Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. május 5., szombat v 5 DM1 magazin SÁVAI MÁRTA RAJZA EURÓPAI NEMZETISÉG-E A MAGYAR? „Emberhiánnyal küzdünk" Jakabffy Tamást, az erdélyi magyar irodalom egyik legte­hetségesebb fiatal kritikusá­nak nevezte például Markó Béla költő, a Látó című iro­dalmi folyóirat jelenlegi fő­szerkesztője. Jakabffy a Sze­geden nemrégen megrendezett Szép magyar beszéd verseny alkalmával járt a városban, ekkor kértünk tőle egy gyors helyzetelemzést. — Ügy tudom, három lapnál is dolgozol egyszerre. Nem megterhelő ez egy kicsit? — Nos, a három lap a következő: a Helikon, amely hetilapként az Utunk jogutódja, itt a kritika- és esszérovatot szerkesztem. A máso­dik lap a Keresztény Szó, a gyulafe­hérvári katolikus püspökség lapja, a harmadik pedig egy „saját" lap, egyéni vállalkozás lenne: Szempont néven tervezünk havonta megjelenő irodalmi folyóiratot kiadni, öten veszünk részt a szerkesztésben, úgy­mint Kis György Réka, Tompa And­rea, Szilágyi Mihály, Lőrincz József s jómagam. A Szempont generációs határokat nem szabó, kulturális or­gánumként működne... — Az otthon maradás kérdése újra fölerősödő problémája az erdélyi magyarságnak. Ti fiatalok, akik ilyen sokrétű szervezőmunkát végez­tek, gondolom ezzel is azt akarjátok bizonyítani, hogy a baljós jelek elle­nére vannak lehetőségek a megmara­dásra... — A legnagyobb gondunk az, hogy lassan már-már krónikus emberhiánnyal küzdünk, főképpen az értelmiségiek tekintetében. Iszo­nyatosan kevés a jó szakember, el­sősorban (rókra gondolok. Olyan nevek is nagyon hiányoznak a romá­niai magyar irodalom palettájáról, mint például Vári Attila. Csiki Lász­ló, Köntös Szabó Zoltán, Páskándi Géza, Bodor Ádám... Szócs Géza például hazajött. Ez egy óriási gesz­tus. Géza nagyon tartalmas, s ugyanakkor gesztusember, én azt gondolom, a visszatérés becsületbeli lépés volt részéről... A helyzet? Az emberhiány egyik legfőbb jellemvo­nása, hogy nagyon kevés a mened­zsertípusú értelmiségi. Nálunk még mindig a problémákat a hatalmi szó­val megoldani kívánó kurzus van divatban, a jó szervező típusa, aki személyre, határidőre lebontva kije­löli a feladatokat, hiányzik. Aztán működik még mindig a bürokrácia útvesztője, amely gyakorlatilag min­den jó és gyors kezdeményezést el­nyel. Gond. hogy nem lehet telefo­nálni például Pestre, vagy külföldre óriási egy-egy kezdeményezés ad­minisztrációs hordaléka... Miért maradunk otthon?... Egy­szerű. Azért, mert otthon vagyunk mi is. Lehet racionálisan is remény­kedni, bár úgy gondolom, most na­gyon sok minden attól függ, hogy mi lesz a választásokon. Romániában sokkal több függ ezektől a választá­soktól, mint függött Magyarorszá­gon. Mert ez az ország már elindult egy úton, ellenben Románia egy helyben topog, ha éppen nem halad araszról araszra visszafelé, mert saj­nos ez is elképzelhető... — Ceausescu diktatúrája megter­vezett, hideg fejű diktatúra volt. Most pedig mintha az érzelmek diktatúrája kerekedne fölül az országban. — Felületileg igen. Mély szerke­zetében azonban ez is épp olyan „hideg fejű..." azt ugyan nem tu­dom, lehet-e a rendszert még mindig diktatúrának nevezni, ám hogy na­gyon alattomosan máris koncipiált egy, az országot átható, a nemzetisé­gieket egymás ellen kijátszó etnopoli­tikai feszültségforrást, az kétségte­len. Ez pedig óriási veszélyeket rejt magában... — Mi várható a választások után Romániában? — Például az, hogy kiderül, ki mennyire birtokolja majd a legalap­vetőbb emberi szabadság- és kollek­tív jogokat. Mert ugyebár eddig ki­alakult az, hogy mindenki szabadon vásárolhat benzint, megszűnt az egyetemi végzettek deportálásér­tékú vidékre helyezése, csakhogy ezek nem ajándékok voltak, mint azt egyesek feltételezték, hanem az ember teljesen normális természet­adta járandósága... Ezekért a jogo­kért még köszönetet sem illik mon­dani. Hogy a következő rendszer milyen módon viszonyul teszem azt ezekhez a problémákhoz, vagy a mi követeléseinkhez, nos számunkra ez létkérdés... Amikor Kolozsvárott a magyarok szerveztek egy kicsi ellentüntetést a magyar anyanyelvű egyetem ügyé­ben, megjelent egy fölirat, amely arról szólt, hogy Svájcban hivatalos nyelv a rétoromán, Finnországban egyetemük van a svédeknek, s a baszkoknak, katalánoknak is ilyen­olyan jogaik vannak Spanyolország­ban... és miért nem lehet ezt meg­tenni — írta a plakát — a legna­gyobb európai nemzetiséggel, a ma­gyarral? Elgondolkodtam a felirat előtt egy pillanatra és az jutott eszembe, nem kellene netán azt is odaírni: De európai-e? DARVASI LÁSZLÓ Lehet-e itthon otthont találni? A helyzet változatlan A szegedi menekültügyi irodában — odaérkezésemkor — középkorú házaspár vaija egy telefonbeszélgetés végét. Marika, az ügyintéző, szállás után érdeklődik. A Pécskáról érkezett magyar család ekkor már negyedik napja van Szegeden. Három éjszakát a Széchenyi téri parkban töltöt­tek tíz és tizenöt éves gyermekeikkel. Kerékpáron jöttek. Két biciklit már eladtak. Ennivalót vettek az árán, s hogy legyen még kis „tartalék" pénzük, az asszony feláldozta eljegyzésre kapott ajándékát: a vékonyka aranyláncot. Kettőjük jegygyűrűiét 600 forintért bocsátották áruba. Még maradt két kerékpárjuk eladásra. Aztán a „vagyon" kiáru­síttatott. — Jöttünk volna hamarabb is — mondja a férj —, már évekkel ezelőtt. Csakhát nem akartunk szökni. Most útle­véllel nyugodtan és biztonságosan léptük át a határt. Jönnünk kellett. Higgye meg, odaát semmi nem változott. Talán még rosszabb, hisz az irántunk való gyűlölet na­gyobb, mint a diktatúra idején, amikor a román a maga nyomorűságávai törődött inkább. Menekültstátus Ki hitte még januárban, hogy folyta­tódik minden tovább. Talán csak ók látták-tudták ezt már akkor is, odaát. Nálunk senki nem számított az újabb menekülésre, sokkal inkább a vissza­térésre. A menekültügyi iroda és hivatal is befejezettnek tekintette mű­ködését, hiszen januárban, február­ban nem kopogtattak ajtajukon. Az iroda március óta ismét forgal­mas. Vezetőjét, dr. Kapás Bélát a statisztikáról faggatom. — Az elmúlt évben — augusztus 1­jétól — havonta 440 menekült kereste fel irodánkat. Múlt év augusztusától decemberéig 1763 menekült jött, köz­tük 91 gyerek. Ez év január 1-jétól április végéig összesen 211 ember, kö­zülük 45 gyerek érkezett Szegedre. Az ez évi menekülteknek közel fele a március 19-iki marosvásárhelyi ese­mények után érkezett. A múlt évben valamennyien szöktek, most csaknem mindenki útlevéllel jön. Mindössze 10 ember menekült a zöld határon át december óta. — Milyen utat kell végigjárniuk a menekültstátus megszerzéséért? — A menekültügyi hivatalban a jegyzőkönyv felvétele után kapnak egy — a személyi adataikat feltüntető igazolást. Ennek birtokában kaphat­nak hálunk — a menekültügyi irodá­ban — egyszeri segélyt s csak az igazo­lás megléte esetén tudunk számukra ideiglenes szállást biztosítani és termé­szetesen ezzel az igazolványt pótló papírral fogadja óket a munkaügyi szolgáltató iroda, illetve a munkahe­lyek. — Mekkora az egyszeri segély ösz­szege? — Kettőezer forint. Továbbá az iroda fizeti az ideiglenes szállást. Ma­gánpanzióban, a volt KiSZ-táborban, a Sárkány Szállodában tudunk a mene­kültek számára — maximum két hétig — szállást biztosítani. Ez idó alatt étke­zési jegyet is adunk nekik. — Mennyibe került eddig a segélyezés? — Az egyszeri segélyre, a kéthetes szállásköltségre, az albérleti hozzájá­rulásra és az étkezési jegyre 1989-ben 8 millió 709 ezer 537 forintot fizettünk ki, ez évben, áprilisig, 1 millió750 ezer forint mindezek költsége. — A későbbiek során milyen anyagi 'gben részesülnek a menekültek? Egyszeri letelepedési segélyben, Os: segítségben részesülnek a menekültek? — Egyszeri letelepedési SÍ ami a gyermekek után jár. Összege gy1 elr ermekenként 23 ezer 900 forint. Az elmúlt évben Szegeden 71 menekült család kapott — 122 gyermek után — 2 millió 396 ezer 840 forintot. Az idén 20 család 851 ezer 976 forint letelepedési segélyben részesült. A másik segély­forma: a lakásvásárlási támogatás, amelyet az elmúlt esztendőben 10 csa­lád kapott. Közöttük 2 millió forintot osztottunk szét. Pillanatnyilag 6 lakás­támogatási kérelem elbírálása van fo­lyamatban. — Mennyivel rosszabb starttal in­dulnak azok, akik nem menekültstátu­sért, hanem bevándorlási kérelemért folyamodnak a hatóságokhoz? — Igen sok a tennivalójuk. Számta­lan okmányt kell csatolniok a kére­lemhez: a születési anyakönyvi kivo­natot, az iskolai végzettséget, illetve egészségi állapotot igazoló okmányt stb. Ráadásul mindezeknek az okmá­nyoknak magyar nyelvű hiteles fordí­tását kell produkálniok. Az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodában kéthónapos határidővel dolgoznak. Ez igen hosszú idó, s a bevándorlási kérelmet beadó mindaddig semmihez nem tud kezdeni, míg okmányai ismét nem kerülnek kezébe. Az idei eszten­dőben tíz körüli azoknak a száma Szegeden, akik bevándorlási kérele­mért folyamodtak. - Azt mondják, e második mene­külthullámmal javarészt az értelmisé­giek jönnek. - Ez nem igaz. Szegeden legaláb­bis nem jellemző. Az idén hat vagy nyolc főiskolai végzettséggel rendel­kező ember érkezett. A menekültek között főleg szakmunkások vannak: lakatosok, esztergályosok, villanysze­relók. S meg kell mondanom — a munkahelyek visszajelzései szerint — kiváló szakmunkások. Míg korábban egyedül szöktek, most szinte valameny­nyien családdal jönnek, tán monda­nom sem kell, csak magyarok, akik már igazi politikai menekültek, akiket hazájukban nemzetiségi mivoltuk mi­att üldöznek és ennék okán teszik lehetetlenné az életüket. Mire bevégezzük a beszélgetést a menekültügyi iroda vezetőjével, elin­téződik a pécskai házaspár szállása és van remény a munkára is. Az éjszakát már az algyói barakkban tölthetik, tán egy-két nap múlva dolgozhatnak segéd­munkásként a konzervgyárban. Elkezdik újra építeni az életük. Fogalmuk sincs mennyi nehézség, aka­dály áll még előttük. Olyan kis házuk valószínűleg sohasem lesz, mint ami­lyet Pécskán hagytak, de a két gyerek magyarul tanul majd történelmet. Ok indulnak új „otthonukba", én a másik menekültsegító helyre: az Er­dély Körbe. ... mint rühes kutyára A kör tagjai — régebbi menekültek — kik már itthon otthonra leltek, ók elsősorban lelkitámaszt, a valahová tartozás élményét adják az újonnan érkezőknek. No és néha sikerül konk­rét segítséget is nyújtani az odaátról nemrégen érkezőknek. A nagyváradi fiú éppen azért jött. hogy megköszönje a közbenjárást, aminek köszönhetően egy héten belül munkához jutott. Az új klinikán taka­rít majd, s szállást is ígértek neki. Amikor megérkezett Szegedre, egyetemista srácok fogadták be ötö­dikként az albérletükbe. István, a húszévesek büszkeségével vagy inkább a dacosságával mondja: — Nem akarom kérni a menekült­státust. Nem kell a segély, semmilyen anyagi támogatás. Dolgozni szeret­nék, s nem kuncsorogni. Legalább ez maradjon meg nekem, hogy tudom, nem koldultam egy fillért sem. — Miért oly fontos ez neked? — Azért, mert még egy hónappal ezelőtt is hajtogattam: gyáva mind, aki odahagyja a szülőföldjét, s jön kol­dulni az anyaországba. Most meg ma­gamat is leköphetem, hiszen itt vagyok. De amíg korábban hittem, hogy elóbb-utóbb eljön az idó. amikor Ro­mániában minden megváltozik, addig a nagy, egymás nyakába borulást köve­tően gyorsan rádöbbentem: itt még száz évekig lesz magyar gyűlölet. Sajnos a mámoros hangulat ígérgeté­seiből mindmáig semmi nem lett. Ma­radt ott minden a régiben. De elég. Itt legalább nem úgy néznek rám. mint egy rühes kutyára. - Tedd érzékletesebbé ezt a hason­latot.' Milyen az a bizonyos lelki nyo­morgatás' — Nehéz ezt elmondani, hogyan nyesik-vágják, rühellik a magyart Ebben benne kell élni. Érted? Most én nem tudom neked azt mondani, mert nem igaz, hogy véres összetűzés, meg hogy a románok fegyverrel támadtak rám stb. De nem is ez a lényeg, inkább az apró, mindennapi megaláztatás, hogy például mikor az anyám sütötte kenyeret bevittem a munkahelyemre s körbekínáltam, mit mondott a román? Magyar kenyeret nem eszik, elég ha mi esszük az ó kenyerüket. Vagy me­séljem el, mennyire féltem egyik éj­szaka keresztülmenni a nagyváradi fő­téren, mert nagy csapat román fiút láttam? Csak beszélgettek, de én in­kább elkerültem óket. Jóllehet eszükbe sem volt engem bántani, de a félelem már gyökeret vert bennem Míg István szinte kérdés nélkül mondta a magáét, csendben tanácsko­zott a szegedi Erdély Kör vezetősége. A két „napirendi pont" közül az egyik a szegedi felsőoktatási intézményekben tanulni vágyó romániai magyar fiata­lok ügye. Újabb megoldandó problé ma, amit mihamarabb országos fóru­mon kell rendezni. Több száz romá­niai magyar diák szeretne az anyaor­szágban tanulni, hogy aztán magyar "plo: I étje dély Kör csak annyit tehet, hogy nyo­dipTomával és kitúnó magyar tudással térjenek vissza a szülőföldre. Az Er­matékosítja, mit jelent az erdélyi ma­gyarságnak az, ha a most felvételizni szándékozó fiatalok néhány év múlva visszatérve hazájukba, magyarul taní­tanak, jo£ászkodnak. Másik igencsak súlyos kérdés is fog­lalkoztatja az Erdély Kör tagjait és valamennyi menekültet. Németh Géza lelkész április 21-én a Népszabadság­ban közzétett írása, melyben értetlen­ségének ad hangot, miért is jönnek a romániai magyarok. A lelkész úr a többi között állítja, hogy a „menekülteknek csak kis töre­déke tud valós fenyegetettségről be­számolni, nagyobb részüknél a vásár­helyi események csak ürügyül szolgál­nak a hűtlenkedésre; ... a fiatalok jórésze a politikára hivatkozva csupán szerencsét próbálni akar vagy beleszé­dül a nagykörút kirakataiba." A levél igencsak felkavarta mind a korábban, mind a mostanság átmene­kült, áttelepült romániai magyarokat. A szegediek elhatározták, reagálnak a lelkész soraira. Bálint József — aki tavaly ősszel, hároméves procedúra végén, hivatalosan települt át család­jával Magyarországra — vállalta a vá­lasz megírását. Levelét a Népszabad­ság szerkesztőségének küldte el. Bálint Józsefet a Németh-levél véle­ményezéséért munkahelyén, a JATE könyvtárában kerestem fel. - Nem vitatható tény: a szülőföld elhagyása nem megoldás, s magam is azt mondom, aki tud, bír, az túrjön. Németh Géza lelkipásztor a szülőföl­dön maradásra felszólítást felháborító hangnemben fogalmazta meg, oly sú­lyos és sértő kitételekkel, amelyek minden menekült szívét felsebzik. A nagykörút vonzó kirakatainak, mint csáberőnek a felemlegetése az Erdély­ből menekültekkel kapcsolatban? Hát mit mondjak? Ha (gy és ilyen stílusban próbálják majd ellenünk hangolni az anyaország magyarjait, akkor ránk, odaátról jött magyarokra itt is a rette­gés, netán a kiközösítés vár. S szörnyű belegondolni, ha sem ott, sem itt nem leszünk otthon. - Vannak személyes tapasztalatai a pillanamyi romániai helyzetről? — Hogyne, hiszen gyakran járok haza. Legutóbb húsvétkor voltam. Azt látom, hogy sok pozitív jel ellené­re, bizonyos szempontból rosszabb a helyzet, mint volt. A forradalom elótt még élt a remény. Ezt mára már ellop­ták az emberektől. Ceausescu ideje alatt egy egész társadalom félt, most csak egy töredék retteg. A lélektani háborúnak, a félelemben tartásnak egyik látványos módja, hogy az erdélyi magyar városok felett — mindmáig — helikopterek köröznek, bizonyos idó­Snké: " a sam? Tavaly közönként. Képzelje el ennek a hatá­sát ott, ahol néhány hónappal ezelőtt ; helikopterekből még lőttek. Folytas­sam? Tavaly ósszel még nyugodtan sát ott, ahol i el ég nyugodtan lehetett magyarul beszélni az utcán. Ma ezért könnyen nyakon vághatják az embert. A szülök úgy indítják útnak a gyerekeket, hogy meg ne szólaljanak magyarul a buszon vagy az utcán. Szóval, aki onnan jön, az a félelemtől akar megszabadulni, mert sok min­dent e! lehet viselni, de az állandó rettegés egy idó után kikezdi a lelket, az idegeket. S mi, ottani magyarok már jó régóta rettegünk, s a félelem közben nem a nagykörút fényes, díszes kirakatai jártak eszünkben. Az anyaország magyarjainak lelké­ben a történésekkel együtt hullámzik az érzés és az ellenérzés. Emlékszem, milyen megértéssel, szinte hozsan­názva fogadtuk az első magyar mene­külteket. áll Aztán csakhamar megelégeltük logyhogy nekik lakás? Munkahely? ély? Hisz úgy is a csőd szélén nem bírjuk ezt el... minek jönnek. . miért futamodnak meg ily könnyen" — sorjáztak az indulatos kérdések és kijelentések. Aztán jött a december, amikor a rádió helyszíni közvetítéséből hallottuk: helikopter­ről tüzelnek a tömegre. Gyerekeket, terhes nóket lőnek. A halottakhoz senkit nem engednek közel, órület, öldöklés. S ekkor újfent magunkba szálltunk. Igazából ekkor értettük meg: ez az az ország, ahonnan mene­külni kellett. Ott, ahol ez megtörtén­hetett, nem embernek való a lét. Aztán adtunk, vittünk, amit tud­tunk. A lelkünk újra nagy lett. Most újfent apátiába estünk, mert ók csak jönnek, jönnek változatlanul to­vább. .. Legalább értsük meg óket. KALOCSAI KATALIN

Next

/
Oldalképek
Tartalom