Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-07 / 82. szám

EGY NEW YORK-I IDEGGYÓGYÁSZ VÉLEMÉNYE Unitárius királyunk törvénye időszerű — Eddigi kutatói eredményeiről annyit tudok, hogy a hetvenes évek elején az emberi látórendszer kont­raszt érzékenységének mérését ve­zette be a klinikai ellátásban, s ezzel további bizonyítékot szolgált arra, hogy a látórendszerben „csatornák" vannak, melyek különböző nagy­ságú ábrákra válaszolnak. A 80-as évek kutatói eredménye, hogy rávilá­gított: a Parkinson-kór nemcsak a mozgásrendszer betegségét jelenti, hanem a látórendszerét is. Ezzel a látórendszer élettanáról adott új is­mereteket. Kutatómunkája elisme­rése, hogy az utóbbi 15 évben az állam támogatja tevékenységét és, hogy számos ideggyógyász-társaság vezetőségének is tagja. Ön politizál-e az USA-ban? — Nem. Egyetlen magyar emig­ráns egyesületnek sem vagyok a tagja. — Mégis aláirta a román-magyar kölcsönös megértést ösztönző nyilat­kozatot. Miért? — A magyarországi viszonyokat figyelemmel kísérem. Édesanyám jóvoltából 33 éve rendszeresen olva­som a Délmagyarországot, a Magyar Nemzetet, az Élet és Irodalmat, va­lamint a HVG-t. Ezért tisztában voltam Tornász Sándor barátom kezdeményezésének jelentőségé­vel: a romániai események után az emigráns magyar és román értelmi­ség jeles képviselői fejezzék ki örö­müket és reményüket, hogy a két nép ezután együtt fog haladni, és barátságban él. Az aláírók között van például a Nobel-díjas Wigner Jenő, az ismert filozófus, Heller Ág­nes, továbbá George Palade Nobel­A kölcsönös megértésért emelték fel szavukat Nyuga­ton élő román és magyar ér­telmiségiek a tavaly decem­beri romániai események után. A nyilatkozatot három szegedi születésű személyiség is aláírta: a kezdeményező Tornász Sándor (a Rockefel­ler Egyetem professzora), to­vábbá Kerényi Tamás (a Si­nai School of Medicine pro­fesszora) és Bódis-Wollner Iván (az Mt. Sinai School of Medicine professzora), akit beszélgetésre kértünk. díjas professzor, Ionescu drámaíró, Paul Goma író. A számomra azért volt jelentős ez a tett, mert úgy gondoltam: a magyarok részéről is fontos hangsúlyozni, készek va­gyunk az együttműködésre, mert nem vagyunk olyanok, mint ami­lyennek ellenségeink beállítanak minket, nem vagyunk „fasiszták, so­viniszták. idegengyűlölők". Azt re­mélem, ez a humanista együttes nyi­latkozat javít azon a rossz hírnéven, amely eddig is sokat ártott a magyar­ságnak. — Ezek szerint, Ön azt tapasz­talja. nem olyannak ismernek minket Nyugaton, mint amilyenek va­gyunk? — A nyugati sajtó — még a kon­zervatív beállítottságú is — alapve­tően liberális. Ezért rendkívül érzé­kenyen reagál minden olyan állás­foglalásra, eseményre, amelyet fa­sisztoid jellegűnek ítél. Magyaror­szágon sok ember nem érzi. meny­nyire fontos az, hogy a nyugati sajtó milyen képet alakít ki hazánkról Ezért sokan föl sem tudják mérni, mennyire ártanak az országnak az­zal, hogy felelőtlenül vagy rossz pil­lanatban, vagy félreérthető stílusban nyilatkoznak... ' - Ön 1956-ban MEFESZ-es nemzetőr volt. Ma rendszeresen új­ságolvasó, s mint aki több évtizede egy demokratikus hagyományú or­szágban él, hogyan vélekedik a hazai politikai változásokról? — A választásokon a magyar nép bölcsessége győzött. Az első forduló nekem azt jelentette, hogy nem párt­ideológiákat. hanem személyisége ket választottak meg. Az ország ér dekét viszont nem szolgálja a frakcr ózás, a népi-urbánus ellentét felme­legítése, az, hogy a pártok egymás­sal vitáznak. Az erkölcs elsőrendű fontosságában jó lenne, ha minden párt egyetértene. Jót tenne az or­szágnak, ha a létező humanista ha­gyományokra építenének, ha a Nyugat tudomására is hoznák, hogy: például ez az ország több tízezer lengyelországi zsidót befoga­dott a második világháború alatt, mikor se Svájc, se az angolszász államok nem voltak hajlandók erre. A XVI. században János Zsigmond erdélyi fejedelem és magyar király törvénybe iktatta, hogy vallása, vé­leménye miatt senkit se lehessen a politikai életből kirekeszteni. Jó lenne a világ tudomására hozni, hogy a magyar unitárius király uralma alatt az emberi jogok e fon­tos dokumentuma megszületett, s meg is valósult — a XVI. századi Erdélyben... Ú.I. DM 7 1990. április 7., szombat magazin ELŐSZÖR 1848 DECEMBERÉBEN UTASÍTÁS 1849-BEN A Kossuth-címer A címer a középkori fegyverhasz­nálaton alapuló, leginkább pajzs formájú szimbólum, amelyet ma­gánszemélyek, testületek és álla­mok megkülönböztetó jel gyanánt használnak. Magyarország címerpajzsa fölé a XIV. századtól helyeztek koronát. Először nyitott, leveleset, majd a XVI. századtól már következetesen a Szent Koronát. A korona, mint egyes álláspontok szerint a magyar címeren a királyi hatalom jelképe (más elmélet alap­ján az egész országot jelképezi, ám erre itt nem térhetünk ki), először az 1848 — 49-es szabadságharc idején került le a címerpajzsról. A koronájától megfosztott ma­gyar címert elóször a köztársaság­pártiak már 1848 decemberében, V. Ferdinándnak a trónról való lemon­datása, illetve Ferenc Józsefnek a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül történt uralomra lépése után kezdték el használni a „Március Ti­zenötödike" című újságban. A ko­rona eltávolításával azt akarták kife­jezni, hogy törvénytelennek tekintik Ferenc József uralkodását. Példáju­kat mind többen követték, és egyre sűrűbben lehetett találkozni a ko­rona nélküli kiscímerrel. 1849 tavaszán, az április 14-én Debrecenben elhangzott Független­ségi Nyilatkozat után Kossuth Lajos kormányzó-elnök utasítást adott az új, tényleges — királytalan — hely­zetnek megfelelő, korona nélküli magyar országcímer hivatalos hasz­nálatára. Magyarország új címere hivatalosan elóször az állami pecsé­ten tűnik fel, ahol a címert fedő és a kettós kereszt tövében lévó koronát keresztben fekvő babérágak helyet­tesítik. A címerpajzsot a nemzeti­színű szalagra helyezett, az akkori­ban jogilag az országhoz csatolt és kapcsolt, valamint társult területek — mint például Erdély, Horvátor­szág, Szlavónia, Dalmácia, Galícia, Lodoméria, Kunországstb. — jelvé­nyei vették körül. A pecséten „a magyar álladalom pecséte" körfeli­rat és az „1849" évszám olvasható. íme, így született meg az a címer, amely Kossuth-címerként vonult be a magyar köztudatba. A szabadságharc bukása után a koronátlan címer a népművészetben és a Kossuthot külföldre követő emigránsoknál élt tovább. Hivatalosan az elsó világháború után élesztették fel, amikor Károlyi Mihály miniszterelnök 1918 novem­berében a lombdíszes Kossuth-cí­mert rendszeresítette a magyar ál­lamjelvényeként. 1919-ben, a Tanácsköztársaság megszűntét követően visszaállítot­ták a régi, koronás címert. 1946. február l-jén, Magyaror­szág köztársasággá vált, és az állam vezetése visszatért a Kossuth-címer­hez. A hivatalos lap fejlécén 1947. január l-jétől látható a koronátlan kiscímer az 1949. augusztus 20-án kihirdetett Alkotmányban leírt új, kerek, minden hagyományt felrúgó, kalapácsos, vörös csillagos, búzaka­lászos címer megjelenéséig. Nem csoda, hogy 1956 októberében ki­nyírták a zászlókból, és a forrada­lom ismét visszanyúlt a Kossuth­címer szimbólumához, ha csak né­hány napra is. Ma ismét napirenden van ország­címerünk kérdése. Vajon melyiket kívánja majd a nemzet az ország megtestesítőjeként, jelvényeként látni? A koronásat, amely évszáza­dokon át ragyogva képviselte a nem­zetet, vagy a koronátlant, amelyhez a szabadságharc és forradalmak kapcsolódnak? CSONKARÉTI KÁROLY DUSA LAJOS Mintha a Hold fia lennék Nagy cenzor a felleges ég, jobbról telek, balra fogyok. s te is adsz a látszatokra­j j i i r- Ha fényem nem is láthatod Pedig érted való vagyok llOLCL TI Cl teljes vagyok, — senki foglya hol elrejtve, hol ragyogva

Next

/
Oldalképek
Tartalom