Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

1990. április 14., szombat DM| magazin Mire épít(s)enek a keresztények A húsvét a kereszténység központi ünnepe. Ebben éli meg azt, hogy Isten Jézust nem hagyta cserben, hanem feltámasztotta halottaiból. A kereszt szenvedése és kudarca egy másik jövő nyitányává és győzelmévé vált. Az idei húsvéti ünneplést hazánkban a társadalmi-politikai átalakulás szövegkörnyezete sajátos értelemmel tölti meg. Talán feltámad az ország? Talán a sok szenvedés után egy új korszak jön? Szegényen, szűkölködőn, de szabadon, esélyekkel? Ebben hisznek hívók, hitetlenek, s ketelkednek ugyanezek. Az ország jövőjébe vetett hit legalább olyan sok kétely elviselését követeli, mint a feltámadásba vetett, s legalább akkora kihívást jelent az új programok elfogadása és megvalósítása, mint Jézus programjáé. KOMPETENCIA Az elmúlt évtizedek a magyar kereszténységre, egyházakra olyan örökséget ömlesztenek, amely nem csuk a világban való eligazodást teszi tapogatódzóvá, hanem a sajátosan bclegyházi célok és hangsúlyok megkeresését is. Egy olyan szellemi-kulturális irányzat vagy sokszáz éves történelemmel rendelkező szervezet, amelynek szinte minden lehetőségét egyik napról a másikra elveszik, az képtelen önmagát és környezetét kiegyensúlyozottan taglalni. Szinte sokkos állapotában, zsigereiben még itt-ott élő ősi reflexei szerint cselekszik — latolgatva és botorkálva. A kereszténység társadalomtudományos ill. humán műveltségű rétege rendkívül szúk Magyarországon. Az ismert és bőségesen kárhoztatott kultúrpolitika kontraszelektálta a szakértelmet, elébe állítva a — moralitás szempontjából kétes értékű — megbízhatóságot. Vannak ugyan keresztény családokba született, társadalomtudományokban művelt fők, akik azonban eme tudományosságukat nem a keresztény szempontok mentén mélyítették el. így nem is lehetnek képesek a sajátosan keresztény szempontok és kritériumok szaktudományos megmérésére és esetleges alkalmazására (anélkül persze, hogy egy régi-új ideológiával akarnák bénítani a szaktudományok művelését). A tapogatódzása kereszténységen, cgs házakon belüli kérdésekre is érvényes. Ami pl. a katolikus egyházat ilieti, a több mint 25 éve rendezett, forradalminak is mondható, II. vatikáni zsinat tanításának és szemléletének felismerése és elfogadása Magvarországon (is) még kívánnivalókat hagy maga után. A zsinat fellazította a merev klerikális-hierarchikus egyhá/szemléletet és helyette az egyházat Isten vándorló népének nevezte. A civil világgal szembeni averziót és kioktató stratégiát felcserélte a párbeszédre kész figyelemmel. A természetet és az embert a kegyelemnek kiszolgáltatott autonomitás nélküliségből kiemelte és méltósággal ruházta fel. Mindebből idehaza szinte semmit nem tapasztalhattunk, az ilyen szemléletet árasztó művek és tanulmányok még fiókokban várják a „nihil obstat"-ot. Mindezen hiányos súgok tetejébe jelen van a flexibilitást bénító, fundamentalista nosztalgia is a „régi szép idók" iránt. Az egyre bonyolultabbá és remélhetőleg sokszínűbbé váló világban az egyértelmű válaszok és a merev határokkal bíró rendszerek újra divatba jönnek. A társadalom is feszül a nép-nemzeti hagyomány és a pragmatikus progresszió értékei és stratégiái között, nemkülönben az egyházak, amelyek ugyanezt némi lépéskéséssel, a fentebb említett kettős tapogatódzással viselik, hordozzák. MIT JELENT: „KERESZTÉNY"? Elkerülve a lexikonba illó fogalommeghatározást, ma ez a fogalom mégis legalább három értelemben használatos. Jelenti egyrészt azt a magyar történelmi hagyományt, amely Szent Istvántól Horthyig ágas-bogas úton hordozta-vezette az országot. E népinemzeti kereszténységnek vannak dicső korszakai és vannak szégyenletes foltjai, melyek egyértelmű szétválasztása a történettudományi precizitás mellett bizonyos eleve meghozott döntéseket is követel. A mai ilyetén HÚSVÉTI ELMÉLKEDÉS örökségben nemcsak centralista hagyományok vannak jelen, hanem ott húzódnak pl. a liberális katolicizmus kísérletei is, amelynek felfedezése ma elengedhetetlennek látszik. A kereszténység jelent másrészt politikai stratégiát, jelszórendszert is. Szónokok és plakátok hirdetik a „keresztény Európa" felé mutató útirányt, amely gazdaságilag és politikailag is rendet tehet ebben az összekuszált, kiszámíthatatlan „helyzetben." E keresztény Európa hozhat ugyan számtalan előnyt, de hátrányokat is, melyeket az arrafelé igyekvőknek be kell kalkulálniuk. Végezetül sokak számára a „keresztény" etikai alapállást, erkölcsi törekvést jelent. Egy olyan életminőség megcélzását, amelyben az ember valóban központja lehet a társadalmigazdasági törekvéseknek. Ez a felfogás inkább az egyházak, leginkább a kis egyházak köreiben honos. ÚJ MINŐSÉG Az egyházak, a keresztények kettős szerep elé kényszerültek. A ziláló változások, a múlt rendszer és berendezkedés okozta sebek stabilitást és gyógyulást igényelnek. Ha az egyházak nem is egyedül, de talán legnagyobb eséllyel tehetnek ezért valamit. A hagyományos keresztény értékek (becsület, család, szorgalom, tisztelet) mellett erós szervezetükkel is sugározhatják a számtalan újdonság küszöbén a történelmi kontinuitás érzését. A komolyság, a felelősségérzet kiegyensúlyozott képviseletével ellensúlyozhatják a neurotizáló viszonyokat. Ugyanakkor a „magyar feltámadás" utáni korszakhoz híven egyfajta felforgató, kontrasztot állító szerepet is magukra kell vállalniuk. Hiszen a vállalkozásközpontú gazdaság mentén a sikeremberek dominanciája várható. A sikerre képtelenek ember voltát éppúgy oppozíció lesz képviselni, mint a kollektivizmussal szembeni eredetiséget. Individualizálódó világunkban a közvetlen emberi kapcsolatok, a közösségek értékét és életfontosságát leginkább a keresztény altruizmus képes felmutatni. Az új gazdasági oligarchiák ellenében a közjó állandó képviselete talán elsősorban a keresztényekre vár. Az pedig mindenképpen, hogy látásunkat és látóterünket egyre szélesítse, az ország, sót a kontinens határain túlra. Hiszen szűklátókörűség azt állítani, hogy Európának csak a keleti fele van krízisben és azt is, hogy az európai viszonyok viszonylagos nyugalma elfedheti a világ sokrétű krízisének égbekiáltó méreteit — hadd utaljak „csak" a III. világ adósságterheire, a zöld-válságra, vagy a népesedési problémákra. AZ IFJÚ LÁNY A kereszténység maga is krízisben van. Történelmi múltját fel kell dolgoznia. vissza kell találnia arra a szerepre, amelyben nyugodtan hivatkozhat elnyomást, erőszakot, gazdaságot, faji megkülönböztetést, stb. elutasító, kereszten végzett, harmadnapra feltámadt Mesterére. Európa egyházainak, így a magyar egyházaknak is példát kell tudniuk mutatni arra, hogyan lehet e múlttal úgy elszámolni, hogy ne kelljen fejeket követelni, s hazudni sem: hogy az elszámolásból ne valamilyen null-állapotra jussanak, hanem vállalják az evangéliumi alapú kontraszttársadalmi értékképviseletet. Az európai kereszténységet idős hölgyhöz hasonlítják, amely roppant bölcs, de nem kívánatos. Hazánknak olyan kereszténységre van szüksége, amely inkább fiatalkorú. Ha belseje eredeti, akkor az utána csábuló világ vele együtt kereshet — s találhat — kiutat. MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS LENDVAY-RENDEZES KECSKEMÉTEN Molnár foroghat a sírjában Élt valaha egy bizonyos Molnár Ferenc, aki 1902-ben, 24 évesen írta első színpadi művét. „A doktor úr" című vígjáték a Lipót körúti Vígszínház számára készült, melyet nagy sikerrel mutattak be. Azóta majd minden színház repertoárján szerepelt e darab, nem véletlenül, hisz a közönségsiker garantálva volt. A 30-as évek végén a szerzó kiment Amerikába és haza se jött többet. 1947-ben újból felvetődik a darab színpadra állításának gondolata és Molnár Ferenc jóváhagyásával Kellér Dezsó által átírt szöveget Zerkovitz Béla zenésítette meg. A cím is változott, hisz a néveló eltűnt és „Doktor úr — zenés bohózat" fejléccel fut tovább. Ezt a művet próbálta színpadra állítani Lendvay Ferenc a kecskeméti Katona József Színház társulatával. Próbálta. E próbálkozás azonban, még az oly gyakori vastapsok ellenére is, kudarcba fulladt. A színészek zömének jóvoltából ugyanis minden megtalálható a darabban, csak a molnári stílusjegyek nem. A fintorok, látványos gesztusok, a dalbetétek végén kierőszakolt taps (a „rendezésről" mást nem is igen lehet írni!) mind-mind hatásosak voltak. Csak éppen a zseni szerző csodálatos szójátékai, asszociációs poénjai és a század elejének jellemző pesti karaktereit bemutató dialógusok sikkadnak el. Nem jönnek ki a molnári fordulatok, feszültségek. De miért nem. (Nem vállalkozhat a cikkíró egy átfogó elemzésre és kritikára, de a sulykok téves elvetésére talán figyelmeztethet. Magáról a műről oldalakat lehet írni, de nem az előadásról!). Szóval, miért nem? Talán azért, mert a díszleten és a jelmezeken kívül, csupán két színésznő viseltetik teljes alázattal Molnár előtt és iránt. A Sárkányné szerepében tündöklő Seres Ildikó, és az igazi, klasszikus Molnár karakterfigurát színpadra varázsló Réti Erika, a francia nevelőnóként. Ki merik hagyni az olcsó poénokat, aktuális és kínálkozó ziccereket. Átérzik és tudják, hogy a darab a század elején és nem a végén játszódik, mikor a közízlés teljesen más. Ugyanez nem mondható el a főszereplő Hollai Kálmánról, ki visszaél a Molnár által oly jól kitalált Puzsér, a betörő figurájával és lehetőségeivel. Elméletileg, e tizenkilencszer bíróság elé állított, és a kedvesen flegma, de naiv ügyvéd. Sárkány doktor (Gulyás Zoltán) által mindannyiszor felmentett „bűnöző" forgatná a kulcsot a darab zárjában. Sajnos Hollai magamutogatásával, mások poénjainak lelövésével és nem utolsósorban kacsintgatásával, csípótekeréseivel tűnik ki, mely ugyan az ő személyes sikerét meghozza, de a darab és az előadás egésze számára borzasztóan káros. A többi szereplő ott volt a színpadon. És kész. A nagyzenekar helyett szerencsésebb lett volna a szalonzenekar szerepeltetése. Talán. Molnár messze van. Kecskeméttől nagyon messze. A Katona József nevével fémjelzett kecskeméti színház nagyon nagy válságban van. A Jancsó—Hernádi korszak kísérleti színháza távol tartotta a közönséget a kultúra fellegvárától. A Lendvay-korszak a zenés darabokat helyezte előtérbe, és e populárisabb irányzat a bemutató másnapján (!) már majdnem háromnegyed házat vonzott. De nem kell megijedni. Az okosan megrendezett finálé automatikussá teszi a vastapsot. Csak az egyik sláger első sora felejtődik el minduntalanul: „Asszonykám, adj egy kis kimenőt...". A nézőnek is, hadd olvassa el otthon — az eredeti művet. Jobban járna. Sokkal és sokk nélkül. Mert ez az előadás, minden jóérzésű ember számára az volt. CSÚRI ÁKOS Még sosem láttam ennyi megrondított, megtépázott plakátot! Pedig eddig sem szűkölködtünk az utcai fenegyerekekben, a köztéri vandalizmusokban. De most mintha túlszárnyalnánk „legjobb" önmagunkat. Hetyke, nevető arcú ügyvéd tekint ránk az egyik falragaszról, s mindjárt alatta hevenyészett kézírás: Csibész, ne higgyetek neki! Más helyeken meg valamiféle plasztikai műtétekkel találkozunk. A szemüveges képviselőjelöltnek éppen a szemét vájták ki, nőnemű társából pedig csúfondáros boszorkányt kreáltak. Még a szelíd, jóképű főszerkesztőnek sem kegyelmeztek. Hoci, neki is kijárt egy legendás Hitler-bajusz. Mindez, persze, nagyon is érthető ilyen forradalmi időkben. Maholnap itt a választás. Ez pediglen afféle előválasztás. Magyarországon: hazai metódussal. Mindegy, túl leszünk ezen is. Mikorra e sorok megjelennek, már csak parányi papírfoszlányok emlékeztetnek majd a közelmúlt históriájára. Most azonban március közepén járunk, s egyelőre nem tudok elszakadni e látványos plakátinváziótól. Igaz, nem is akarok. Hisz ritkán lát az ember ennyi fantáziátlan, közhelyszerű képi megfogalmazást. És itt a szorosan vett pártpropagandákra gondolok: a hamvas virágszálak és a bájos gyermckarcok olcsó kiárusítására. Szegény Bortnyik Sándor vagy Bíró Mihály most bizonyára forog a sírjában! Mert mégiscsak ók voltak az atyamesterek. Némi elégtétel viszont, hogy ezeket a darabokat is csúnyán megtépázták. Ám a kedvenc plakátomat is. Holott ez a munka minden bizonnyal jobb sorsra volt érdemes. Nem mintha kiemelkedő mestermü lett volna. De azért volt benne valami. Valami, ami nemcsak engem, másokat is megfogott. Pedig mindössze egy hátulnézetben ábrázolt katonafej virított ezen az MDF-plakáton. Kincstári elevenségű zöld zubbony, zöld sapka, köztük meg dundi. kövérkés és vöröses tarkórész. Aztán a lakonikus szöveg: tavarisi konyec. Ennyi. A tartalmi közlés tehát a napnál is világosabb volt. Hogy micsoda vonzerőt képviselt e puritán kompozíció, erre hadd mondjak egy példát. Nálunk a Fekete-ház előterét A politika fintora OROSZ ISTVÁN: CERUZABEL-CSAVARODAS teleaggatták politikai reklámokkal, ám másnapra az egyiknek csak hűlt helye maradt. Ellopták. Épp a tavarisosat. így a pótpéldány már üveg alá került, akár egy védett műalkotás, Ám honnan ez a feltűnő kelendőség? Mi lehet a siker titka? Annyi bizonyos: nem tekinthetünk el itt az aktuális politikai, nemzeti vágyképektöl. Az MDF-es vezetők egynémelyikének fel is rótták e szokatlanul nyers képi kiáltványt. Annál is inkább, mivel a tavarisos plakátok megjelenése idején már többé-kevésbé megoldódott a szovjet csapatok kivonulásának kérdése. Amiről természetesen mi is tudtunk. Ezek szerint egy rosszízű, „utánjátszó" közleménynek örvendeztünk volna? Nem valószínű. Ennél érettebbek vagyunk. Ami a másik oldalon azt jelenti: van szemünk azért a formai, kifejezésbeli ínyencségekre is. Mert ez a figura nem is volt egy tipikus szovjet katona. Rájuk nemigen jellemző a teltség, az elhízottság. Igaz, a hátulnézet, a személytelen hatalom képzete őket is megidézte, de korántsem egyértelmű módon. Úgy hiszem: pontosan e képi talányosságban leiedzett a szóban forgó munka alapvető esztétikai különössége. Abban, hogy a paszományos színek erőszakosságában és a megereszkedett, puhány nyakszirtekben ráismertünk az utóbbi évtizedek nyomorúságos, groteszk magyar valóságára. Ügy szőröstül-bőröstül. Ráadásul önkéntelenül is megmosolyogtuk a vaskos, hízásnak indult fejformát. Nos, mindenekelőtt e szelíd fintorban rejlett a tavarisos plakát sikerének titka. Lehet, a szerkesztőm ezúttal is meg fog szidni a didaktikus műelemzésért. Csakhogy kedvenc falragaszom túlságosan tanulságos ahhoz, minthogy azt egy röpke jelzéssel elintézhetném. Nekem ez a plakát amolyan faltörő kos volt. Vagy csak egyszerűen hiánypótló. Mert jelenlegi politikai közéletünkben úgyszólván nyoma sincs a derűnek, a humornak és a bölcs szellemességnek. Hogy alkalmanként önmagunk gyarlóságait is érdemes megmosolyognunk. Még akkor is, ha a tönk szélén állunk, s éppenséggel nem illik hozzánk a Mosoly országa elnevezés. De hát a meg nem szűnő tragikus, teátrális vagy áloptimista magatartással előbbre írlegyünk valamivel? Aligha. A közelmúltban például jól esett látni az újságokban, amint felelős vezetőink a fülüket vagy tarkójukat vakargatták az Országházban. Ez azonban nem a politika humora volt. hanem a fotóriportereké. Azt olvasom Churchillröl: egyszer alaposan nekimentek a parlamentben. Ha a felesége lennék, én mérget tennék teájába — mondta neki az egyik képviselőnő. Mire kisvártatva megjött a válasz: Asszonyom, ha maga lenne az. meg is innám. Hát igen, mi meg nem tudjuk ilyen felszabadultan „megmérgezni" egymást! Biztatásul ezért cikkemhez kapcsoltam egy hamisítatlan magyarságú, de Orosz eredetű bélcsavarodásos grafikát. SZUROMIPÁL