem merjük egyedül hagyni otthon. — Hol laknak? — Az Alsónyomás soron. — Akkor már értem. — Dehogy érti, fogalma nincs, mi lett itt Éjjelente az utcában isznak a jugoszlávok. Hangoskodnak, részegen verekednek. Nincs nyugtunk. Képzelje el az idős, egyedülállókat házaspárokat! Sokan laknak errefelé. Nappal újabban felénk menekülnek a bűnözők a rendőrök elől. — Ügy érti, be a házakba? — Pontosan. Beugranak a kerítésen, szaladnak a kertek alján végig. A múlt szombaton hozzánk is — újból elsírja magát — bejött egy. Főztem, amikor hallom, ugat a kutya. Kinézek az udvarba, hát, ott áll előttem egy férfi. Egyik kezében kés vagy mi, nem tudom pontosan, azt láttam, hogy fénylett, csillogott. Csöndre intett, és szaladt tovább. De már az üldözői, a rendőrök, kintről kiabáltak: nyissák ki a kaput! Fogják meg a kutyát, nehogy megharapjon! Mozdulni sem bírtam a félelemtől. — Előfordult már máskor is? — Hányszor, de hányszor! Ezek úgy röpülnek, mint a madarak. Egészen ideszoktak. A szomszédom, megtermett férfi mesélte, rá fegyvert fogott egy. Elhiszi nekem, hogy rettegünk? — El. — Mondja meg, mit csináljunk? Húzzunk szögesdrót-kerítést? Éljünk, mint egy gettóban? Különben, mesélik, akik elszaladnak a rendőrök elől. azoknál nincs is semmi, ök terelik el a figyelmet a futásukkal az igazi bűnözőről. Kihez forduljunk? Az ember sírva fakadt ezen a temetőn is. Itt vendégeskedett egy nyugatnémet házaspár, videóra vették amit láttak, mert azt mondták, ha mesélnék, senki sem hinné el nekik. Kell ez nekünk. erre van szüksége Szegednek? — Nem, nem, dehogyis. — Hát a tanácsé is ez. a piac, nem? Higgye el. még a környéken sem láttam közterület-felügyelőt, azt sem tudom, hogy néznek ki. Miért nem ide jönnek? Félünk! Nem tudna maga segíteni, valahogy? — Most, hogy elmondta, megkönnyebbült legalább? Kis szünet után: — Igen, azt hiszem. — Ennyit tudtam segíteni. — mag — Nagy László felvételei