Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-26 / 123. szám

17 1990. május 26., szombat VA /?, magazin | |flM „Ne a földet, a hitet adják vissza!" „A föld, csak a föld, az az érték, fiam!" — makacskodott az öreg. Pedig, de sokszor mondtam nela: „Apuka, adjon el legalább pár holdat, mielőtt még elveszik magától, aztán vásároljon városi házat az árából. Ha rám hallgat akkor, most nem szenvedünk kulákivadékként, benneteket meg nem ebben a roskatag szoba-konyhában nevelünk föl." De sokszor hallotta Károly ezeket a mélyről jött sóhajokat odahaza, még gyerekkorában! Mit értett 6 akkor a fölnőttek vissza-visszatérő „szövegeléséből"; egyik fülén be, a másikon ki. Aszfalton cseperedő, gombfocival játszadozó városi fiúnak nem hiányzott a tarka rét, nem a libák gágogása, a föld eső utáni illatos lehelete, nem az istálló szalmával bélelt langymelege. A paraszt szó neki a „buta", a „bugris" jelzőt csalta elő, képzeletében az valami lenéznivaló emberfajta volt, aki szellemi vakságában csak a földet túija. A belvárosi moziban, a filmhíradóban látott ugyan baboskendős, vidám lányokat, meg izmos legényeket, amint vidám nótaszó mellett kötik a kévét, de hát róluk azt zengte a szövegmondó lelkes baritonja: ők téesztagok, akik „önként tértek a közös gazdálkodás hímes mezejére". Nos, Károly még hallgatta néhány évig a család föld utáni sirámait, mindannyiszor elnéző mosollyal kísérve a szöveget: „megint a régi nóta". Aztán ez a nóta is elnémult örökre, amikor a nagyapja után anyját, apját is kikísérte a temetőbe, ízig-vérig városi ember lett belőle, olyan, mint akinek a génjei is elfeledkeztek arról, hogy miként a családi krónika följegyezte, hatodíziglen visszamenően minden őse gazdálkodó volt. A nagyapa dolgos magyar paraszt, aki eléggé el nem ítélhető módon, fölküzdötte magát a kulákságig. Szegény aztán annyit szenvedett miatta, hogy ó is, meg apja is mindenáron fátylat szerettek volna borítani a múltra. De ami nekik nem sikerült tökéletesen megtette Károly. Mérnökemberként arról se vett tudomást, hogy amin jár, az is föld, tanyára meg éppenséggel még csak nem is vitte a jószerencse. Nemrégiben hivatalos útról hazatérőben a gépkocsivezetője megkérte, szánjon már pár percet arra, hogy beugorjanak apja tanyájára. Hogy megnézze az öreget. Az autó kerekei hűen követték a kocsikerék nyomait, itt-ott zökkent nagyokat a jármú , aztán egyenletes homoktalajon, virágzó orgonabokrok szegélyezte úton behajtottak egy portára. Lenge szél fújt, szabadon: házfalak, tornyok, kupolák, oszlopok nem fékezték haladtában. Csak a lombosodó akác leveleit táncoltatta meg lágyan, s a végeláthatatlan mező fűtengerén vert finom, ringatózó hullámokat. Hogy mekkora itt a csönd, arra a tücskök cirpelése ébresztette Károlyt, meg a távolból is jól idehallatszó, kitartó kakukkszó. Ahogy közeledtek a szabályos lécekből tákolt kerítés felé, megcsörrentette láncát a házórzó, majd vad csaholásba kezdett. „A tanyai ember csöngője" — gondolta Károly. Aztán, amikor belépett az udvarba, úgy érezte magát, mint akit filmforgatásra érkezvén kész díszlet és kész színpadkép fogad. Tanyai udvar, talaja gallyseprűvel elegyengetve. Lapát az ajtóban, lábtörlő az ajtóelótt. Gémeskút. Mellette a kerítésre fordítva köcsög, kanna. Az ablakba muskátli, a színben mosott ágyneműk száradnak. Csűr: üres, kitakarítva. Melléképület: fehérre meszelve, ablakán háló, benne csirkék, az ólban két malac. A vályú, mintha csak kellék lenne, tiszta, s hogy hogy nem, ürülék se csúfítja a betonozott ólat. Alföldi parasztudvar idilli képe... — A menyem hajnali 4-kor fölkel, 6 tesz rendet a ház körül, aztán elkészíti a gyerekeket, 8-ra meg beér a gyárba — mondja az idős ember, amikor hellyel kínálja a konyhai padkán a vendégeket. — Én már csak az állatokat etetem, meg kapálgatok a kertben. Többre nem telik az erőmből. Frissen borotvált arcán végighúzta a kezét. Károlynak megakadt a szeme a girbe-gurba ujjakon, a kéz barázdákban feketéllő megvastagodott bőrén. — Hatéves koromtól kezdve befogott apám dolgozni, azóta nem váltam meg a földtől. Azaz hogy mégiscsak: amikor elvittek a Donkanyarba. Elvittek? önként mentem! Én mindent önként tettem. önként léptem be a téeszbe, önként adtam be a teheneimet meg a lovaimat a közösbe, önként mondtam le a 21 hold földről, ami kettőnk házassága révén összejött... Az idős ember szája megremegett, szeméből patakzott a könny. Nem nézett senkire: a saroknak beszélt. , — Úgy ám, a Don-kanyarban megfagyott a lábam. Azt is önként fagyasztottam meg. Azért kibírtam eddig. Dolgoztam a kezemmel is, mintha mi se történt volna, pedig nézzék meg: tönkrementek az ujjaim is. Dolgoztam világéletemben látástól vakulásig, mert kellett a kenyér a négy gyereknek. De megvoltunk: a földben volt minden bizodalmunk, meg a szorgalmunkban, a tisztességünkben. Nem hittem, hogy ennyi szenvedés, két világháború meg nyomorúság után még rosszabban is lesz részem. Jöttek hozzám az agitátorok, szolgáltassam be mindenemet a közösbe. „Nem, nem, azt nem teszem, soha" — mondtam nekik és elzavartam őket. Ahogy az idős ember mesélt, minden sejtje átélte a múltat: arcát ellepte a veríték, kezével idegesen simítgatta a kabátja ujját, szava elelakadt, mert nyelnie kellett a könynyeit. Károlynak saját apja, nagyapja régi „sirámai" jutottak eszébe. S ahogy hallgatta ezt a minden fájdalmát kiöntő, idegen kis öreget, úgy érezte, már évtizedek óta ismeri. Hogy szereti, hogy szánja, hogy meg szeretné simítani, nyugtatgatni kellene, valamit adni neki vigaszul. — Aztán egyszer behívattak egy irodába. Akkor itt a környéken már mindenki beadta a derekát, csak én nem. Akkor aztán körülvettek, kiabáltak velem, az egyik megütött és elém tette a papírt, üvöltött, írjam alá, hogy önként lemondok a földemről. A gyerekeimre gondoltam és aláírtam. És a végén, a végén — a zsebkendőjébe zokogva tudta csak kimondani —, az az elvtárs, ott az irodában kitárta az ajtót és seggbe rúgott: „Nesze, te büdös paraszt, ez jár neked, nem más!" — AZ öreg elhallgatott, az emlékezésbe beleremegett az egész teste. A férfiak lesütött szemmel, némán néztek maguk elé. — Itt álltam az ajtóban, végig kellett néznem, ahogy viszik el a szerszámaimat, ahogy hajtják el az állataimat. — Amiket persze önként ajándékoztam nekik. És most azt mondják, hogy visszaadják a földet? Mit kezdjek én már vele? Ne a földet adják vissza a parasztnak! A hitet, a bizalmat... Mert azt, azt úgy érzem, végleg elveszítettük. Az idős ember fia fölállt, megérintette apja meg-megrázkódó vállát, de nem jött ki vigasztaló hang a torkán. Károly szólalt meg elsőnek. — Az én nagyapámnak, apámnak is így fájhatott... Akkor gyerek voltam, s nem értettem az egészből semmit. Sajnálom, nagyon sajnálom — fogta két tenyere közé az idós ember összezsugorodott, elformátlanodott kezét. A házigazda vasalt zsebkendőjével megtörölgette a szemét és kikísérte vendégeit a kapuig. — Tudjátok, ha a magyar parasztot nem fosztják meg a földjétől, jószágától — meg a hitétől —, nem jut ide ez az ország... Legyintő keze lehanyatlott, aztán lassan fölemelkedett és intett a távozók után: — Aztán ti meg vigyázzatok magatokra! CHIKÁN ÁGNES Két levél Mindszenty édesanyjától Mindszenty bíboros perének dél-magyarországi visszhangjáról lapunk februári—márciusi számaiban Pál József egyháztörténész írását közöltük. A bíboros élettörténetének tragikus fordulatairól most édesanyának levelei alapján kapunk képet. A Kalocsai Érseki Levéltárban — tudományos kutatómunkát végezvén — bukkantam rá, a 4016/1950 levéltári jelzés alatt, Mindszenty bíboros édesanyjának, özv. Pehm Jánosnénak két levelére, melyeket a püspöki kar akkori elnökének Grósz József kalocsai érseknek írt, a püspöki kar közreműködését kérve fia érdekében. Úgy véljük, hogy a levelek megszületésének körülményei, és azok tartalma az olvasók széles körének érdeklődésére tarthat számot. Mint ismeretes, a hercegprímást 1948. dec. 26-án tartóztatták le az államvédelmi hatóság emberei. A letartóztatás után, vizsgálati fogságba, az Andrássy út 60-ba szállították. Innen a tárgyalás előtti napokban vitték át a Mark6 utcai fogházba. Az ítélet (életfogytiglani fegyház kihirdetése után, 1949. február 8-án — leromlott egészségi állapotára való tekintettel — a rabkórházba vitték, ahol szept. 27-ig tartották. (Lásd ezekről: Mindszenty József: Emlékirataim, Toronto, 1974.) A hat gyermeket felnevelt, és 1946 óta özvegyként élő Pehm Jánosné, különösen az egyházi szolgálatban élő József fiával állt szoros lelki kapcsolatban. Gyakran kereste föl a fiát. annak különböző szolgálati helyein (Zalaegerszeg, Veszprém, Esztergom) és ilyenkor hoszszabb-rövidebb időt eltöltött nála. így 1948 karácsonyán Esztergomban éppen fiánál lévén, tanúja volt letartóztatásának. Letartóztatott fiával együtt akart menni, de az államvédelmi rendőrség emberei nem engedték. Másnap fia után utazott Budapestre. Különböző hivatalokban kilincsel a 74 éves parasztnénike, hogy fiának védőügyvédet fogadhasson, és vizsgálati fogságában felkereshesse. Egyiket sem engedték meg neki. Csak a kirakatper lefolyása után két héttel, 1949. február 22-én látogathatta meg életfogytiglani fegyházra ítélt fiát a rabkórházban. Ezt is csupán azzal a feltétellel tehette, hogy kizárólag családi dolgokról beszélgetnek a 10—15 perces látogatás alatt, ellenkező esetben ez lesz az utolsó látogatása. Pehm Jánosné az első látogatás után, még két alkalommal kereshette fel fiát a rabkórházban. A harmadik látogatás 1949. szeptember 25-én történt, amikor is az anya szomorúan tapasztalta fia állapotának súlyosbodását: pajzsmirigye befelé nagyobbodott — kínozva szívét, állandóan fogyott, és új baja is jelentkezett, ővsömör, mely csúnya gennyes kiütésekkel járt a gerincnél. Kérte a börtönkórház vezetését, hogy engedjék fiához dr. Pethő Ernő szombathelyi igazgató főorvost, hogy megoperálhassa. Az engedélyt azonban nem kapta meg. A látogatás után két nappal (szept. 27-én), éjjel a hercegprímást, előtte ismeretlen fegyházba szállították (Conti utcai fegyház), és egész ott-tartózkodása idején nem árulták el neki, hogy hol van. Nemcsak a hercegprímás, de édesanyja sem tudta fia tartózkodási helyét. A hivatali hatalmasságok előszobáiban tett újabb kilincselések sem hozták meg számára a várt eredményt — fia meglátogatását. Fiának az utolsó látogatásakor tapasztalt megromlott egészségi állapota csak fokozta Pehm Jánosné nyugtalanságát. Nem találván már állami hivatalt, ahol ne kérvényezett volna kétségbeesésében Grósz érsekhez és a püspöki karhoz fordult közbenjárásért. 1950. május 18-án levelet írt Grősz érsekhez, melyet kissé megkurtítva közlünk: „... Végtelenül clszomorít, hogy fiamhoz már 1949. szept. 25. óta nem tndok bejutni. Ismételten megkíséreltem mindent az illetékes hatóságoknál, de kérésemmel mindig elutasítottak, vagy egyszerűen válasz nélkül hagyták. Minthogy fiamnak egészségi állapotáról és hollétéről a legkülönbözőbb és Icgcllentétescbb hírek keringtek, elgyötört anyai szívem telve van aggodalommal. A legutolsó alkalommal, hogy őt megláthattam, már nem tetszett nekem egészségi állapota. Azóta hírek keringenek, hogy súlyos beteg, sót hogy megoperálták. A börtön az egészséges embert is megviseli, hát még az ilyen meggyötört beteg embert. Érthető tehát, ha nagyon is aggódom érte... Kegyeskedjék a Nagyméltóságú Püspöki Kar előtt kifejezesre juttatni az én nagyon súlyos aggodalmamat fiamnak jelenlegi állapota és holléte miatt?! Kegyeskedjék a Nagyméltóságú Püspöki Karhoz az én alázatos kérelmemet tolmácsolni, hogy a Nagyméltóságú Püspöki Kar tegyen együttes lépést a kormányzatnál az iránt, hogy én a hercegprímás édesanyja, de a Püspöki Kar valamely tagja is őt meglátogathassa. És ugyancsak mély tisztelettel kérem, bogy kieszközölni méltóztassék, hogy fiamhoz valaki gyóntató, rendet időközönként bejuthasson, bogy legalább ezáltal részesülhessen lelki vigaszban... Ha egyszerű falusi asszony vagyok is, józan eszemmel világosan látom és tudom, hogy fiam látogatásának megtagadása minden emberi és anyai jognak, de a törvényes rendelkezéseknek is égbekiáltó megsértése... Mert ezt a jogot még az apagyilkostól sem tagadhatják meg, még a bitófa alatt sem..." Grósz József kalocsai érsek előterjesztésében, a püspöki kar május 31-i értekezlete tárgyalta meg Pehm Jánosné levelét, és a benne foglaltakat a püspökök támogatásukról biztosították. Ennek értelmében, Grősz érsek, a jún. 7-én keltezett levelében, Mindszenty édesanyja három kérelmének (édesanyának, püspöki kar egyik tagjának, gyóntatónak látogatása) teljesítését kérte Ries István igazságügyi minisztertől. Közben Ries Istvánt leváltották a miniszteri posztról, így a jún. 14-én keltezett, és Grősz érsekhez jún. 15-én külön futárautóval hozott engedélyt már az új miniszter. Molnár Erik írta alá. Az új igazságügyi miniszter június 17-re engedélyezte, Pehm Jánosnénak fia meglátogatását. A látogatás azonban nem minden konspiráció nélkül történt. A hercegprímás ugyanis, most és később is, egész börtönévei alatt (1955. július 17-ig), a váci börtön egyik második emeleti helyiségében találkozhatott édesanyjával. A találkozás idejére ide szállították, levettették darócruháját, arcát simára borotválták és fekete civilbe öltöztették, még kalapot is kapott, sőt ezekre az alkalmakra zsebóráját is visszakapta. Az 1950. június 17-ei találkozóra is, a hercegprímás fájó keserűséggel emlékezik vissza, mert az édesanyja által neki készített csomagot felforgatták, össze-vissza dúrták. A társalgás is csupán szigorúan családi kérdésekre korlátozódhatott, amelyet virágnyelven próbáltak kiszélesíteni. A látogatásokban ezután ismét hoszszabb szünet következett. A világi hatóságok válaszra sem méltatták az édesanya kérvényeit. Ezért, 1950. szeptember 24-én Pehm Jánosné újabb segítségkérő levelet írt Grósz érsekhez: „... Igen boldog voltam, bogy június 17-cn fiamat sikerült meglátogatnom. Június óta már elmúlt bárom hónapja, bogy bemehettem fiamhoz. Azóta is már háromszor fordultam az Igazságügyi Miniszter úrboz engedélyt kérve a látogatásra, de még csak válaszra sem méltatott. A Nagyméltóságú Érsek Úrnak májusban írt levelemben feltártam nagy szívfájdalmamat és aggódásomat 'fiam sorsának bizonytalansága miatt. A sok bánat és szenvedés egyre jobban megviseli már egészségemet, amely az utóbbi időben amúgy is gyengén áll. Sajnos a helyzet az, hogy egyedül nem bírom ezt a nehéz küzdelmet a fiam sorsáért, és egyedül az engedélyt sem tudom kiharcolni a látogatásra. Ezért újból mély tisztelettel fordulok Nagyméltóságodhoz. Egyben kegyeskedjék a Miniszter Úrnál kieszközölni azt is, hogy látogatásaimra állapítsanak meg bizonyos időt, amint ezt a fogházszabályok előírják és megengedik, bogy legalább két hónaponként, külön engedélykérés nélkül látogathassam meg őt..." Sajnos arról már nem rendelkezünk forrásokkal, hogy mikor jöhetett létre az újabb találkozás anya és fia között. Arra azonban az Emlékiratból következtethetünk, hogy a két havonkénti látogatási engedélyt nem kapta meg. Az édesanyának így újra és újra meg kellett vívni harcát a fiával való találkozásért. A 44 kilósra fogyott hercegprímás helyzetében 1955. július 17. után jelentős változás következett be. Felfüggesztették börtönbüntetését, és előbb Püspökszentlászlóra, majd Felsópeténybe vitték házi őrizetbe. Édesanyja itt már gyakrabban látogathatta. Ismeretes, hogy a hercegprímás számára a szabadulás napja 1956. október 30-án következett be. A szabadság napjainak száma azonban szűkre volt méretezve. 1956. november 4-én újabb szabadságkorlátozás — igaz a korábbinál kényelmesebb körülmények között — vette kezdetét, az amerikai követségre való meneküléssel. Édesanyja itt — a kormány engedélyével — évente négy alkalommal (karácsony, húsvét, PéterPál, szüret) felkereshette a hercegprímást, és minden alkalommal két-három napot együtt tölthettek. Ez minden évben pontosan meg is történt, egészen Pehm Jánosné 1960. február 5-én bekövetkezett haláláig. A hercegprímás szenvedéseinek talán csúcspontját jelentette az, hogy a hozzá annyira közelálló, érte annyi áldozatot hozó édesanyja temetésén nem lehetett jelen. Koszorúját, — szalagján: Hálával, fájdalommal, a viszontlátás reményében felirattal — az olasz követ és felesége helyezte el a síron. A sors azonban még annyi enyhülést sem engedett fájdalmán, hogy a későbbiek során édesanyja sírját felkereshette volna. Jól érezte meg ezt emlékiratának utolsó, befejező mondatában: „Nemcsak szegény vagyok, de örök tartozásomat is érzem azzal a sírral szemben, amelynél nem voltam és amelyet talán soha nem is láthatok." Mint minden hívó emberben, az örök viszontlátás reménye azonban haláláig ott élt szívében. PÁL JÓZSEF BAKACSI LAJOS RAJZA