Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

1990. május 20., vasárnap „...hogy rögzítse a település jelenét" 15_ NEM CSAK A FOCIRA IGAZ: „Kell egy csapat" Szeged a vidéki újságírás egyik kiemelkedő központja a szazadforduló óta. A legutóbbi időkben afelsőoktatási intézmények lapja, a Szegedi Egyetem jelentette a helyi sajtó legfontosabb utánpótlas-bazisát. Ezért voltunk kíváncsiak arra, mit gondol a helyi nyilvánosságszcrkczetéről—jövőjéről Gr ó/Róza, a Szegedi Egyetem felelős szerkesztője. — Ahogy a törzsökös szegediek mondják, „gyütt-mönt" vagy te is (mint én), lévén{ hogy a Kecskeméti gimnáziumi évek után tanulni jöttél ide, aztán itt ragadtál. Mióta ismered a Délmagyarországot, milyen első benyomásokra emlékszel a lappal kapcsolatban? — Szegedre 1972—ben kerültem, de akkoriban csak az országos sajtót olvastam, a helyi lapokat nem, mért semmi nem kötött a városhoz. A főiskolai évek vége felé, mikor állást kerestem es az újságírás felé őrien tálódtam, a szegedi és megyei lapot is forgattam — mint hozzá nem értő, mint városlakó, mint egyszerű olvasó. Ebből az időszakból írásokra és nevekre emlékszem. Amikor 1978—ban a Szegedi Egyetem szerkesztőségébe kerültem, akkor már egykét glosszám — mint az újságíró-stúdió egyik hallgatójanak írása — megjelent a megyei lapban. Onnan kezdve kíváncsisággal figyeltem a kollét

ákat, de az újságról mint szeresztőségi produktumról nyilatkozni nem tudtam. — Errefelé úgy tartják, hogy valaki akkor válik szegedive, amikor rendszeresen olvasni kezdi a Délmagyarországot. Ez a tapasztalat a helyi saitó feladatára is utal. Mennyiben felelt meg a „szegediséggel" jellemezhető elvárásnak a Délmagyarország? — Leképezte a viszonyokat, ez kétségeién. Számomra ez azt jelentette, hogy a lapból megismertem a helyi protokollt ésTiierarchiát, tudtam, mi megy a moziban és a színházban, mi történik a sportban, de igazán nem ismertem meg a várost. Persze abban az időszakban Magyarországon nem volt olyan sajtótermék, mely tükrözte volna az akkori jelent. — Az utóbbi tíz esztendőben milyen változásokon ment át a Délmagyarország? — A periódusok határait az impresszumból eltűnő régi és az oda kerülő új nevek jelzik. Az „elvárásoknak" való puszta megfelelést követte egy időszak, amikor megjelent a törekvés, hogy ne csak a pártapparátus igényéit elégítse ki a lap, az olvasok felé fordult. Am ez csak elképzelés volt, ami nem koncepció. Most, az utóbbi hetekben is ki tudom venni a változtatás igényét, de továbbra is hiányolom a lap minőségének javulását, aminek alapvető feletele: a szerkesztőség egységes felfogása a lap céljáról es az újságíró feladatáról. — Szerkesztőként 1981 óta újságot csinálsz, az ,,intézményi híradó "jellegből értei miségi lappá formáltad a Szegcdi Egyetemet. Ideális esetben mi a feladata egy helyi napilapnak, a helyi sajtónakr — A legfontosabb az, hogy a városlako tájékoztatását szolgálja az újság, segítsen eligazodni a települes, az ország ügyeiben. Ahhoz, hogy egy lap informatív orgánum legyen, nem kellenek zsenik, viszont a szervezettség és a szakembergárda elengedhetetlen. Fontosnak tartom azt is, hogy mással össze nem téveszthető jellege, folyamatosan kivehető állas—... , újságnak, i mondjuk a . mert számíthatok rá, ott engem érdeklő írást találok. Ehhez azonban egyéniségek kellenek... A helyi saitőnaTc különböző rétegeket kell képviselnie, meg kell jelenítenie — adott esetben ütköztetnie — az eltérő érdekeket. Bízom abban, hogy különböző, politikai-, fogyasztói- csoportérdekek, cs tőke itatja át ezt a struktúrát, mert ebben az esetben a helyi sajtó kinőhet visszaszorított, provinciális helyzetéből. — A Délmagyarország 24 újságírója közül 10 korábban munkatársa vagy külsőse volt a Szegedi Egyetemnek. Az azonos „iskola", a „nevelöhelynek" jó Adeje azonos szemlélete szerx'eZÖerö lehetne. Tapasztalatod szerint korábbi munkatársaid napilapos újságíróként, a sajtóstruktúra másik lépcsőfokára lépve hogyan teszik a dolgukat? — Az első távozók számára nem csak egzisztenciái is értéket, hanem „rangot" is jelentett napilaposnak lenni. Ezt a felfogást a/ ujságíróiskola erősítette. Őket jó néhány ember követte, akikről nyugodtan állíthatom: nem azt produkálják, amit nálunk. Persze hozzá kell tennem, nem is ez az elvárás. Egy kéthetente (legutóbb hetente) megjelenő Szegedi Egyetemnél van idő ráhangolódni a témára, fölkészülni az interjúra, figyelni a kézirat minőségere. A napilapos munka óhatatlanul jelenti azt is, hogy naponta-kétnaponta 3040-60-9! J- soros anyagokat kell produkálni, ami a minőségi munka rovására mehet. Egy szerkesztőségben az a legfontosabb, hogy lássák: kire mit lehet és érdemes bízni. Pillanatnyilag a Dclmagyarországnál nagyon sok tehetséges ember dolgozik. Korábban ugyan sokan, köztük jó újságírók is, elmentek, de az utóbbi nárom évben olyan töltést kapott, olvan szellemi tökével rendelkezik a szerkesztőség, amilyennel amióta én ismerem, nem dicsekedhetett. Ez az újságon még nem látszik meg, mert niába vannak tehetségek és elképzelések, ha nincs „kovász", amitől lappá állna össze a — zömükben jo — cikkek halmaza... — A rendszervállással a nyilvánosság struktúrája is átrendeződik. Gondolom, a helyhatósági választások után, miután kialakult a következő néhány évet jellemző társadalmi modell, a sajtó is megtalálja helyét, az új értékrendszer kialakulásával együtt az olvasói szokások is megszilárdulnak. Egy ilyen jelentős értelmiségi centrumnak, mint Szeged, milyen sajtóra lenne szüksége? — Egy többféle érdeket megjelenítokoalíciós napilapra van szüksége ennek a városnak. Pártlapok megjelenésére is számíthatunk, de azt kifejezetten abszurdnak találom, hogy ezeket az MSZMP sz;ócsöveit készítő újságírók csinálják majd. Azt t

onaolom, ennek a városnak cl ellene tartania cs „tűrnie" egy minőségi, objektivitásra törekvő hetilapot és egy, a régi Tiszatájhoz hasonlatos folyiratot. Ezen kívül természetesen lesznek és kellenek a tőkeviszonyokat tükröző kereskedelmi lapok. Az elektronikus sajtónak is meg kellene találnia a helyét, mert most nincs szegedi jellege, többnyire érdektelen dolgokról szól. Az egészséges sajtóstruktúra kialakulásának azonban az is feltétele, hogy öntudatos polgárokká váljanak a városlaIcók.akik tisztában vannak azzal, hogy előfizetőként általuk — s nem csak értük — leteszik a helyi sajtó. — Az ízlésed szerinti hetilapot, az 1989 november és 1990 február között megjelent Szegedi Egyetemet ismerjük. Miyen lenne a kedved szerinti napilap? — Olyan napilapot olvasnék szívesen, amiről tudom, mit akar, mit képvisel. Ha koalíciós napilapról lenne szó, akkor oldalakban, személyekben lehessen meghatározni, ki hova tartozik. Haiüggetlen lappt tartanék kezemben,akkoretikai tartást várnék tőle. Ezután elképzelek egy laptervet, ami korszerű, szépen, áttekinthetően tördelt és megfelel a helyi igényeknek. Egy „minőségi Dclmagvart" a jelenlegi csapat is össze tudna hozni, ha a kollegák magukává tennék a szemleletet: az újság nem attól van, hogy a maguk bevált módszerei szerint megírják azt a témát, amibe belebotlanak, hanem egv lap azcrl van. hogy a városlakókat szolgálja, mert a polgárok tartják el. ÚJSZÁSZI ILONA « • • % Jt élénkvörös műbőr fotel meg egy üvegasztal állt a félemeleti benyílóban. Ha jól emlékszem, Horváth Dezső nevezte el bolondültetőnek. A szerkesztőséget ugyanis nemcsak jó tollú külső szerzők, a nyilvánosság erejében bízó panaszosok keresték fel.nanem szép számmal jöttek lelkileg sérült, mániákus emberek is, akik vagy a közölhetetlen verseiket szerettek volna közöltetni, vagy a szomszédjukkal szembeni sérelmeiket világgá kiáltani, netán bírósági ítéletek ellen a nyilvánosságnál fellebbezni. Közrendű újságíró azzal rázta le őket, hogy nem ő dÖntarról, mi t közöljön az újság, mit ne. így rövid úton eljutottak a főszerkesztő titkárnőiéig, aki főnökét kímélendő, a puna fotelek egyikébe ültette őket, es azt állította, nincs még benn a szerkesztőség vezetője. Később aztán a főszerkesztő, akit a látogatók nem ismertek, kisétált, megszemlélte az aznapi fölho/atalt, és a várakozók kinézete vagy saját hangulata alapjan eldöndötte, tárgyalasba bocsátkozik-e vei lük. Sokszor próbáltam azokban az evekben — még gyakornokként — beleélni magam a fotelba ültetett emberek helyzetébe. Volt, akinek az ügyével foglalkoztam is: 19/9-ben atlagosan normálisnak tekinthető ember még olyan horderejű társadalomkritikához sem merte a nevét adni, hogy miért jár a brigádvezetőnek másfélszer akkora háztáji föld, mint az egyszerű tagnak. Amikor egy cgzaftalt hölgy információi alapjan megírtam egy ilyen esetet, a téesz vezetői csak legyintettejk: bolond lukból bolond szél fúj. Én viszont — a pártállam sem mindenkit bottal vert — hetekig olvasgathattam az asszony Petőn Sándor stílusában írt költeményeit. Talán elfogult vagyok, de szilárd meggyőződesem, nogy a szegedi sajtóvilágnak abban a periódusában, amelyet én ismerhettem, aDélmagyarország jobb lap volt, mint a Csongrád Megyei Hírlap. Nem tudom miért. Talan ások évtized patinája tette, talán a hely szelleme, talan csak az, hogy a városi pártbizottságba mindig értelmesebb emberek kerültek, mint a megyeibe, így utólag sem lehet megmagyarázni azt a felig tréfás, felig komoly intelmet, amivel engem is, az utánam jövőket is fogadták: úgy vigyázz, mutatott Majoros Tibi a tcglaforma tucatíróasztalra, ahol a tceszügyi nyitóanyagokat írtam, hogy az Mikszáth Kálmán asztala. Határozatlanul röhögcséltünk rajta, de azért mintha érződött volna valami régi csibukfüst a levegőben. A 70. évfordulóra készült egy tabló a Dclmagyar akkori gárdájáról. Kiakasztották a bolondültető fölé a falra, a határőrségtől kapott díszoklevelek mellé, amelyeket azért kapott a lap, mert rendszeresen elítélte a „merészkedő; ket", akik a jugoszláv határ felé próbáltak elinalni a fejlett szocialista társadalom építése elöl. Azon a tablón még rovatvezetőként szerepel Nikolcnyi Pista, aki azóta a Szabadtéri Játckokművészeti vezetője, majd a Délvilág (akkor és még sokáig Csongrád Megyei Hírlap) Főszerkesztóje lett. Halász Micu a belpolitikai rovat vezetője volt, Horváth Dezső főmunkatárs. Rajta volt Domonkos Laci, a munkásosztály által bírált filmkritikus, aki — mint egy Ikarus-gyári munkás, elmondta nekem — mindenről csak rosszat ír, ami a néjmek tetszik. Munkatárs volt Majoros Tibi aki azóta a Szabad Földhöz került. Igriczi Zsiga, néhány évig a Népszabadságnak azóta a Képes Újságnál dolgozik. Ladányi Zsuzsi, mar evek óta a rádió szegedi tudósítója. Sorolhatnám még a neveket: az eddigi ek azok, akikhez az átlagosnál tobb megbecsülés és szimpátia fűzött. Ez a csapat — jórészt nem a Délmagyarországban — adott az elsők között nyilvánosságot aletűnt rendszer válságáról, erkölcsi romlásáról szóló, azelőtt is jobbára ismert tényeknek. Főleg országos lapokban: a Magyar Nemzetben, az ES-ben, olykor másutt is. 1988-89 kiemelkedő csztertdő volt a szegcdi sajtó BOLONDolvasó inkább ragaszkodik a laphoz, mint a cikkek ala írt nevekhez. Nekem is szomorú tanulság ez—de én belenyugodnék. Ezekben a rohanó történeim i időkben oly nagy a kísértés, hogy a mai felismerések alapján elítéljük a tegnapi cselekedeteket! Sz. Simon István, a Délmagyarország idén április 15-től nyugdíjba vonult főszerkesztője vált a támadások célpontjává — szerintem igaztalanul. Elfogadom, amit ő erről sokszor elmondott: a helyi la§

oknak a helyi vezetőségek írálatához messze kevesebb lehetőségük volt, mint az országosoknak. Amikor ez nagy kunszt lett volna, nem lehetett bírálni, amikor a régi hatalom összeomlott, akkor pedig jóízlésű ember már nem rugdossa a végtelenségig a döglött oroszlánt. Akkor is könnyen sztálinista hírébe kerülhetett bárki, aki nem csupán gonosztevők országlásának, hanem egy történelmi illúzió tényekkel bizonyított kudarcának fpgta föl a Kelet-Európában történteket. // ÜLTETŐ tőörténetében is. Nem a mi szavunkra kezdett virradni, de mi legalább kiáltottunk... És talán nem szerénytelenség, hogy az állampárt bomlásának néhány hónapjában nemcsak tükröztük, hanem egy egészen kicsit formáltuk is a történelmet. Másféle emberek ültek akkoriban a bolondültetőben. Szakmai és politikai viták helyszíne volt az öt ronda, de kényelmes fotel, meg a környéke. Azok az újságírok, akik országos lapoknak is dolgoztak, gyűjtötték össze azokat az információkat, amelyeket a helyi lapokban még nem lehetett megjelentetni. Azóta már tudom, mi tartott össze bennünket: a közös ellenségkép, ahogyan a szociológusok mondanák. Az, hogy valamennyien egyetértettünk: az akkori rendszernek meg kell változnia. Én azt hittem, mindig így lesz. Abban az illúzióban éltem, hogy valamiféle szakmai értékek tartanak össze bennünket, és nem egy utóbb a valóságosnál is torzabbra rajzolt, közben szánalmasan kicsire összeaszott ellenség képzete. Ez az egység már akkor megbomlott, amikor a pártállam megyei épületének falából kidőlt az első nagyobb ködarab. Szabó Sándor és a regi pártvezetők távozása után útilaput kötöttek a Csongrád Megyei Hírlap akkori vezetőinek talpa alá, Nikolényi Pista lett a főszerkesztő, elvitt a Délmagyartól öt vezető újságírót, nagyobb Fizetség és nagyobb közlési s/aljad ság ígéretével?(Tartotta is mindkettőt.) Az ugrásszerűen megjavult Csongrád Megyei Hírlapstáoja szerette volná^elnódítani a Dclmagyar olvasótáborának egy részét is. Igen kis részét sikerült csak. A két lap közti konkurrenciaharc pedig szamomra meglepő módon gyorsan túllépte a vetélkedés fogalmi határait es ellenségeskedésse változott. Hogy ezt mi okozhatta? Talán a kollégák csalódottsága. Az, hogy az Mostanában olyan érzésem van, olvasva a szegedi sajtót, mint amikor a budajjesti út melletti kamionparkolóban lévő két autós bolt felé járok. Az, amelyik "közelebb van a R

arkolóhoz, minden ai, papírdobozzal igyekszik elzárni a vevőket a vetélytársától. Mostanában már külön lebeszélő embert is alkalmaznak, aki előáll és molesztálja mindazokat, akik a konkurenciánál akarnak vásárolni. Félek tőle, hogy a piacgazdaság ilyen lesz nálunkTFélek, hogy az üzleti vállalkozássá váló sajtó a maradék t isztességét fogja elcserélni efféle ordas módszerekért. És igen, félek attól is, hogy ez a sajtó inkább kíván majd az uj rendbe betagozódni, mint megőrizni valódi függetlenségét. A nyilvánosság feladata a mindenkori hatalom társadalmi ellenőrzése volna. A fő ellenfelet én már régóta nem a bukott hatalomban és uíóvédharcosaiban látom, hanem abban az újban, amelyik most formálódik, és jól latható jelekből ítélve maga sem veti meg a cél szentesíti az eszközt morálját. Ügy látom, indokolt volna a nyilvánosságban dolgozók összetartása, hogy megakadályozzuk hasonlo sajioirányítási gyakorlat kialakulását, mint amilyentől korábban szenvedtünk éppen eleget. Ezért is nézem döbbenettel a szakma tehetséges és általam nagyra becsült képviselőinek acsarkodását, méltatlan és hosszú távon öngyilkos küzdelmét. Nem a szegedi sajtóház az egyetlen, ahol ez megtörténik. Az ÉS szerkesztőségében egy kollektíván belül tört ki a háborúság, egymás szakmai értelemben valólemeszárlása. Ahogyan Faragó Vilmos, akinél kevés keményebb és szellemesebb bírálója volt a régi rendnek, érzékelvén a fő veszély irányának változását, immár a korábbi ellenzék érveinek ellentmondásait, kezdte kipécézni, sandaságaikat leleplezni, megkapta a sztálinista bélyegét, s fiataFkollémilyen ez az egcsz? Mint amikor bizonyos rovartársulások vészhelyzetben egymást kezdik el pusztítani. Ha úgy vesszük, ma veszélyhelyzetben van az egész ország. Ami tehát az ÉS-sel megtörtént, bárhol, bárkikkel megtörténhet. A vészreakciók morálisán is kikezdik a morálisan amúgy sem erős kollektívákat, és elpusztítják az értékeket." Most átépítik a Délmagyar félemeleti szintjét. Nem tudom, viszszarakják-e majd a helyére az egykori egységet idéző régi tablót, ala pedig a bolondültető ronda székeit. Talan igen. Nagyon öregnek érzem most magam, pedig meg csak harmincöt multam, volna egynéhány esztendő a nyugdíjig. Cehet, hogy pár év múlva egyedül Fogok ülni ezclckel a gondolatokkal a bolondültetőben, reménytelenül várakozva — és tapintatosan kikerül az akkori főszerkesztő. tanAcs isvtán