Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

* Móráék varrónője 1990. május 20., vasárnap PATAKI SÁNDOR A homokvár újraértékelése ötéves régészek addig ástak a játszótéren, az előre kijelölt helyen, mely a legrégibb írásbeli emlékek szerint, a szájhagyomány után méginkább amióta ember az ember játszótér volt van és lesz mindörökké a legutóbbi három teherkocsi homokot széthányták úgy játékból, a tavalyit még akkor igazából ki sem fáradtak, sőt már az agyagba mártóztak volna mikor a homokvár homokkatonái homoktüzct nyitottak a homokmcllvédröl s a gyermekek marokra fogva minden időben egyazon mozdulattal egymás fejére szórták a homokvár, talán az, emberiség első homokvárának maradványait biztos az volt hisz az írásbeli és a szájhagyomány is említi hogy a gyermekek a homokot egymás fejére szórják kivétel nélkül estére minden anyuka fejmosást rendez, úgy próbál ki egy új mosószert, a leghabosabbat, a legtubarózsaillatúbbat, a legbizony Temesvár, 1980. június 07. HALADUNK PIHENÜNK Gyenes Kálmán fotói Amikor 50 évesek voltunk Békés András nemrég állította színpadra Szegeden Rossini Hamupipőkéjét. A neves operarendezőnek sok szegcdi kötődése van, hiszen több nyáron dolgozott a szabadtéri játékokon, 30 éve pedig a Szegcdi Nemzeti Színház szerződött tagja volt. Ez idő tájt, 1960-ban volt 50 eves a Délmagyaroroszág... — A megyei pártbizottság elrendelte, hogy a jubileum alkalmából legyen egy monstre műsor a színházban cs engem bíztak meg, hogy rendezzem meg. Ezeket a protokoll műsorokat mindig borzasztó nehezen lehetett tető alá hozni, mert igazából senki nem tudta, minek is kellene benne lenni. A műsortervet visszaadták, elfogadták, majd megint visszavonták... Ezért én eleve megkérdeztem, hogy mi legyen a műsorban. Mondták, „Békés elvtárs maga a rendező, ezt magának kell tudni!" Erre én azt feleltem, hogy majd én megrendezem azt, amit ideadnak. Ezen elvitatkoztunk egy ideig, a műsor összeállítása persze rám maradt. Bevettem magam a könyvtárba és elkezdtem visszaolvasni a lapszámokat. Már csak azért is, mert érdekelt a dolog. Persze ilyenkor az ember nem olvascl minden betűt, dc én azért az egész 50 évet átlapoztam, és találtam is nagyon érdekes cikkckct. Már kezdett is kialakulni bennem a műsorszerkezete: rikkancsok lesznek a színpadon, akik kiabálják a legfrissebb újdonságokat, az események pedig sorra megjelennek a színpadon. Emlékezetem szerint a Délmagyarország nagyon jó újság volt, rengeteg fontos irodalom volt benne, Móra, Tömörkény. Sezek a kiváló tollú, szellemű emberek bizony nem egy politikai kérdésben is megírták a véleményüket. A baj az lett, hogy az alapítástól az 50-es évekig borzasztó sok érdekes, nívós, és jól (jramatizálható anyag jelent meg. Am ahogy közeledtünk (az akkori) napjaikhoz, kiderült, hogy az újságírást nem lehet dramatizálni, mert nem szól semmiről; olyan sótlan volt, annyira szűk szókinccsel íródott az akkori sajtó. Akkor persze számonkérték rajtam, hogy a múltat ilyen érdekesen rajzoltam meg a nagyszerű jelenről pedig rögtön elszürkülök. Mondtam, tessék olvasni az újságot, az szürkült el! Mint az élet. Úgyhogy aztán az történt, aminek ilyenkor kellett: én a tervemet leadtam, elutaztam valahová, s mire visszajöttem a próbákra, addigra már egy teljesen más műsor volt a színpadon- MÁROK TAMÁS Egyidősek a DM-mel Ilus néni és Gyuri bácsi fontos embereket képviselnek ebben az ünnepi számban. Az olvasókat. Közülük is nem akárkiket, hanem azt az évjáratot, amely akkor jött a világra, amikor lapunk megszületett. Vagyis, az újságunkkal egyidőseket. Akikre joggal mondhatjuk, történelmi idők tanúi, hiszen megéltek két világháborút és immáron két rendszerváltást is. Mindmáig hűséges olvasóink maradtak, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a több száz levél, amelyet az elmúlt hetekben tőlük kapott szerkesztőségünk. Hogy elfogultak? Biztosan. Hogy mégsem rejtik véka alá a megjegyzéseiket, örömmel vesszük, hiszen értünk haragszanak, nem ellenünk. Lapunkkal kapcsolatos véleményüket személyes emlékeik hitelesítik. Tudják múltunkat, ismerik jelenünket, hogyne figyelnénk oda a szavukra! A véletlen hozza úgy, hogy mindkét vendéglátóm iparosember. Ilus néni a szemérmesebb. Kerek perec kiköti: a teljes nevét nem adja. Nagyon cllencre lenne, ha felfedném kilétét, jóllehet semmi takargatni valója. Á város jónevű női szabója volt hajdanán, szalonjában sok előkelőség megfordult. A házivarrónő megbecsült tisztét töltötte be a híres író, Móra Ferenc családjában. Szabászasztalát féltett kincsként őrzi a múzeum. Büszkén panaszko— Mindig járattam a Délmagyarországot. Nem tudok meglenni nélküle. Ez az újság akkor is egyenesen viselkedett, amikor még nem lehetett olyan nyíltan írni, mint manapság. Burkoltan, de megfogalmaztak az igazat. Ha nem is a sorokban, de a sorok között ott volt a lényeg. Ma már persze más a helyzet. Minden disznóságot megírnak, szörnyű, hogy hova jutott ez az ország... Nem csak dicsérni tudom ám az ujságjukat, hanem szidni is! Hogy miért? Havi negyven forint kárt csinál nekem a lap azzal az irtó E

ici betűivel, amivel a tévéműsort özli. Szürke hályog van a szememen, nem tudom azt az apró betűt rendesen elolvasni. Mindig nem nagyítózhatok, kénytelen vagyok előfizetni a rádió- és tévéujságot. Változtassanak rajta, ha lehet! Biztosan nem vagyok egyedül ezzel a panaszommal... Kántor György otthona egy régi kis petőfitelepi ház. Ide vonult vissza abból a cipészműhelyből, amely réges-régen a Kálvin téri Református palota épületében nagy kuncsaftkörrel bút. Ott javította a lábbeliket Gyuri bácsi es ha ideje engedte, fellapozta a napi sajtót. — Tudja, nagy sportrajongó voltam. Egy ideig a SZAK vezetőségében is dolgoztam. Mindig a sportoldallal kezdtem az újságolvasást és ez a szokásom a mai napig megmaradt. Jól megírták például Mészöly Kálmánról a véleményüket! Tetszett. És az is tetszik, hogy eltűntek az újságból az irányított szövegek, végre mindenki nyíltan megírhatja a magáét. Sokkal jobb ez az újság, mint a régi, amit csak úgy átlapozott az ember. Azt kérném viszont, rövidebben, velősebben újanak, ne sikkadjon el a lényeg. A fotók meg lehetnének szebbek... Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény út ebbe... Ma nagyon kevés helyet hagynak a szépirodalomnak. Kar... Kevés a humor is az újságban, pedig manapság különösen nagy szükségük lenne az embereknek a derültségre. És ha javasolhatok még valamit: olyan komisz lett a világ, neveljék már az újságon keresztül egy kicsit a fiatalokat. Se hitük, se meggyőződésük, durvák, udvariatlanok. Gyengék, egy megállónyira képesek felszállni a buszra, milyen felnőtt lesz az ilyenekből...? Olyan sok mindenről írnak, talán ezekkel a dolgokkal sem lenne felesleges törődni... GOMBOS ERZSEBET I Q I IP | |T11 — — — I — »fi' oen" ruhakészítésben. Mindig szerette a szépet, a pontosat, a precízet. A megbízhatóságot a mesterember legtöbb erényenck tartja. Egyedül él, az újság, a televízió minden szórakozása. — Mindig járattam a Délmagyarországot. Nem tudok meglenni nélküle. Ez az újság akkor is egyenesen viselkedett, amikor még nem lehetett olyan nyíltan írni, mint manapság. Burkoltan, dc megfogalmaztak az igazat. Ha nem is a sorokban, de a sorok között ott volt a lényeg. Ma már persze más a helyzet. Minden disznóságot megírnak, szörnyű, hogy hova jutott ez az ország... Nem csak dicsérni tudom ám az ujságjukat, hanem szidni is! Hogy miért? Havi negyven forint legfőbb erényének tartja. Egyedül él, az újság, a televízió minden szórakozása. Normális esetekben igazán közönséges dolog, hogy egy újság megéri nyolcvanadik születésnapját. A mi századunkban és a mi országunkban azonban illik az ilyenre rácsudálkozni. Dc illik ám, mert éppen pergő századunk ezen a tájon darabokra hullott történelem, drasztikus fordulatokkal, mely fordulatok rendre a tiltás, a megszüntetés, a politikai erőszak vasvillái között zajlottak. Az 1910-ben alapított Délmagyarország az egyetlen vidéki magyar napilap, amelyet egyszer—egyszer ugyan átkereszteltek rövidebb időre, — a húszas években Szeged, 1956—ban Szeged Népe és Szegcdi Néplap címen jelent meg átmenetileg — de mindig visszatalált anyakönyvéhez. Nevét is hibátlanul írja, mert bár a tájegység, melynek elnevezését homlokára vette, a magyar helyesúás szabályai szerint: Dél-Magyarország — megmaradt az 1910cs helyesírási formában. Bizonyos filosz erőszak ugyan a kötőjellel egy időre átigazíttatta a lapfej írásmódját, dc az első adan dó alkalommal viszaállítottuk, elnyerve akkor már a Magyar Tudományos Akadémia áldását is. Csak a tanár nénik törődtek bele nehezen, mert mi dolog az, hogy Miskolcon Észak-Magyarországot, Nyíregyházán meg Kelet-Magyarországot nyomnak. Szegeden pedig Délmagyarországot! Pedig ez csak olyan dolog, mint a Vas meg a Vass, a Horvát meg a Horváth, a Kis meg a Kiss. Kit hogy anyakönyveztek. Nyolcvanéves tehát a Délmagyarország 1990. május 22-ikén, s ez éppen elegendő SZ. SIMON ISTVÁN: Kalászszedés ólomszérűn ok, hogy egyik munkatársa daloljon egynéhányverset a lapról, a szakmáról, hát még ha egész aktív életét ennek az újságnak az ólomszérűjén élte meg. Megyek tehát a nagy, széles ólomszérűn és kalászokat szedegetek: emlékek, arcok, érzések, esetekkalászait, melyeket harmincnégy szegedi újságírással töltött esztendő rohanásában, fordulataiban, izgalmaiban elhagyogattam. Az évforduló okán most csokorba szedegethetem, s odatehetem a Délmagyarország nagy asztaga mellé. Nekem ez egyúttal teljesen privát életem is. Hogy elmondhatom, búcsúzásnak is jó, hiszen már a közvetlen érdekeltség elmúlásának magasából jön a hangom. Nem előzmények nélkül, de véletlenül lettem újságíró. Mint ahogy véletlenül sodort a szél a bölcsészetre is. A véletlenek mögött természetesen mindig ott vannak a bűnbakok. Nálam történetesen Láng István tanár úr, a vásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium irodalomtanára, akinek kiesett a könny a szeméből, mikor megtudta, hogy ő hiába hordta körül óráin a szívét a két tenyerén az osztályban, bizony nem akar ott senki „oktató" lenni. Nagyszünetben bementem hát az igazgatói úodáha és lehúztam a műszaki egyetemet. Gyáni Imre igazgató úr — ha már változtatok — hadmérnöknek lökdösött volna, mert nem telt ki az iskolának c tárgyban rendelt kvóta, de én már akkor eljegyzettbölcsész voltam. Nem tanár—csak bölcsész. Mert kollégiumi nevelőtanárom, Osváth Béla pályaíve példaértékű volt számomra: irodalomtörténeti tanulmányait, színháztörténeti okfejtéseit meg-megmutogatta — és semmi tanáros nem tűnt föl benne. Dcmég így sem egyenes a dolog. Mert az ember elindul egy kis ösvényen, de egyegy kis szép virágért le-letér róla, s egészen máshol köt ki, mint ahová indult. Jött az életembe Mészöly G edeon, a legerede t ibb szel lemű magyar nyelvtörténész, s egészen elvitt messzi ugor tájakra, kis rokonnépek kunyhóiba, kódexmásoló barátok csöndes celláiba...Latiatuc feleim szümükkel, mik vogyunk... És jött Koltay-Kastner Jenő, akivel a régi magyar irodalmat búvárlottuk... Nála szokásba ment, hogy kis szemináriumi dolgozatokat kellett írni, amiket aztán apróra szedtünk. „Hanem a stílus, mnye, mnye...—mondogatta—az, ugye figyelemre méltő.. mnye...Egy ilyen száraz témáról, ugye ilyen szinesen, érdekesen írni..." Fölbátorodván, majdnem novellistát faragott belőlem a Tisza táj meg Dér Endre: gyakorló tanításon a Radnóti Gimnáziumban kishíján Láng tanár úr hibájába estem, mígnem egyik évfolyamtársam, — aki egyenesen a Délmagyarországtól jött az egyetemre—be nem vitt egy cikkecskémmel a Kárász utcai szerkesztőségbe. Ökrös László, későbbi szívbéli kollégára szerkesztette akkoriban az újságot. Átfutotta a kézúatot, ezer ráncba szaladt a homloka, pulóvere alatt szenvedélyesen megvakarta a gyomrát és azt mondta kedvetlenül: — Jó. Rendben van. Úgysincs holnapra húfejem...— s azzal kész. (Ez volt az első sajtóműfajismereti kalandom is — itt és ebben a pillanatban tudtam meg, mi az, hogy „húfej" és hogyan kell azt írni.) De fogott még egy tömböt, ráút valamit, kitépett egy lapot. — Menj be a kiadóba! ' Szentséges ég! Az volt ráírva: „100 — azaz Egyszáz Ft"! És öt perc múlva a kezemben volt a pénz! Dc mekkora pénz! Négyszázhatvan forint ösztöndíjból éltem én akkoriban, de már feleségem meg gyerekem is volt. Vége hát a kondérnyi krumplistésztának.Jrok én ilyet minden nap! Hanem amikor tizenhárom megjelent riportomért csak három százast kaptam. Ökrös szerkesztő úr ugyanolyan egykedvűen vakarta mega hasát: „Háromezerötszáza teljes havi honorárium, te balga! De akkor már késő volt. Akkor én már a Démagyarországtól kölcsön kapott biciklin karikáztam a vijjogó tűzoltóautó után — amelyik éppen csak gyakorlatozott, de én ezt már Deszken tudtam meg. {folytatjuk)