Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-26 / 123. szám

16 1990. május 26., szombat DM] [magazin Bakos András * versei elé . Végre! Végre egy fiatalember, aki mesterségnek tekinti a költészetet s igyekszik is elsajátítani; aki nem valamelyik divatos avantgardista álna'gyságot, hanem Catullust és Villont követi; s aki olyan ügvesen és tökéletesen imitál, hogy máris eredetibb, mint a félművelt eredetieskedők legtöbbje. Bakos András tizennyolc éves, s ha melléje veszem a hasonló korú és hasonló verselési kultúrával rendelkező Nagy Gábort (még csak a Kincskeresőben publikált), egy űj klasszicizmus képviselőit látom bennük, egy olyan új klasszicizmusét, melynek jövetelére — a neoavangardtól már jelentkezésekor viszolyogva — évek óta várok, s most nem titkolt elégtétellel fogadom. BAKA ISTVÁN Adnotam Gaius Valerius Catullus i. Mester, bizony engem is elfogott régebben az az érzés, ami téged vagy félszáz vers megírására sarkallt. Most, bánattal telefirkált lapok közt ülve, ha visszagondolok; úgy nézem őket, olyan vetkőztető szemekkel, ahogy te nézhetted Suburra bűzös sikátoraiban a feslett rabnőt. Ha a város szűk utcáin ácsorgó ,meretrix'-ekre bámulok, eszembe jut rögtön a tanítás, verseidben; és mosolyogva kérdezem magamtól: , Hanyattfordítanád f Vagy akad jobb isi" II. Uram, vétkeztem isten, ember ellen, amikor egy formás, csinos fenékre nyitott tenyérrel, mohón ráütöttem. Mentségemre szóljon: utána rögtön bocsánatot kértem, és fogadásból tettem, amit tettem. Súlyosbítólag hat az a körülmény, hogy jobbkezemmel ' ütöttem, és a tenyerem meleg volt, ebből kifolyólag nem eshetett olyan nagyon rosszul az áldozatnak. Ballada az erény, az élet és a szerelem megcsúfolásáról A la Francois Villon Diaérje Nero, vagy bocsássa Cato szavam: az erény ma semmit sem ér. Kelendőbb böla ma Catónál Erato, s az erotikus, dévaj költemény. Légy böla, ha ügy tetszik, vigyázz magadra, a lelked attól úgysem üdvözül. Gondolkozz hát, költs kevesebbet papra, aússz ki a halál karmai közül! S ha több és több só kell majd ételedbe, mert érzed már, hogy egyre savanyúbb, s kezed a borral telt kupát remegve tartja, és egyre hosszabb lesz az üt asztaltól szájadig, s borig az ágytól; részegedj bortól végső vétkedül! (a jó bor búaüzott aak Francios-tól) Csússz ki az élet karmai közül! Ajánlás: Hercegnőm, ki sólyom nélkül vadászol, s tört lelkek álma tőled édesül, s erényed bár megcsaltad rég, belül, szüzességedre gyémántként vigyázol; énvelem most már játékból se játszol: kicsúsztam éles karmaid közüli Kereten kívül (részlet) „Remélem, fogom a talajt" Átjárások Sárgapocak-sorozat (részlet) N

éhány hónappal ezelőtt kezembe került egy meghívó. A fénymásolt szórólap valamelyik fővárosi klub, kiállítóterem programját, az Átjáró kör estjét harangozta be. Az est szereplói között ismerősök nevét is felfedeztem. Pesti, pécsi, erdélyi, szegedi fiatal tollforgatókét, grafikusokét; művészetről, emberről, világról gondolkodókét. A meghívón Szekeres Ferenc grafikus neve is szerepelt. Aki ismeri ót, tudja róla, mindig kereste a közösséget. Mindig tartozott valamiféle csoporthoz. A mártélyi tábor örök visszajáróihoz s több mint tíz évig a Szegedi Grafikai Stúdióhoz. Valójában mégis magányos farkasként élt meg sokáig minden hovatartozást. Az Átjáró kör úgy tűnik, neki való társulás. Amolyan biztonságot adó, kontrollt nyújtó, emberépítő. Olyan, ami minden szabad gondolkodásra, fogódzkodóra vágyakozót magába szippanthat. Olyan közösség, ami képes arra, hogy kötélhágcsóval szolgáljon az önnön csapdájába esett alkotó embernek is. — Az utóbbi néhány év alatt sokat változtál. Jól látom? — Igen. És remélem, hogy tíz év múlva újra meg tudok változni. Mert nem szeretnék rutinból élni. Hiszem, hogy a földön kell járni, de néha nem árt fél méterrel fölé emelkedni. Sót, a mélypontokra is szükség van. Hogy legyen honnan feljönni. Egy zsákutca végefelé közeledve találtam rá az Átjáró körre is. Illetve néhány olyan emberre, akikről kiderült, a világ dolgairól hasonlókat gondolnak, mint én. S ^z általam felvetett kérdésekre is meg tudják adni a választ. E találkozás, úgy lehet, az élet igazságszolgáltatása. — Ez a kör most Pesten működik, de ha jól tudom, korábban Szegedhez kötődött. — A nyolcvanas évek elején adta ki a Szegedi Egyetemi Műhely az általunk szerkesztett füzeteket. Az Ártér-sorozatban nagy klasszikusok gondolatait, mondásait gyűjtöttük össze, a Hordalékfüzetekben a saját írásainkat, grafikájukat közöltük. Késóbb a közösség „motorjaival" együtt a centrum is Pestre költözött. — Mit jelent a kör nevében az Átjáró? — Szabad átjárást, kalandozást egyik minőségből a másikba. Új viszonylatok, dimenziók felfedezését, a műfajok összekapcsolását. Én meghallgatom a másik írását, ő elmondja gondolatait az én grafikámról. így mindketten kölcsönösen gazdagodunk. Van, aki hajt engem, van aki kontrollál. Ebben a csapatban megtanultam a kritikát elfogadni és mások alkotásáról őszinte, kemény véleményt mondani. A csoportba bármikor bárki bekapcsolódhat, aki ezt az életmódot, alapállást hajlandó elfogadd. Aki képes arra, hogy a másik ember helyébe képzelje magát, hogy kritikusan figyelje, ám mégis elfogadja olyannak a másikat, amilyen. — Szabad és alkalmazott grafikával foglalkozol. Kiállításaid vannak, plakátokat, emblémákat tervezel. Elvégezted a képzőművészeti főiskolát. Néhány éve a tanárképző rajz tanszékén tanítasz. E látszólag egyenes ívű pályának azonban voltak kitérői. Amatőr alkotóként indultál. — Nem voltam soha se amatőr, se profi. S nem is leszek. Nem tartom magam se reklámgrafikusnak, se művésznek, se tanárnak. Leginkább ember vagyok. Soha nem sajnáltam, hogy nem voltam „hivatásos." Nekem többet jelentett, hogy Vinkler László, Lelkes István, Rékassy Csaba kitüntetett figyelmével. Legtöbbször „szervezeten kívül" találtam mfeg azokat, akiktói tanulhattam. Most például a hallgatóim tartanak tréningben. S a nagy, korszakalkotó művészek, akiknek hagyatékával szembesülök naponta a művészettörténet óráimon. Hogy nagy volt-e a kitéróm? Mérlegelés kérdése. így utólag azt mondom: nem. Illetve, ha igen, hát megérte. Talán némi időt veszítettem azokkal szemben, akik 23 évesen művészdiplomával jöttek ki a képzőművészeti főiskoláról. De az életben az ember mindenért kap kárpótlást. Amit a különböző iskolákon, és kényszerhelyzetekben megtanultam, azokat most remekül tudom hasznosítani. Mindennek ára van, és semmi nem vész kárba, amiért az ember egyszer megszenvedett. — Elégedetlen vagy? — Csak az az ember elégedett önmagával, aki iszonyúan igénytelen. Soha nem éreztem magamat gúzsba kötve. Valahogy mindig sikerült a saját életemet élnem. Pontosabban: a saját kényszerpályámat járnom. Erre a koromra megtanultam, nem kell, hogy feltétlenül mindenki szeressen. Akinek kellek, kellek, akinek nem, nem. A grafikáimat is azoknak csinálom, akik értenek engem. — Teljes életet élsz? — Nem, mert olyanok az ideáim, amiknek nem tudok maradéktalanul megfelelni. Talán sohasem fogok igazán „rendezett" életet élni, de hiszem, hogy fogom a talajt. PACSIKA EMÍLIA Az oldal illusztrációi: Szekeres Ferenc munkái Feljegyzések K. S.-nek Néztem azt az embert. Negyvenes volt. Amolyan mai kispolgárféle, akire mostanság azt illik mondani: rendezett. A bárpultnál állt. Szinte mozdulatlanul. Mióta. Nem figyeltem. Órák óta. Belemeredt a szemközti semmibe. Sokszor találkoztam már vele, azokkal, akik úgy mint ó, ötpercenként kortyolnak sörükbe. Talán gondolkodnak is ilyenkor valamin. É16 holtak, kik temetésükre várnak a ravatalon, míg elfogy a sörük. Az utolsó kortynál megunják. Elmennek anélkül, hogy jelen lettek volna, hogy hiányoznának bárki életéből. Van valahol a határon túl egy lány. A nevére nem emlékszem. Három éve egy kocsma füstjében bátorkodtam megszólítani, aztán kisebb megszakításokkal. Fél éven át beszélgettünk. Érdekelt. Elmúlt. Nem gondolnék rá többet. De állandóan hív. Valamit el akar mondani. Olyasmit, amit másnak nem mondhat el, csak nekem. Tényleg így lenne? Nem hiszem. Mégis hív. Telefonon. Levelet nem ír, mert a telefonba beszélni lehet, s ha rájön, kéznél van. De soha nem mondja el, tulajdonképpen mit is akar. Zavar. Kísért. * Gizi borszagú volt. János meg pálinkás. Jó reggelt kívántak. Én meg más napot nekik. Azt mondták, nincs szebb a féri és a nő kapcsolatában, mint egy WC-csészébe hányni. Rájuk hagytam, úgy, hogy bele se gondoltam. Azt játszották, hogy szerelmesek, és azt: — Gizi szavaival — két nap az élet. Ezt bizonyára olvasta valahol. Egy könyvben. De az is lehet, hogy csak a címe tetszett meg neki, megelégedett ennyivel, s nem lapozgatott. Fő, hogy azt hiszik, jól érzik magukat. Mindegy. Ezt elfogadom. De miért kell nekem marhaságaikkal foglalkoznom. Egyáltalán, mi közöm, azazhogy nekik egymáshoz. Voltam ifjú költő. Sállal, kendővel nyakamban. Verseskötettel hónom alatt. Zsenim ennyire tört felszínre. Idősebb társaim megértően nem törték le zsenge bikaszarvaimat. Rámhagyták. Hadd bosszantson a vörös. Borzalmasan rossz verseket írtam. Ezért dadaistának adtam ki magam. Nem dőltek be öncímkézésemnek. De kár. így utólag azt mondhatnám: jó mulatság, kölyökmunka volt. A mellébeszélést azonban azóta művelem. Egyre jobb leszek. VARGA IVÁN