Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-07 / 82. szám

r 6 1990. április 7., szombat LENGYEL ZOLTÁN Puskin — stílusgyakorlat — Fölhasad az éj, s az álom marad, hintód repít egy új hajnalt amott, levélben írod majd: a hó szakad.. még üzent s most Alexander halott. Egy fáradt inas tüzet lobbant a kertben, őrt áll: nagy szamovár a hold, s mint ezüst szív, unottan dobbanna, nyírfácska! őt, Alexandert dalold! Honnan s hová? még kezében a lap, s vajon messzire indult a táncból? Kifakult a sötét kesztyű, s kalap, fönn a nap: s a kastély némán lángol. '90 március 13. Tisztelt Uram! Jól emlékszünk még, hogyan utazott haza 1917-ben a gonosz és tévelygő Nyugatról a kitörni készülő orosz vulkán fennsíkjára egy lepecsételt, s lezárt bocipullmanban. Amikor a lassan zakatoló vonat kocsijának kikapart résén végre megpillantotta az első foltos, kicsiny és beteges nyírfát, nagyot dobbant a szíve: „Istenem, milyen rég..." — ezt mormolta. Önkéntelen mondat volt, tiszta, mélyről jövő és emberi, megtagadva a felszín kényszeritette hatalmas szerepet, hiszen addigra már csak magában hitt. Amikor Beloosztrov megállójánál megpillantotta a kiskabátban várakozó, ragyogó arcú elvtársakat, hirtelen eszébe jutott a régi, Itúsz évvel ezelőtti emlék, az első letartóztatásról, amikor elbeszélgetett az önt őrszobára kísérő rendőrrel. „Minek lázadozik fiatalember? Hiszen falba ütközik " — mondta akkor a rendőr. „Igen, de ez a fal málladozik, s elég csak megérinteni, máris összeomlik. " — válaszolta ön. Állítólag. Hát erről van szó. Az összeomlásról. DAL NAGY LÁSZLÓ FOTÓI ZILAHY PÉTER Pornó a magány néha elfelejt egyedidlenni és rátelepszik a nyakukat a vágy felé nyújtogató szokatlanul hurkolt feszes kötelekre fittyet hányva az alatta kacéran himbálózó zöld nyelv üres szókimondására DM1 Magazin Esti ének Ó, kicsinyek! ti tiszta, ártatlan, vak rabok; ne tudjátok, ne tudjátok meg mi a szerelem. Mikor a mell zihál és a két tcs egymásnak felelgetve vonaglik, mint a halni készülő, aki az istenek táncának gyönyörétől veszti el magát. Mikor a bór minden pórusa élni kezd, hogy befogadja teljesen a másik embert, mint éj a sötétet és magába fojtsa, mint ragadozó a véres húst, hogy tép bclóle egy életnyi darabot. Ó, kicsinyek! ne tudjátok meg, mi a szerelem. Mikor isteni étket lop az ember, kínparázst és üvöltve falja saját testét belülről, mint a féreg. Mikor nincs idő, csak az a másik, kinek fia az átok és a magasság. Mikor föléd tornyosul egy más élet és beszívod izzadt szagát; — iszod, iszod vadul, de sohasem tölthet meg, kifolyik a szádból és ájultan esel a földre. Ó kicsinyek! ne tudjátok meg, mi a szerelem. Ne kóstoljatok idegen testből, mert édes. Édesebb a színnél és halvány mint a tavasz. Puhasága a hóé, a tiszta fehérségé, mi megszenteli a szennyet. — Ráborul lassan a földre és elalszik, szabadulni pedig nem lehet. Mert oly gyönyörű az ember. A tiszta isten egyetlen pillanatra és leszálló lét. Mikor halkan lélegzik, és az igazi nézőnek vesznie kell, önként, mert nincs más élet. Hol marad a szó ereje, a törvény? csak két test van egymás mellett, nyugodtan, és végtelen keménység. Égy mozdulat szünteti itt meg a valóságot, egy mosoly teremt emberré újra. Ó, kicsinyek! ne tudjátok meg, mi a szerelem! Hanem szépmívű kést mutatok nektek, csodaélűt, szorítsátok önnön melletekhez, hogy a vér melegsége simogassa hasatok, miközben folyik le lassan és eltöröl minden csalódást. Köldökötök teljék meg színével, s míg kezeden érzed a hús izzadását, emlékezz tisztaságodra. Leomlásod puha lesz és igaz. A föld kegyes, magához ölel és betakar homokjával, hisz ez a legtökéletesebb, amit adni tud. Csendben menjetek el, hadd éljen tovább a másik, akit nem ismerhettetek meg soha. így jó ez. D. Z. „Miután átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt." (Jn. 13,30) Éjszaka volt ha ismersz. Mondd ki annak a nevét, aki teremtett. Mondd ki azt a szót, amit ö mondott, mikor neked adta királyi tested, mikor idetett erre a földre, hogy kínlódj, mielőtt halkan megtagadod. Hisz ismered, vagy mégsem? — Gyáva vagy Júdás, s a másik ember bórének szaga még a szádon, te pedig itt állsz ez alatt a fa alatt, mi oly szépen hajlong feléd, mintha érezné már súlyos, keserű terhét. Nézz a szemembe. Júdás! Nézd utoljára a várost, az utcákat, a hegyet és a fát. Érzed, hogy simogat a szél, érzed az ébredező házak unott pillantásait! Nem ez a te életed. Júdás. Hanem az én nevem és azé, aki anyád előtt szült, s aki most a vacsora után fáradtan nézi a sötét termet. Nézd, milyen tökéletes ez a kötél! Nézd. ahogy szelíden hintázik, s szinte úgy vár már, mint te vártad első fiadat. Meglásd, milyen sima a szorítása, magához ölel és vékony csíkot hagy a nyakadon körbe, mint mikor a nap aranycsíkot húz a folyón. Rajta, Júdás! Én most elmegyek! — Menj; nevetséges vagy te is, mint ez az egész világ itt a domb alatt. Azt hiszed, nem látok semmit! Ha tudnád, milyen tudást hordozok magamban, üvöltenél a fájdalomtól. De megteszem, mert én akarom. — Ugyan Júdás! mindannyian nevetségesek vagyunk. Siess, már hajnalodik! DALANICS ZOLTÁN A fény kiszűrődött az emeleti terem ablakán. Júdás bambán nézett maga elé, nem értett semmit. Nem értette, miért áll itt kinn a sötétben, mikor ő is ott ülhetne a meleg szobában. Hiszen az előbb még ott volt. A szél végigsepert a kihalt utcán, belemart Júdás ráncos, kemény arcába, majd a pusztában táncolt magával hordozva az emberi szagot — Egyetek csak! Itt kinn már éjszaka van, szelíden lengeti árnyait az akác. Gyere Júdás! — Nem ismersz meg? Atyád vagyok, s anyád, és minden testvéred, aki eddig élt a földön. Ugye jobb már? Gyere, hadd mutassak meg mindent, mielőtt elmész. — Júdás! Láttál-e már arcon végiggördüló könnycseppet, ami alig volt nagyobb egy máknál és benne volt húsz év, hatvan év, meg száz. S ütöttél-e már meg így síró anyát, akinek tiszta méhéből kinőtt a szennyes magzat! Tudod mit jelent anyának lenni nyolcvanévesen? Mi büszkeséged volt egykor, most fonynyadt, aszott bór, csak a szelíd magányt mondhatod tiédnek. Volt-e anyád. Júdás? — hát ez sem kell már? Gyere, nézd ott azt az ablakot! Látod, benn holtig szeretkeznek. Beléfúlnak egymás húsába, s csak azt érzik, hogy ők ketten élnek. Egészen a kimerülésig övék minden gyönyör. Itt lettél te is. meg testvéreid és fiaid, s feleséged .kivel együtt bírtad ezt a csodát. Most itt állsz lenn, vakon bámulva a fénybe, ami az ablakból dacosan bizonyítja rád minden mocskát a múltnak. Ez sem kell már Júdás? Gyere, menjünk tovább! — Gyere, nézd a parasztot, ki sovány ökrével arany barázdát szánt, s a homokszemek mint megannyi drágagyöngy peregnek a lába után. Nyomorával hinti tele a földet. s belehal. hogy dohos kenyerét tudja rossz kölkeinek adni. Te is ilyen kenyéren nőttél Júdás, miben több volt apád élete, mint a búza. S, hogy ízlett; mert nem tudtad, honnan e kenyér, mi táplál és oly édesen elaltat. Nézd, itt egy darab belőle, egyél Júdás! érezd újra a mag minden kínját, azét mely remegve a haláltól szállt apád kezéből az éhes földre. Egyél! — Hát ez sem kell már. Júdás? — Gyere, mást mutatok. — Nyújtsd ki a kezed, nézz szét, lépj előre, élvezd ezt a csodát, hisz Isten képmása vagy! Látod, mi az ember! Hajnali napfény és homok keveréke, hús és élet. Mind mozog, jár, kel, szeret és alszik, de megölnék egymást, ha nem lenne bennük a félelem. Látod, milyen kicsik innen a domb tetejéről, ez alól a fa alól nézve! Sajnálod is tán őket, hisz fiaid vannak köztük, s tőlük van minden örömöd. De magadban itt, közelebb az éghez, mennyivel értékesebb mind. Itt nem érzed bűzös odúikat, nem hallod halálsikolyukat, mi tapogatózva keres menedéket a füledben, majd csendben elalszik. Innen nem látod szemüket, mi talán fájna még. Menj vissza közéjük, segíts rajtuk, légy egy közülük, élj mint rokonaid, s nyugodtan rohadsz majd Istened enyhe ölén. Vagy ez sem kell már. Júdás? — Gyere, s nézz rám! S mielőtt végleg elalszol, mondd ki a nevem.