Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. május 5., szombat v 118 DM] magazin Belányi György A teremtés helye (ballada) Egy. a fénynek kiszolgáltatott ernyő hasában nem rejt, nem dajkálgat semmiféle eget. Itt van, feltárul a madarak ideje, amikor a fák óráról órára megmutatják, véget liol ér a szél és hol kezdődik a messzi horizont. Közben a tárgyak esetlen idézik fel mind, mely sza vak hullottak el hiába, s hogy szótlanul itt mire megy egymással isten, ember. Sötét van, nem csupán a földön, de a föld szívében is. Vizek puszta forrása, arc tájéki álom, köd és köd. Kinn felejtett, ablaktalan kő a reggel. Nincs aztán a teremtésnek helye: úton-útfélen értésünkre adják — befagyott tavak, domb, dombon a vézna liget — semmit nem tehetünk. Leszek én a magam ura, tél jön, sivár, jó, s a világot meddő águkon egymásnak adják tovább a fák. _ Kedves Laci! Ma este itthon maradtam az albérletben, egészen pontosan itthon felejtettem magamat, ugyanis ma játsszák az egyik általam is ismert korszerű zeneművet, a Carmina Buranát, de a délután folyamán többször is elmulasztottam a megfelelő pillanatban emlékezni erre az aligha visszatérő alkalomra, amit aztán végképp megpecsételt, hogy háromnegyed nyolc körül bekapcsolva a tévét, a szélesre tárt erkélyajtón beáramló hűvös és tiszta eső utáni levegőt a takaróm alól módjával kortyolgatva addig „pihentetem a szememet", amíg sikerült magamat félig hibernálni és így egy órán át lebegtem a tudatosság határán idóérzékemet elvesztve, a külvilágot pedig csupán a közvetlen érzékelésre korlátozva, ami annyi mint: a hűvös levegő, az utcai zajok, a meleg takaró és a jobb kezem gyűrűs ujját megcsípő szúnyog, persze ez utóbbit meg is érdemeltem, mert lusta voltam a szúnyoghálós ajtót rendesen becsukni. Érdekes, hogy a lejemet a szúnyogok csak a legritkább esetben csípik meg, pedig a józan eszem azt súgja, hogy egy szúnyog szempontjából egyáltalán nem tekinthető jelentősnek az a differencia, ami a testem többi része és a fejem között fennáll, bár könnyen lehet, hogy nem tudom igazán jól elképzelni magamat egy szúnyog szemüvegén keresztül. Azóta, hogy elszenderedtem, egyébként már láttam a szúnyogot, elég tekintélyes, jól fejlett egyed, ami azonban nem zavart meg abban, hogy fél könyökömre támaszkodva az ágyon, jobb kezemet csalóként használva ne csaljam ravasz kelepcébe, ám a kitekert testhelyzet miatt bal kezemmel csak esetlenül tudtam a jobb kezemre csapni, és a szúnyognak volt ideje elrepülni. Pedig azt is megvártam, hogy a szívókáját az egyik pórusomba mélyessze arra gondolva, hogy majd még ki is kell húznia, mielótt eszállhatna, illetve, így persze el sem tud szállni, mert agyonnyomom elótte. Hogy az, gondolom, már neked is világossá vált, a kártékony felelőtlen álmodozásom véget ért, ugyanis érzékeim ebben a féléber állapotban is azonnal jelezték. hogy valaki behatolt a lakásba, méghozzá nem más, mint a fóbérló. Ennek az albérletnek ugyanis — nevének és lényegének fittyet hányva — van egy főbérlóje. Tulajdonképpen csak kvázi fóbérlóje, de én így hívom, mert kvázival túl lioszszú és egy kicsit talán hivalkodó is. Márpedig mi sem áll távolabb a mi fóbérlónktól, mint a cirkalmasság vagy a hivalkodás. Ezzel a fiúval már évek óta nem beszélünk egymással, igaz, hogy nem haragból, csak egyszerűen nincs mit mondanunk egymásnak. Ó kevéssé szereti a betűvetést, én kevéssé értek a számítógépekhez, viszont annál jobban őhozzá. A szavak tulajdonképpen teljesen feleslegesek is lennének, mert csak megzavarnák a tisztánlátásomat. Az egymástól fél méterre töltött esték és reggelek és napközök során megtanultuk megHORVÁTH CSABA Anziksz érteni egymás minden gesztusát. Tökéletes biztonsággal olvassuk ki a zajokból, hogy a másik éppen mit csinál, akkor is, ha több fal választ el bennünket. Gyakran egész nap csak annyit szólunk egymásnak, amennyit az elköszönés minimális formája megkövetel, vagyis, szia! Ennél többet csak akkor mondunk, ha véletlenül fölvesszük a másik telefonját, ekkor azt mondja: Csaba, telefon! és nyújtja felém a kagylót, én nyúlok a kagyló felé — még véletlenül sem veszem le a szememet a kagylóról —, és így szólok: köszönöm! Az ilyenkor végighallgatott telefonbeszélgetésekből aztán illetlenül sokat megtudhatnánk egymásról mindabból, amit mindketten feleslegesnek, esetlegesnek tartunk. Ezért a telefonba csak röviden, összefüggéstelenül válaszolunk, vagy ami egészen nem oda illót mondunk, így zavarva össze a másikat és a hívót is, de ót nem szándékosan. Különösen izgalmas, hogy ebben a 4-5 lépésnyi szobában hogyan kerüljük el még a látszatát is annak, hogy a másikat a puszta látvány szintjére alacsonyítsuk le. Mivel nem beszélünk egymáshoz, ezért nincs jogunk egymásra nézni sem. Ha véletlenül pont a látókörömbe kerül, akkor szégyenlősen elfordítom a tekintetemet, nehogy azt higgye, hogy öt bámulom. Néha napokig nem is látjuk egymást, bár órákat töltünk egy szobában. Ez a kölcsönös tiszteletadás minden a közös szobában véghezvitt cselekedetünkre is kisugárzik: nem teszünk semmit, ami félreérthető lenne, söt, nyilvánvaló és jogos mozdulatainkat is kínosan igyekszünk még nyilvánvalóbbá és áttetszőbbé tenni, hogy nehogy a másikban valami titkos gyanú derengjen föl. Most be kell fejeznem a levelemet, mivel a fürdés végére jár a fóbérlónk, és ha bejön a szobába, akkor hiába ülök neki háttal, a kezem mozgásából kiolvassa, hogy mit írok, és ezt nem szeretném. Üdv. Csaba. KURDI FEHER JÁNOS Az egyszerre kicsi és egyszerre nagy lények teljességügyi alternatívái „A jövő másként, mint abszolút veszély fonnájában, nem tud felsejleni." J. Derrida Ha értenénk a Brontosaurusok ránk hagyott könyveit, az írást, melyeta szorgos és fáradhatatlan múlt iránt érdeklődő őslénylankutalók hoztak elő sivatagokból, mélységekbe süllyedt ősi mocsarakból, ha rendelkezésünkre állna a Teremtő által írt Természetünk ABC-je, és felejthetnénk a titokzatos nyomokat, evolúciónk e kevésbé ismert toposzát, melyet e békés lények korszakuk berekesztődése előtt interpretáltak a rájuk boruló, s feléjük oly könyörtelen mindenségből, akkor bizonyosan megtalálnánk a csontokban vagy a meneküléseket rögzítő lábnyomokban azokat a szövegemlékeket, amelyek a mi korunk racionális-empirikus modelljében a következőket jelentenék: jelenlegi létfeltételeink biológiai, morális, szellemi és társadalmi természetünknek ellentmondanak. A Brontosaurusok békés lények voltak, kényelmesen sétálgattak a mocsarakban, hátukat cirógatták az óspáfrányok levelei, sütött rájuk a nap, esett rájuk az esó, egyszóval jól megvoltak; egy ma már nehezen kitapintható harmóniában csendültek össze az Ósidó természetével és így hosszúhosszú ideig szólhatott az evolúciós rend e héroszi korát megidéző ósszimfónia. Semmi baj nem volt: a génjeikbe táplált programnak megfelelően táplálkoztak, majd zabáltak és egyre csak zabáltak, a szárazföldön és a mocsarakban, ahová késóbb testük óriási tömege miatt át is költöztek. A táplálkozás, a tömeg kifejlesztése volt a kor eszméje, a természettel való harmonikus zenetársi viszony biztosítéka, az a neutrális cselekvés, amelyből a fejlődés fakadt, a nagy test kinövesztése, a természet titkainak kifürkészése és kiszippantása a gyomornedveken keresztül. A napról napra tökéletesebbre fejlődő monoton episztemológiai gyakorlatozás meghozta a maga eredményét. Az egyik hústorony a másik hústoronyra bámult a szúk kis tömbmocsarakban, s ha az egyik gyomorban megemésztettek egy jó pofányi ósnádat, nos, azt minden további nélkül hallhatta a szomszéd, a mellette emésztő. Addig-addig növekedtek maguk alá gyűrve, legyőzve a természetet, hogy neutrális eszmeiségük, a nagy zabálás, önmagát gerjesztette, és e szúk horizontú világmodellükben nem látták, hogy a Természet-ósanya eddig eléjük tömörülő, hatalmas, békés keble egyre fogy, sót, már nagyon is kicsi, és az ily habzsolva táplálkozó gigászokat képtelen életben tartani, továbbnevelni. De hiába volt minden. Az egyre kisebbedő kebel nem intette óket mértéktartásra, sem egy új létezési stratégia kialakítására és agyuk térfogata elég szerény volt a testük nagysága miatt ahhoz, hogy túlélésükhöz addig ismeretlen dimenziókat, „légi mocsarakat" hódítsanak meg. Elérte óket a Természet-ósanya hideg, halálos lehellete, mely deressé tette bánatos szempillájukat, befagyasztotta a mocsarakat: hullni kezdett a hó, a buja növényzet eltűnt és vele együtt eltűntek a mi aranyos Brotocsacsiaink is. Azóta már az összes víz elpárolgott a jégkorszaki jegekből. Nem úgy párolgott el, hogy nincs, hanem egy újabb harmóniában víziorgonaként ad dallamokat, le-föl és vissza természetünk két nagy álkapcsa, a Föld és az Ég között. így a valamikori halált hozó jég most is a mi hátunkat veri, ha esóben esernyó nélkül bután az utcára merészkedünk. Tehát minden jó — az újabb üzem beállt, a gépezet forog, s már évmilliója, hogy jár tengelyén. Itt nyújtózkodunk a Brontosaurusok földbe préselódött. nagy bőrdzsekijén, s vígan lógatjuk lábunkat a már oly sok mindent elnyelt nagy semmibe. Lelkünk rajta! M

ásnapos voltam, ráadásul találkoztam egy író barátommal, aki csupán azért volt író, mert írónak vallotta magát és tényleg a műveiből élt. Egy költótársunkat temettük, akit igazán egyikünk sem szeretett, de túl népszerű volt ahhoz, hogy ne jelenjünk meg a temetésén. Egy papírzsebkendóvel letöröltem a cipómról a port a temetó kapujában, a „Feltámadás" felirat alatt. Belekapaszkodtam a kerítésbe és felhúztam magam. Rágyújtottam egy cigarettára, de két slukk után el is dobtam. — Már megint le akarsz szokni? Megrántottam a vállam. Legszívesebben nem szóltam volna hozzá, de mégis válaszoltam a kérdésére egy kurta nemmel. Ezután még egy darabig úgy éreztem, hogy teljesen fölösleges bármit is tennem, de kezet kellett fognom a többiekkel és meg kellett puszilnom az özvegy és a drága művésznők arcát. Undorodtam a szertartásoktól és sajnáltam magam azért, hogy képtelen vagyok megsiratni azt az embert, akinek kijöttem a temetésére. Várakoztunk. És a fekete Limuzin begurult a temetőbe. Óriási volt és fekete. Fénylóen és vakítóan fekete. Odamentem és megérintettem. Olyan kéjjel, élvezettel, büszkeséggel és vággyal, de ugyanakkor szorongással, ahogy egy férfi érinti meg egy szép nó kezét, akit szeretett, tisztelt, de még sohasem találkozott vele. Régi típusú orr, ezüst színű — bordázott hútóráccsal és az elsó ablakokra mint szemöldökök lógtak az ablaktörlők. Ez volt az arc. Meglepett az autó súlyossága. Annyira hatalmasnak, végtelennek és filozofikusnak tűnt. Halkan morgott és megállt. Elhangzottak a beszédek. Azok a véget nem éró, unalmas és dicsóító beszédek, amelyek elviselhetetlenné teszik egy híres ember temetését. A hölgyek törölgették a szemüket, de kínosan ügyeltek a sminkjükre, nehogy eltöröljék. Hirtelen ért véget. Én szerelmem mellett ácsorogtam, aki még mindig meleget KOLOZSI LÁSZLÓ Limuzin árasztott magából. Ráfektettem a tenyeremet a motorháztetőre. És a következő nap úgy éreztem, hogy értelmetlennek túnó létezésem értelmet kap, ha úgy ébredek, hogy arra az autóra, a Limuzinra gondolok. Kínlódtam, mert tudtam, hogy nem lehet az enyém és úgy éreztem, már testileg is vágyom rá. Lehetetlenül kínos volt, hogy szexuálisan megkívántam egy gépkocsit, de ez volt *tz igazság és többé nem tudtam nevetni ezen az érzésen, csak féltem tóle. Dolgozni kezdtem. írtam. Két év után először. Azért írtam, mert szenvedtem és büszke voltam a szenvedésemre. Egyre gyakrabban jártam ki a temetőbe, hátha találkozom vele, de öt hónapig nem láttam. Egy esós nyári délutánon azonban, ahogy sétáltam a fekete esernyós gyászolók között gondolkozva, szinte belebotlottam. Magányosan állt. Nem tudtam, mit tegyek, csak arra voltam képes, hogy megérintsem. Megvártam a sofórt és megkérdeztem tóle, mennyiért adja el a kocsiját, ö mondott egy abszurd számot, és én hozzáadtam egy nullát. Tátott szájjal bámult az arcomba. — Maga normális? Menjen a halál faszára! — mondta és beszállt, megszentségtelenítve imádatomat. Felpörgette a motort és elhajtott. — Gyilkos! — kiabáltam utána, és fölmutatta nekem a középső ujját. Tudtam, hogy a Limuzinom nem érzi nála jól magát, beszálltam az autómba és követtem óket. A város egyik külsó és kevésbé gazdag negyedébe mentünk. Megjegyeztem a rendszámát és a házat. Azontúl minden áldott nap meglátogattam. Különbözó indokokat találtam ki, hogy hová megyek, de egyre többet veszekedtem a feleségemmel, aki féltékenységi rohamaiban már lassan tönkretette mindazt, amit eddig felépítettem magamban és magam körül. És ez jólesett. Könyörögve kért, legalább a nevét mondjam meg, kivel csalom meg és én azt feleltem, egy Mercedesszel. (Micsoda szerencse: egy szép női név és én úgy éreztem, fellélegzett, hiszen volt egy Fekete Mercédesz nevű fiatal és szép barátnőm, akit ismert. Rettegése keserűséggé és tudatos bosszúvá vált. Csendben váltunk el. Soha többé nem találkoztam vele és a gyerekekkel sem. Néha eszembe jutott, amikor bedugtam a zárba a kulcsot, bementeni a szobámba, ledobtam a ruháimat, bejött a kislányom, aki szóké volt, kék szemű és szép és én azt képzeltem, ez a boldogság. Mert valóban az is volt. Abban a pillanatban az volt. De hiányzott belóle ez a kegyetlen és becstelen reménytelenség. Soha többé nem akartam látni óket! Lefényképeztem a Limuzinomat és sokszorosított képekkel teleragasztottam űj lakásomat. És a fürdőszobát is. Néha felvittem egy kurvát és abban a néhány másodpercben (vagy tizedmásodpercben) mindig ránéztem. Elhatároztam, hogy ellopom az autót. De nem voltam rá képes. Csináltattam egy kulcsot az autóhoz és néha benne aludtam, sót, néha odavittem egy-két perverz utcalányt, aki hajlandó volt egy halottaskocsiban szeretkezni. És fölfedeztek. A gazda ébresztett föl egy reggel a Limuzinban és én úgy éreztem magam, mint egy lelepleződött leskelódó. A rendőrségen sokáig faggattak és autólopásért két hónapot ültem. Szenvedtem. Szenvedtem nélküle. És ott határoztam el, hogy magamévá teszem. És ez másképpen nem történhetett meg, csak így! Most érzem, hogyan árad a vízben a vérem fölvágott ereimből. És már láttam, ahogy nehéz testében megkönnyebbülve fekszem egy fekete koporsóban. Óriási, óriási és egyetlen fekete testében, amely szép, végtelen és most már örökkécsak az enyém.