Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

1990. április 14., szombat magazin | DM Az intendatúra Miközben egyetemeinek, főiskoláinak irányításában is az együvé tartozás hasonló szerkezeti közelítése, az úgynevezett fölsőoktatási tanács jön létre — Szeged helyhatóságának végre­hajtó bizottsága megbízást ad e sorok írójának a színházi társmű­vészeti intézmények integrációjára. Távolról sem önszántából. A körülmények adják a biztatást. Új művészeti modellhelyzet Funkcionális szerkezet Tavaszi, nyári, őszi színház „A szegedi színházi élet évek óta nem elsősorban előadásairól, hanem kisebb-nagyobb ügyeiről, botrányai­ról híres" — szól egy ismert szegedi személyiség, tanácstag sürgető bead­ványa a végrehajtó bizottsághoz. S valóban, csupán az elmúlt évtized effajta toplistája bámulatos. Giricz Mátyást a népi ellenőrzés (és nem a művészetpolitikai zsákutca) kezdi ki, Ruszt József önkéntes száműzetésbe vonul innen (és alapítja meg Zala­egerszeg színházát), Pál Tamás igazgatói székébe pártalkalmazottat ültetnek, ahonnan aztán a pályázati rendszer bevezetése, később egy ten­gerikígyóként tekeredő botrányspirál sem képes kimozdítani. Mögötte áll­nak a pártállam kontraszelekciós kul­túrpolitikai gyakorlatának maradvá­nyai. így történhet napjainkra, hogy Gregor-ügy van (a kitűnő basszista Győrbe távozik), aztán Sándor Já­nos-ügy (a főrendezőt pár hónap le­forgása alatt Érdemes művésznek tüntetik ki, megbízatásában hosz­szabbítják, majd hirtelen leváltják), aztán ismét Ruszt-ügy (a tanács el­nökhelyettese hívja vissza, ám egy nyilatkozata alapján az igazgató bo­csájtja el, dacára annak, hogy az egész prózai társulat rászavaz, 17-én fölmondásukkal adva nyomatékot kí­vánságuknak). Tacepaók város­szerte, a kivált színészek Független Színpadot alakítanak és játszanak to­vább, az időközben Szegedre repatri­ált és az operistáktól saját vezetőjük­nek választott Gregor József nem bírja az idegi terhelést, lemond tiszté­ről („elhatározásom megmásíthatat­lan" — adja nyomatékát). A művelő­désügyi osztály főrendezői pályázatot ír ki, Ruszt előbb beadja, majd Gre­gor lemondása miatt visszavonja szándékát, új embert neveznek ki, a fölmondott színészeket kilakoltatják. Az események mozgatói különböző szavazási tortúrák — és persze a szak­szervezet, mely gyakorlatilag kezébe vette a művészeti irányítást is, dön­téshelyzetbe kényszerítve a tájéko­zatlan városatyákat. Nehezen érteni, hogy a zenés tagozat szavazását (Gre­gorra, Oberfrank Géza másodfoglal­koztatása ellenében) elfogadja a ta­nács, ugyanakkor a prózistákét (Rusztra) nem; hogy a szakszervezet miért rendez olyan ügyekben liturgi­kus szavazásokat, amire nincs jogo­sítványa (mégGregorral is eljátsszák, legyen igazgató — aztán cserben­hagyják). A szavaztatás a felelősség áthárítása. Nem volt szükség rá, he­lyesen, a szimfonikusoknál sem. Egy mozgásképtelen, lassacskán illegitim tanácsi szervezet passzolja tovább a labdát, miközben döntenie kell, hi­szen lépéskényszerbe szorult. A klinikai ló Tapasztalati tény a szegedi színház belső feszültségeit mindiglen a tago­zatok kényes egyensúlyhelyzeti prob­lémái okozták. Tulajdonképpen Vaszy Viktor óta. aki elsöprő szakmai tekintélyével rendre úrrá tudott lenni a föl-fölcsapó indulatokon, miközben a színház belső szerkezetét, mi több, külsőleg is láttató fazonját, image-ját, operaira fésülte át. Azóta persze vál­toztak az idők. A legendás Vaszy­istálló szétszéledt, kiöregedett — ma­radt viszont az image meg a szerke­szet. Hozzá kell tenni, örökében Vaszyt nem jelentéktelenebb zenei vezetők követték, mint Pál Tamás, majd Oberfrank Géza, ezért is érez­hették úgy az utódok (prózai igazga­tók, főrendezők). Szegeden a dráma­játszás igazán lábra nem tud kapni. Úgy hiszem. Ruszt viharos távozásai mögött sem regnál alapvetően más indulat, nota bene a dologban tragi­komikus, hogy éppen tőle áll legke­vésbé távol a zenés fogantatású, erős zenei effektekkel dolgozó drámaját­szás. Jószerivel a klinikai ló példája áll előttünk, hiszen a többtagozatú szín­házak irányítása más városokban sem mentes az eleve beépített konfliktu­soktól. Szegeden azonban a szakmai­lag rosszul előkészített, különböző szintű hibás döntések sorozata után mára zaklatottá, időnként működés­képtelenné vált a nem kevés áldozat­tal újjáépített Nagyszínház, a kis­színházbeli előadások színvonala a város színházszerető közönségét messze nem elégíti ki. Szegeden más­hol már bizonyított művészek pályája törik meg, jelentős színházi személyi­ségek sérülnek, kerülnek sokszor ön­hibájukon kívül — egymással szembe. Ezek az esetek világosan mutatják, hogy nem egyszerűen összeférhetet­len emberek személyes ellentétéről, netán gyűlölködéséről van szó. Az okok lényegében visszavezethetők egy koncepciótlan múvészetirányítási gyakorlatra, és egy korszerűtlen, intézménycentrikús színházi szerke­zetre. A jelenlegi struktúra ugyanis létesítményekhez, s nem funkciókhoz, ügyekhez kötődik; a városban három intézményt működtet önállóan: a Szegedi Nemzeti Színházat, a szimfo­nikus zenekart, a szabadtéri játéko­kat. Ezen belül az egyes művészeti műhelyek (próza, zenés, balett, szim­fonikusok) tényleges önállósága, au­tonómiája nincs biztosítva, valódi anyagi lehetőségeiket nem ismerik. Ezek összemosottan jelentkeznek, vezetőik ezért felelőssé nem tehetők (az operett a prózához tartozik, hol­ott a zenés tagozatban, az opera mel­lett a helye). A műhelyek munkája nincs összehangolva, párhuzamosan működtetett, így túlméretezett ki­szolgáló egységeket tartanak fenn, (a nyári szabadtéri műszak ilyen, de a lejátszott darabok selejtezésében is sok a pocsékolás, nincs művészeti­anyagi egyeztetés stb.). A központosított minisztériumi, majd a pártirányítás megszűntével az is kiderült, hogy a tanácsi apparátus a megnövekedett feladatokra nincs, de valószínűleg nem is lehetett felké­szülve (például személyi kérdések előkészítésénél nincs országos kite­kintése, a pénzügyi források megíté­lésénél nincsenek szakmai érvei), újabban pedig az intézmények önál­lóságára hivatkozva a felelős döntést is elhárítja. A vezetők munkájának — kompetencia hiányában — nincs szakmai felügyelete, őket a gazdasági szempontok alapján minősítik, neve­zik ki, esetleg küldik el. A döntések­nél sem a szakmai, sem a társadalmi kontrollt jelentő tanácsadó, előké­szítő fórumot nem működtetnek (művészeti tanácsadó testület, kura­tórium, szakfelügyelet). A tagozatok nagyobb önállósága A fenti összetett problémakör meg­oldására kibontakozni látszanak egy egységes színházi szerkezetnek (inten­datúra) körvonalai — a meglevő anyagi források hatékonyabb, éssze­rűbb felhasználását, a különböző mű­vészeti műhelyek fokozott autonómi­áját, egyúttal munkájuk automatikus összehangolását is biztosítandó. A tár­sadalmi megújulás és a gazdasági reg­resszió (infláció), a tanács finanszíro­zási tehetségeinek várhatóan szűkülő trendje annak kimondására össztőkéi, hogy ami összetartozik, egymásból és egymásra épül, az gyakorlatilag is tar­tozzon össze. Az eddigi intézmény­centrikus szemléletet kell fölváltani tehát egy racionálisabb, értékköz­pontú, funkcionális struktúrának. Az integrált egységek biztonsági, a párhuzamokat kiiktató laza burája tudniillik önállóbbá, elkülönültebbé, -karakteresebbé teheti a különböző művészeti műhelyeket, melyeknek művészeti és gazdasági önállóságával párhuzamosan megnő a művészeti és gazdasági felelőssége is. Azóta, hogy a minisztérium deklarálta, nem szól bele a helyi művészeti élet irányítá­sába, de az intézményeket fenntartó szegedi tanács sem vállalhatja (várha­tóan tovább leépülő, funkcióját mó­dosító apparátusának energia- és kompetenciahiánya okán) az intézmé­nyek működésének szakmai ellenőr­zését, összehangolását, irányítását — a hatáskörök leadattak, de pillanatnyi­lag nincs hová. Komplexitásában semmi sem fogadta ezeket a fölszaba­dult jogköröket, illetékességeket, er­kölcsi, gazdasági, művészeti felelős­séghordozó irányítási szerepköröket. Ezért kell az úgynevezett intendatúra. Ha definiálni akarnám: az egységes színházi szerkezet irányítása, szakmai felügyelete, képviselete; művészeti tes­tület, gazdasági egység, költségvetési intézmény. A modell lényegében tehát egyetlen költségvetési intézményt feltételez (pontosabban pillanatnyilag kettőt, hiszen a szimfonikusok csak helyi ta­nácsi dotációval működnek, gyakorla­tilag bérkeretük van, s amíg az állami támogatások rendszere nem tisztázó­dik, kár lenne őket hátrányosabb helyzetbe hozni). Ezen belül önálló költséghelyként működtetett (így tény­leges anyagi lehetőségeit ismerő) mű­vészeti egységeket — próza, zenés balett, (szimfonikusok) szabadtéri fesztivál — valamint egységes, ezeket kiszolgáló, közös gazdasági, műszaki bázist, közönségszervezést tartalmaz. Mindezt az intendatúra (igazgatói ta­nács) fogná össze, melyben az inten­dáns partnerei a zenés-, prózai, balett tagozatvezetők, a szimfonikusok, a szabadtéri művészeti vezetője, a gaz­dasági igazgató (műszaki igazgató), a titkárságvezető (ügyvezető) és a kö­zönségszervezés vezetője. Ez az egy­séges szerkezet a gazdaságosabb, ösz­szehangoltabb működés mellett ugyanakkor az eddiginél lényegesen nagyobb önállóságot, „korlátozott szuverenitást" adna az egyes tagoza­toknak: anyagi eszközeikkel bizonyos keretek között maguk rendelkezné­nek, a sikertelen bemutató kockázatát is maguk viselnék, és kiküszöbölve az ütközési pontokat, lehetőséget kapná­nak a súrlódásmentes együttműkö­désre . A fesztiváliroda továbbra is biztosí­taná a várospolitikai szempontból ki­emelt feltételrendszert a szabadtéri játékok számára, vendégművészek szerződtetésére, társulatok fogadá­sára. Szegedi színházi dolgozók eseté­ben a többletteljesítmények elismeré­sére is megmaradnának a lehetőségek, kölcsönös megegyezésen alapuló, kü­lönböző formákban, a feladatok meg­felelően (célprémium, alapbérrende­zés, különszerződés stb.). A fesztivál­iroda befogadó színház jelleggel szer­vezhetné a társulatcseréket, évad köz­ben is, megoldhatná a szegedi produk­ciók kül- és belföldi értékesítését, egyes művészek menedzselését. Rajta keresztül kapcsolódhatna szerveseb­ben a város jelentős amatőr színházi, zenei, táncmozgalma a hivatásosok­hoz. Erős műszaki bázis A különböző tagozatok összehan­goltan, januártól decemberig tervez­nének, valószínűleg három termi­nusra szűkítve, tavaszi, nyári, őszi sze­zonra. Egész éves színházi modellben, miként a költségvetést is eszerint mű­ködteti a városi tanács. (Egyébként mint az utóbbi esztendőkben rende­sen, az idei nyárra sem tervezett más­ként programot a szabadtéri, szoros együttműködésben a szegedi opera­társulattal. kórussal, szimfonikusok­kal, Ruszt József prózatársulatával. Krámer György és Imre Zoltán balett­jével: a Hunyadi László, A mosoly országa vagy A szuzai menyegző nél­külük éppúgy elképzelhetetlen, mint a fővárosi vagy más színházakból hozott vendégek nélkül.) Az egységes szer­kezetet az is indokolja, hogy gyakorla­tilag ugyanazok az emberek dolgoznak a város művészeti életében egész esz­tendőn át, illetve nyáron csak kiegé­szülnek a szükséges vendégművészek­kel, külföldiekkel, vendégtársulatok­kal, többletműszakkal. A három sze­zonperiódus között lehet turnézni vagy szabadságra menni. A gazdasági­SÁVAI MÁRTA RAJZA műszaki, propaganda-közönségszer­vezői munka integrációjának előnyei szinte kézzelfoghatóak, egyértel­műek. Sohasem értette senki, miért ne kapcsolódhatnának össze a jegyfor­galmazási, bérletezési, műsorfüzet­tervezői szektorok egymás munkájá­nak hatékonyabbá tételére. Ily módon évközben is biztosítható a munka a díszletkészítö, jelmezvarró műhelyek esetleges felesleges kapacitására, a gazdálkodásban kiküszöbölhetők a párhuzamosságok, a feladat nélküli egységek felszámolhatóak. A dolgok természetéből következik, hogy a mű­szak nyári többletmunkáját külön kell honorálni. Az intendatúra létfeltétele az egyeztetés: nemcsak a szabadságok kiadásában, de a nyári programok évközi fokozatos műszaki-technikai előkészítésében is, amivel a szabadtéri igen-igen költséges stábja csökkent­hető a nyári időszakra. Itt kell említést tenni egy lassan elodázhatatlanná váló generális meg­oldásáról, hiszen a közeljövőben pél­dául a Dóm téren ellehetetlenül min­denfajta gyártási folyamat, és csak kicsi, jól fölszerelt, operatív jellegű korrekciós műhely tartható fenn a próbák és előadások időszakára. Mind a színházi, mind a szabadtéri előadásokra a díszletgyártás csak egy jól megtervezett és kivitelezett díszlet­gyártó bázis feladata lehet. Ez szolgál­hatja a város valamennyi kulturális intézményének díszlet- és dekorációs igényeit. A műhelybázis önálló, válla­lati, profitérdekeltségű üzemként dol­gozhat úgy, hogy a színház és a sza­badtéri (frioritást élvez — hasonló szervezeti és működési forma a Ma­gyar Televízió keretein belül működő díszletgyártó üzem Budapesten. A díszletgyártó bázis fennmaradó esz­köz- és munkaerő kapacitását ki lehet ajánlani, (miként Zalaegerszeg műhe­lye dolgozik sok színháznak, profitot termelve a sajátjának), célszerűen el­sősorban a régió kulturális intézmé­nyeinek kiszolgálására, esetleges kül­földi díszletpályázatok elnyerésére. A műhelybázissal egy időben és egy he­lyen működő raktárbázist is építeni kell, mivel az állagmegóvás és a több­szöri felhasználás alapja az összevont díszletraktározás, nyilvántartás, dísz­letkezelés. Ez különösen a repertoá­ron lévő darabok díszleteinek, jelme­zeinek, kellékeinek megóvása érdeké­ben fontos különösen. A műszaki dol­gozók jövőbeli munkarendjének és feladatkörének kialakításánál termé­szetszerűen külön kell választani az üzemi rendben dolgozó kivitelezőket és a színházi előadásokkal, próbákkal együtt élő kiszolgálótárak dolgozóit, munkájukat, munkarendjüket és ér­dekeltségi rendszerüket szoros össz­hangba kell hozni. Mindebben tükrö­ződjék végre a színházi szakmákat még művelő és azokat kreatívan gya­korló kivitelezők és a színházi élettel járó áldozatokat vállaló kiszolgálók megbecsülése. A műszaki-technikai objektumok és a dolgozók anyagi ér­dekeltségi rendszere nélkül elképzel­hetetlen egy új alapokra helyezett színházi struktúra. Kuratórium Az intendatúra-modell kialakítása esetén a tanácsi szakigazgatásnak mel­lérendelten működne a kuratórium, amely szakmai tanácsadó testületként funkcionálna (színházi szakemberek részvételével), de amelyben helyet kapna a közönség is, amolyan „intéz­ményesített" társadalmi kontrollként — a szakigazgatás hatósági irányító tevékenysége mellett. Ami az ügy tár­sadalmasítását illeti, e kontrolligény máris jelentkezett. Előbb a Fricsay Társaság alakult meg, aztán a színház­barátok köre, kisvártatva pedig az operabarátoké — a korábban már lét­rejött szabadtéris Hont Ferenc Társa­ság mellé. A közönség tehát már lé­pett, türelmetlen. NIKOLÉNYI ISTVÁN A fenti tervezetet kidolgozó működési és szervezeti szabályzat javaslatát — a városi tanács pénzügyi osztályának, Rantal Zoltánnak támo­gató, korrekciós észrevételeivel — a szerző határidőre átadta a tanács kulturális elnökhe­lyettesének, Miiller Józsefnének.

Next

/
Oldalképek
Tartalom