Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-23 / 94. szám

25 1990. április 25., szerda Katolikus szabadegyetem Négy évtizedes szünet után ismét lesz katolikus szabadegyetem Szegeden. A Katolikus Értelmiségi Szövetség szegcdi csoportja és az Egyházfórum rendezvénysorozatát április 24-én, kedden Gyulay Endre szeged-csanádi püspök nyitja meg, majd megtartja A katolikus értelmiség helye és küldetése az egyházban és a társadalomban című előadását. A szabadegyetem előadásainak helye: a KÉSZ szegedi központja, (a Dugonics tér 12. szám alatti székház) időpontja: minden esetben 19 óra. Farkas Beáta május 3-án elmondja, mi Az Egyház tanítása a társadalomról és a közjóról, majd május 8án Benyik György beszél a Teológiai pluralizmusról a Bibliában. Bűn és félelem, — keresztény válasz címmel május 9-én, Sávay János tart előadást, majd május 15-én Máté-Tóth András Vallástanítás, vallástalanodás, — szekularizáció és pluralista társadalom címmel. Az egyház mai helyzetéről szóló kerekasztal-beszélgetés zárja a katolikus szabadegyetem tavaszi indulását. Ósszel 10 előadásból álló sorozaton vehetnek részt az érdeklődók: külföldön éló magyar teológusokat, egyházi vezetőket hallgathatnak. A katolikus szabadegyetem előadásait kötetben is megjelentetik. Munkástulajdont! Szombáton a Vasas Szakszervezeti Szövetség székházában országos munkásküldötttalálkozót tartottak, több mint 400 résztvevővel. A tanácskozásról a Munkástanácsok Országos Szövetsége, valamint a Munkástanácsok '56—'90 Bizottság képviselői az MTI munkatársának nyilatkozva egyebek között leszögezték: a résztvevők egyetértettek abban, hogy a gazdasági és politikai átalakulás során központi kérdés az 1956-os munkástanácsok hagyományainak folytatása és a munkástulajdon létrehozása. El kell érni, hogy a munkásságról és más dolgozói rétegek sorsáról ne nélkülük hozzanak döntést, alapvető törvényeket. Ácsolják az európai faházat? „Balkániába" 200 dollár a belépő! Szegeden, élelmiszer-kiviteli titalom ide, vagy oda — minden hét végén szabályosan kirabolják a boltokat. Péntek délután már lehetetlen kocsival megközelíteni a Belvárost — autó autó hátán: jugoszlávok, románok, oroszok. Amolyan balkáni közlekedési kultúrával törnek utat maguknak. A Cserepes sori piacon virágzik a valutaüzérkedés, a szeszcsempészet, a nagy keleteurópai „csencselés". Az elmúlt hónapokban az osztrákok, a nyugatnémetek, sót a lengyelek is szabályszerűen kitiltották a KGST-zugkereskedóket; az elmúlt hét végén minket tiltottak ki Jugoszláviából. Teljesíthetetlen követelményeket szabnak a szomszédos vámszervek. Péntek éjféltől kilenc kelet-európai (szocialista) ország polgárainak 200 dollárt kell felmutatniuk, ha be akarnak lépni Jugoszláviába. Mi több, ezt az összeget át is kell váltaniuk dinárra. A megmaradt bankókat nem váltják vissza, az Európában továbbra sem „jegyzett" valuta — ablakon kidobált pénz. A magyar állampolgárok válaszlépést sürgetnek, a pénzügyi tárca viszont jugoszláv belügynek tekinti az egészet. Egész Jugoszlávia nem ér ennyit Reggel kilenckor már minden csendes a röszkei határon. Magyarok alig, legföljebb újságírók, tévések téblábolnak a sorompók között. A túloldalról azonban özönlik a nép: az olcsó hús, harmadárú sajt, a kenyér, a tojás nagy vonzerő — Ez elképesztő! — méltatlankodik egy esztergomi házaspár. — Honnan vegyünk kétszáz dollárt, amikor csak ötven a magyar fejadag? Egész Jugoszlávia nem ér ennyit, inkább visszafordulunk... Sokan kényszerűségből választották a hátraarcot. — A szerb határőrség igencsak pontos volt. Éjfél után egy másodperccel már kérte a Javaslat Szegedről a litván konfliktus ügyében Levél a Magyar Szocialista Párt elnökségének Kelet-Európa politikai vajúdásának drámai, az egész térség biztonságát és jövőjét érintő konfliktusa bontakozott ki Litvániában a szovjet vezetés bojkottot elrendelő lépéseinek nyomán. A szocialisták, akik szolidárisak a litván nép önrendelkezési jogért vívott méltóságteljes küzdelmével és a szovjet peresztrojka óriási belső ellenállással viaskodó kísérletével, keserűen és megdöbbenéssel tapasztalják, hogy e két, stratégiai érdekeit tekintve alapvetően rokon törekvés szembekerült egymással. Ha e konfliktus elmélyül, ez beláthatatlan következményekkel járhat az egész térség jövőjére, és a Szovjetunió konzervatív erőinek kedvez. A történelem sok példát mutat arra, hogy a nagyhatalmi erőfölény és nyomás eszközei nem pótolják a politika eszközeit és sohasem vezetnek megnyugtató megoldáshoz. A kis litván nép melletti mély szolidaritás kinyilvánításával és a szovjet reformpolitika sorsáért érzett aggodalom szellemében a párt elnöksége kéresse azokat a nemzetközi lehetőségeket és eszközöket, amelyekkel előmozdíthatja a balti konfliktus demokratikus megoldását. Szeged, 1990. április 22. A Magy ar Szocialista Párt Szeged városi elnöksége — Ez már tűrhetetlen! Egy zacskó tejet, egy flakon olajat alig kap az ember. Szombat délelőtt lassan életveszélyes lesz bejönni a Belvárosba. Mindent elárasztanak a külföldiek. Múltkor a kosaramból vették ki a margarint. Hát kötelesek vagyunk mi ezt eltűrni? — panaszkodik a háziaszszony. Vénkétszáz dollárt — mesélik a határőrök. — Hányan jöttek vissza? — Ötvenkilenc magyar kilépőből eddig ötöt küldtek vissza — mondja az ügyeletes parancsnok, Zakar János őrnagy. Inkább a szovjet autókat stopolják: eddig 25 kényszerült megfordulni. — És a lengyelek? — Nekik inkább akad 200 dollárjuk, viszont a kivinni szándékozott árumennyiséggel baj van. Kereskedelmi tételeket nem engednek be a jugoszlávok. Péntek délután kellett volna jönnünk — mondják. Akkor kilométer hosszan álltak itt kocsik. Az átlagos várakozási idő 450 perc volt, reggelre sem fogyott el a sor . A fennakadást persze akkor sem a magyarok okozták, inkább a bevásárlásból visszatérő jugoszlávok. — Egy átlagos napon 5—6 ezren jönnek át Szegedre — mondja Zakar őrnagy. — Nincs hétvégi csúcs, gyakorlatilag éjjel-nappal jönnek. — Kishatárátlépővel kijuthatunk-e? — Elvileg igen, de akadt olyan utas, akit ezzel is visszafordítottak. Nem tudni, miért. Letáboroztak a határban A határon több tucat autóbusz vesztegelt. Senki nem tudott semmit, délelőtt teljes volt a pánik: — Minket már másodszor fordítottak vissza — meséli a Mecsek Tourist egyik idegenvezetője. — A szervezett utakra nem vonatkozik a rendelet! — Törökországba igyekeznénk, de külön papírt kérnek az irodától, pecséttel, pozíciószámmal, hogy hová megyünk. Hiába a vízum, az idegenvezetői igazolvány. A magyar határőrök nagyon segítőkészek: igyekeztek elintézni, hogy kapjunk igazolást a helyi IBUSZ-tól. De ezt odaát nem fogadták el. Kitartóak a szovjet, lengyel vándorok is. Szabályszerűen letáboroznak a határ menti szántóföldeken. Mindenfelé eldobált zacskók, papírok, szemét, letarolt vetemény. Abban bíznak, hogy váltás után lágyszívúbb lesz a jugoszláv határőr. — Hiába mutattuk a török vízumot. Magyaráztuk a rendeletet, úgy tettek, mintha nem értenék — mondja egy visszafordított magyar család. — Mi volt az indok? — Semmi. Menjünk repülővel, vagy hajóval, oda nem kell kétszáz dollár! — mondták. Igencsak nehéz helyzetbe kerültek most a nálunk élő szerb nemzetiségű állampolgárok. Ha kívül esnek a 20 kilométeres kishatárforgalmi sávon, gyakorlatilag számukra lehetetlenné vált a rokonlátogatás, a kapcsolattartás az anyaországgal. — A szegediek is csak Szabadkáig mehetnek, elvben persze —, kacsint az egyik várakozó. — Itt bemutatom a kishatárt, odaát előveszem a világútlevelet és már mehetek is tovább. — Azt te csak gondolod! — veti közbe a hátul álló autóból valaki. — A magyarok nem bélyegeznek, de a jugoszlávok igen. Ók is rájöttek már erre a trükkre. Az az igazság, hogy a lengyel és a román turisták ellen hozták ezt a rendeletet, a levét meg mi isszuk. Ezt a nagy csencselést úgysem tudják megállítani. Arra is gondoltam már, hogy így akarják elfogadtatni velünk az új dinárt. Elszabadult indulatok A határon elszabadultak az indulatok. Sokan nyomdafestéket nem túró szavakkal minősítették a rendeletet. Az elmúlt hetekben egy nap átlagosan ezer szegedi utazott a szomszédos Szabadkára, szombaton délben még százan sem lépték át a határt. A vasúton próbálkozóknak sem volt sokkal jobb a helyzetük: — Tizenöt percet késett a vonat, a magyar oldalon hamar megvolt a vámvizsgálat. Huszonhét utasból azonban tizenhármat visszaküldték Horgosról — mondja az állomásfőnök. — A Meridián expreszszel volt a legnagyobb baj, ott 350 utas rostokol most, mert nem akarják beengedni Jugoszláviába. Visszafelé már sokkal hoszszabb az út. Hatalmas a szembeforgalom. Jugoszláv autók rogyásig megrakva magyar élelmiszerrel. — Ez már nem Európa! — méltatlankodik a határ menti fogadóban egy visszafordított utas. — Közös európai házról beszélünk? Ez a rendelet azonban balkáni. Ácsolják odaát az európai faházat... A város szélén már moccanni sem lehet. A KGST-piacnál teljes a dugó. Alighanem megszűnünk tranzitország lenni. Ezután a lengyelek, szovjetek, románok végállomásnak tekinthetik Szegedet. Itt fogják kínálni a portékáikat, tovább rontva a hazai kereskedelem versenyképességét. Talán még a mainál is nagyobb méreteket ölhet a valuta- és szeszkereskedelem. Mindenki tudja, valamit tenni kellene. De mit?... Rafai Gábor Odaát is idegesek Nem használ a A mi oldalunkon beütik a pecsétet. A vámos — nem marasztalva, de — utánam szól: — Hé, hová megy? A piros-kék csíkos sorompó felé mutatok. — Csak átnéznék. — És a táskában mi van? Palástolatlan kíváncsiság: fényképezőgép, jegyzetfüzet, toll. Kendben, mehetek. Odaát néhány jugoszláv rendszámú gépkocsi, autóbusz, kamion. Türelmetlenül várnak a továbbhaladásra. Az okmányt kezeló rendőr hosszasan telefonál. Megvárom, míg befejezi. Kisablak nyílik, beadom útlevelem, a tudósítói igazolvánnyal. A parancsnok felől érdeklődöm. Újabb hosszú percek telnek, a tisztes ismét telefonál, s közben tüzetesen böngészgeti okmányaimat. Korábbi tapasztalataimmal szemben kimondottan nehézkesnek, lassúnak érzem a rutinellenőrzést. — A parancsnok? — Én vagyok a parancsnok — válaszol a kék egyenruhás szakaszvezető. — Menjen be itt, a kisajtón — mutat balra. Belépek. Előttem az ideiglenesen odahelyezett asztalon dollár-, márka-, schillingkupacok. Félreértés, gondolom. — Azt szeretném tudni, ki mentesülhet a dollárbeváltás alól? — mondom zavarodottan. — Ezt ne tőlem kérdezze — válaszol a borostás civil, s maga mögé, a vámosok irodája felé küld. Továbbra is a parancsnokot keresem. A fejetlenség egyre nyilvánvalóbb. „A paranésnók házon kívül van". — A Délmagyarország olvasóit szeretném informálni arról... — Mi nem válaszolhatunk. Várja meg az illetékest. A Magyar Szó és a Szubotiéke Nóvine újságírói szólítanak meg Képletesen: egy cipőben járunk, tanácstalanul. Velük sem állnak szóba, mert nem jelentkeztek be időben. Vámtiszt lép mellénk. Kávéra invitál, üvegezett, félreeső irodába. Rendőr jön, s így szól a szabadkai kollégához: — Jöjjön velem! Király László, jegyzetfüzetét hátrahagyva követi. A horgosi Miskolci Magdolnával kérdezgetjük egymást. Nem túl szerencsés ez az intézkedés, túl sok körülötte a tisztázatlanság. Termetes úr jön be hozzánk. Elsó ránézésre tipikus belügyes. Kezd kínossá válni a szituáció. A kolléganő közelebb hajol: — Nem értem, mi történik, hova vitték... Néhány perc elteltével ót is hívatják. Kettesben maradok a szótlan úrral. Beszélgetést kezdeményezek, nem sok sikerrel. Ő most nem tud (és nem akar) válaszolni. A 200 dollár rám is vonatkozik, az újságíró-igazolvány nem mentesít, a hivatalos utat a kiküídó cég pecsétes igazolásával kellene bizonyítanom, pontos útleírással. (Ami engem illet, hivatalos akkreditáció nélkül ezentúl meg sem moccanhatok — szűröm ki szavaiból). — Kérem, az a benyomásom, mintha hír- és határzárlatot rendeltek volna el — jegyzem meg, úgy tűnik, felelőtlenül, mert ettől szemmel láthatólag ideges lesz vigyázom; megemelt hangsúllyal utasítja vissza a „vádat". Ettól kezdve minden kérdésemet provokációnak minősíti, türelemre, megértésre int. Az általam felvetett összes problémára megoldást keresnek, s később válaszolnak. Addig kérjek engedélyt a Belügyminisztériumtól... Nem várom meg, míg esetleg engem is hívatnak. Dolgavégezetlenül köszönök el a viszontlátás reményében. A senki földjén „kis Polski" gurul a jugoszláv oldal felé. Fiatalok ülnek benne. Tompán visszaküldték óket, most fejenkent 200 dollárral kísérlik meg az átkelést, sikerrel. Vajon tudják-e, hogy visszafelé majd nem válthatják vissza a kapott dinárokat. Miként vélekednek a 200 dollárról -a jugók? Beszélgetőtársat keresni sem kell, úton-útfélen beléjük botlok a szombat déli Szeged belvárosi bevásárlótömegben. Nem örülnek a Markovics-kormány döntésének. Attól tartanak, Magyarország válaszlépésként rájuk is kiveti a havi fizetéssel egyenértékű beváltási kötelezettséget. — A magyarokkal nem is volt gondunk! Durva tévedés ez részünkről. A nyugatiak személyi igazolvánnyal jöhetnek az európai határtalanság jegyében, ti meg... A szabadkai kiskereskedők éppúgy, mint a szegediek a turizmusból élnek. — Szerintem túl sok valuta áramlik ki Jugoszláviából, s ez veszélyezteti a gazdasági stabilizációnkat garantáló valutatartalékot. A dinár amúgy is félkonvertibilis. Amíg Magyarországon nem váltható be, márkát kell hoznunk, a románok, bolgárok, szovjetek feketézni jönnek, s ók sem a dinárt viszik ki Jugoszláviából. Ez a mi gondunk. — Magyarország már nem tartozik Kelet-Európához, ez az intézkedés pedig minősít. Ráadásul most rátok szakad a tőlünk kirekesztettek áradata. A jugoszláv bevásárlóturista tehát együttérzónek mutatkozik. Válaszlépéstói tart. Joggal? Varga Iván