Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

1990. március 31., szombat a m m magazin | DM Egy rendező, aki hallgat: Székely Gábor MINDEN BIZONYTALANNÁ VÁLT A művész meghatározó sajátossága, hogy kommunikál a közönséggel. Birtokol egy sajátos nyelvet — mely lehet maga a nyelv, lehet a szín, a forma, a dallam, vagy a nagyon konkréten értett anyag — melynek segítségével véleményt mond a világról, saját szorongásairól, érzéseiről beszél. A legszemélyesebb művésznek is meghatározó sajátossága egyfajta exhibicionizmus, a megmutatás igénye. Székely Gábor nem nyilatkozik. Nem akar véleményt mondani, de még csak beszélgetni sem hajlandó nyilvánosan, nemcsak döntéseit, terveit sem magyarázza. A „magára mért szilencium"-ban mégsincs semmi különcködés. Székely Gábor ugyanis nem is rendez. Áz egyik legtehetségesebb magyar rendezó, itthon másfél éve nem dolgozott. Moliére A mizantróp című darabjának 1988 novemberi bemutatója óta hazai színházban nem rendezett semmit, csak „nyugaton". Bóvebb információnk erról sincs. Pedig lenne miról beszélnie. Az 1988—89-es évad végén megvált a Katona József Színháztól, melyet Zsámbéki Gáborral ketten alapítottak, két évig együtt vezettek. Színházuk ez idő alatt nemcsak az egyik legsikeresebb magyar társulattá fejlődött, de igazi világszínházzá is vált. A fesztiváldíjak, rangos vendégjátékok mellett közös Kossuthdíjuk is ezt a munkát ismerte el. Ám lassanként a színház is elhagyja Székelyt: rendezései „kikopnak" a repertoárból, Füst Milán Catullusa januárban ment utoljára, már csak A mizantrópot játsszák. Persze híresztelések azért vannak, az emberek nem tűrik a hírhiányt. A fáma arról szól, nézeteltérésük volt Zsámbékival a társulat jövőjét illetően. A főrendező a külföldi vendégszerepléseket nagyon fontosnak tartotta. Székely az itthoni kemény munkára helyezte a hangsúlyt. Zsámbéki maradt, átvette az igazgatást, ó elment. Ósszel rendezői osztályt indít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Lenne miról beszélnie. A művész hallgatása természetesen súlyosabb, mint a nyilatkozóé, ám az okok talán nem távoliak. Az újságírót azzal hárítja el, hogy manapság olyan nyilatkozatdömping van, melybe nem akar beszállni. Ezért is érezheti magát szerencsésnek a hírlapíró, hogy tagja lehetett annak a fiatal kritikusokból álló kompániának, mely két órán át faggathatta a rendezőt. Az apropót a már említett Moliére-elóadás adta. Székely 50 körüli középmagas férfi. Hullámos, dús, őszülő haja van, hatalmas szeme és átható pillantása. Beszélgető társának mélyen a szemébe néz és lelkes pontossággal fogalmaz. Nem ajánl tegeződést, kényelmesen magáz. Szívesen elmondja a véleményét a legújabb bemutatókról. Gothár Koldusoperája a Vígben tetszett neki. Csiszár Kaukázusi krétaköre a Nemzetiben kevésbé: „Minden pillanatban történik valami a színpadon a darab helyett. " Ha munkáját dicsérik, hallgat. A színpadon áttételesen, bonyolult képekben fogalmaz. Ha ezekről kérdezzük, magyarázata világos, támadhatatlan. Miért van a színpad előterében a földön egy csillár? „ Úgy gondoltuk, kell egy olyan hely, ahová Alceste visszahúzódhat, ahol meditálhat. Ezt az intimitást jelenti a csillár. Eredeti terveink szerint a darab egy felújítás alatt levő házban játszódik. Ezért nyersek, festetlenek A. szürkeségen túl Feri bácsi rendszerint ott ült a nagy fotelben. Egyik kezében füstölgő cigaretta, a másikban valami sajtótermék. Közben élvezet volt vele beszélgetni. Figyelte a másikat, rákérdezett a részletekre, majd ő is megnyilatkozott. Tudjátok, ma már természetes dolog országfinak, világfinak lenni — mondta szelíd bölcsességgel, amikor bő évtizede Szegedre költöztünk. Bebarangolhatja az ember Tolnát, Baranyát, sót az egész földkerekséget. Ha viszont letelepszünk egy városban: ott otthon kellene lennünk. Ismernünk kell az utcák, a terek neveit, aztán a fontos és kevésbé fontos épületeket is. Hogy érzékletes, biztonságos támpontjaink legyenek. Mert érzelmileg és szellemileg is célszerú belaknunk a választott települést. Mostanában többször eszembe jutnak Feri bácsi szavai. Annál inkább. mivel nyiladozik, melegedik az idó, egyre nagyobb kedvet érzünk a kiadósabb csavargásokhoz. Próbáljuk újra és újra „belakni" utcáinkat, tereinket. Eldöntendő azonban, hogy a jelenlegi város mennyire engedi meg e személyesebb kapcsolatteremtést. Persze, az ilyenféle kérdést fóként a panelházas környezet indukálja. Ahol jobbára csak akkor sétálgatunk, ha kötelezően ezt kell tennünk. Itt laknak ismerőseink, rokonaink vagy barátaink. Máskülönben messze elkerüljük az efféle sivár térségeket. A belvárosiak például sohasem jönnek ide lődörögni. Pusztán mi megyünk oda. Úgyhogy hiába élünk a tarjáni vagy északi panelekben: valójában a belváros az otthonunk. Nem mintha telhetetlenek lennénk. Dehogy. Ámde mit kezdjünk egy olyan szónoklattal, amely csak unalmas közhelyeket, lapos általánosságokat kínál elménknek? Nos, valahogy a lakótelepek is ilyenek. Igaz, az egyik házsorban csupa tízemeletes épületeket látunk, a másikban meg felényieket. És az is igaz, hogy a rókusi panelek már zöld színben jelentkeznek. Szó se róla: ez is valami. Már csak azért is, mert a tömeges építkezés elvileg korántsem ember- és esztétikaellenes. Igazság szerint volna lehetőség, hogy egy-egy lakótömb valamiféle formai, színbeli karakterisztikával rendelkezzen. Ami egészében egyfajta üdítőbb változatosságot eredményezhetne. De hol vagyunk mi ettől? A szegedi lakótelepek többnyire a legegyszerűbb, legkényelmesebb módszerrel készültek. Itt a házak, az utcák, a térségek úgyszólván megjegyezhetetlenek. Azért innen sem hiányoznak az eligazodási támpontok. Ott van a bolt, az étterem, a buszmegálló. Legvégső esetben pedig ott vannak az utcatáblák. Nem lehet eltévedni. Legfeljebb akkor futunk vakvágányra, amikor észre sem vesszük: lassan hasonlatossá válunk saját környezetünkhöz. Szerencsére nem mindenki nyugszik bele eme áldatlan helyzetbe. A vásárhelyiek például színes, muta-tós kerámiatáblákat csináltattak a művészekkel az utcák megjelölésére. Tudom, nem nagy dolog ez. Mint ahogy az sem változtatja meg perdöntóen fővárosunk arculatát, hogy az utóbbi esztendőkben megindult az utcai falfestészet. És mégis: micsoda különbség! Ahol eddig üres, tátongó tűzfalat láttunk, ott most egy dekoratív, esztétikus látvány jelenik meg előttünk. Persze ez sem rendkívüli dolog. Nem egy európai és amerikai nagyvárosban már komoly hagyománya van a köztéri piktúrának. Különös egyébként, hogy a pestiek környezetszépítő igyekezete fóként a Belvárosra koncentrálódik. Azt gondolom: ajánlatos lenne nekünk is kipróbálni ezt a törekvést. Mi azonban ott kezdhetnénk, ahol a fővárosiak abbahagyták. Vagyis a lakótelepeken. Nyilvánvaló ugyanis: mindenekelőtt ezek a körzetek vannak a leginkább kiéhezve a humánus melegségú, értelmes és élveaz ablak- és ajtókeretek, ezért van a csillár a földön." Sokat mondó, ahogy a kifogásokra reagál. A két gavallér Klitander és Acaste súlytalan, nem méltó szerelmi ellenfele Alceste-nek. „Igen, ez igaz. A darab szinte valamennyi szerepét le lehet fordítani mai társadalmi szerepekre, ezt a két figurát, nem. Két fiatalember, akik gazdagok, közel állnak a királyi udvarhoz, szerelmi kalandjaik vannak. Kik lehetnének ma? Nehéz megfelelést találni. Talán jóimenő zöldségesek, tehetős vállalkozók? Velük igazából nem tudtam mit kezdeni, ezért azt gondoltam, legalább igazi férfiak legyenek, hogy valódi veszélyt jelentsenek a nőre, Celimenne-re". Tudja, hogy rendezésének egésze megalapozott, végiggondolt, sót megszenvedett, bátran vállalja tehát, hogy egy ponton nem tökéletes. Nem is próbál tetszetős elméletekkel magyarázkodni. A legfontosabb talán mégis az, ahogy egy kis felfedezésünkre reagál. Valaki arról beszél, hogy Celimenne az egyik jelenetben fehér ruhát visel, s amikor átöltözni készül, előbb egy piros, majd egy zöld ruhát vesz elő, s neki a színösszeállítás bizony sokatmondó. Székely megint hallgat, de nem nyugodtan, mint a dicséretek után. Váratlanul a vitavezetóhöz fordul: „Akkor talán menjünk tovább." Most kissé zavarban van: leleplezték. Pedig hát biztosan így akarta, a kompozíció tudatos. Mégis mintha szégyellené. Mintha ijesztené a felismerés. Közben pedig mond még valamit, ami tán hallgatását is értelmezi. „Régebben ismertük a rendszert, ismertük az embereket, tudtuk, milyen csapdák, tiltások vannak, s tudtuk azt is, hogy lehet azokat kikerülni. Most minden olyan bizonytalanná vált." S a nagy magabiztosság, a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatások korában előttünk áll egy ember, aki nem fél bevallani elbizonytalanodottságát. Egy művész, aki „szemérmetlenül" szemérmes. Nem tud biztosat mondani; blöffölni képtelen, s mert nemcsak a külvilággal következetes, de önmagához is szigorú, ezért hallgat. Nem nyilatkozik és nem rendez. Bevallja: jelenleg képtelen megváltoztatni a világot. S lám: némi beszélgetés után a nemnyilatkozás nyilatkozat lesz, a hallgatás érthető, világos és szomorú beszéd. MÁROK TAMÁS zetes vizuális támpontokra. Először viszont meg kellene találnunk azokat a lakótelepi gócokat és konkrét falfelületeket, ahol reális lehetőségek adódnak egy-egy színes, művészi igényű kompozíció elkészítésére. Aztán jöhetnének a tervek, a pályázatok. Tényleg: annyit beszélünk mostanában a képzőművészeti élet elsatnyulásáról, az alkotói" pályák elvásáriasodásáról. Nos. a városi falfestészet csalogató, izgalmas perspektívája bizonyára felrázná a legjobbakat, legigényesebbeket. Ezzel egy termékeny kapcsolat kiépülését mecénálhatnánk. Ahogy a lakótelepeken kimondottan igény van a környezet esztétikai felfrissítésére, úgy az egészségesebb művészeti közélethez is szükség lenne tartalmas, felelős megbízatásokra. Aki nem tudja elképzelni, mi fán terem a jellegzetes városi falfestészet, annak ízelítőt adhat a mellékelt kompozíció. Amely látszólag zárt, súrú szövetű és mértanias megjelenésű. Akárcsak a panelházi körzetek. Ám az emblémaszerú szerkezet ilyenformán is túllép a száraz racionalitáson , mivel egy imaginárius térélményre, a negyedik dimenzióra hivatkozik. Egyszóval arra, hogy azért a hétköznapi józanságon, szürkeségen túl is van még valami. SZUROMI PÁL F. FARKAS TAMÁS: FOLYAMATOS ALAKZAT N-DIMENZIÓS FORMASZERVEZŐDÉSE Láthatatlan jövedelem? Gyermekkora óta járta az erdőket, minden fa, minden növény jó ismerőse volt. Akármilyen idegen erdőben is megtalálta a jó gombázóhelyeket, messziről is megérezte a galambgomba illatát. Kislány korában elkísérte az .öregasszonyokat egész napos erdei barangolásukon, tejeskannákba szedték az áfonyát, szamócát, feketeszedret. Megtanulta tőlük, melyik növény főzete mire jó. Azok a régi öregasszonyok megtanították gyermekkorában a gombák ismeretére, a gyógynövények tiszteletére, és sok dologra, melyeknek később, gyerekei gondozása során igen jó hasznát vette. Hogy egészségesek és erősek lettek, azt azoknak a régi, megszívlelt tanításoknak köszönhette. De ahogy mennek az évek, úgy szomorodik el a szíve egyre jobban. Foltokban halnak ki az erdók, elszáradt fák között torokszorító csend fogadja, mintha temetőben járna. Elérkezik a gombák jövésének ideje, és nincsen gomba. Sok kilométert bejárhat, nincs kucsmagomba ott, ahol régebben minden évben volt, nincs csirkegomba, csiperke, galambica. Valami szörnyű történik az erdőkkel. Évről évre betegednek meg egyre jobban. Nagyvárosokban emelkedik a kisgyerekek vérének ólomszintje, és a környező erdók sem tisztíthatják már a levegőt, mert agonizálnak, elpusztulnak a szemünk láttára. Egy olvasói levél pedig az ellen tiltakozott valamelyik lapban nemrégen, hogy nem adóztatják meg azokat, akik gombát és erdei terméket, gyógynövényt gyűjtenek. „Ez is a láthatatlan jövedelem egyik formája — írta gyűlölködve — .oda kellene figyelni rájuk!" Kis öregasszonyok, akik még ismerik a gombákat, a gyógynövényeket, akiktől tanulhatnának, amíg ók is cl nem múlnak az idővel. Kis halmocskákba rakják a frissen szedett erdei gombát a piacon, egyre kisebb halmokba, mert pusztulnak az erdók, és alig van gomba. Akik leszedik a téli teához való hársfavirágot, akik tudják, hogy a csalán fózete jó hajhullás és korpásodás ellen, hogy szabad területeken mennyi a kamillavirág, és vétek lenne letiporni. Nem ók azok, akik meggazdagodnak láthatatlan jövedelmükből, és nem ók, akik az erdőknek ártanak. Bár inkább szokásban lenne most is, mint régen, hogy egy-egy ilyen asszonyt gyerekek kísérnek egész napos erdei utakra, hogy azon kívül, amit megtanulhatnának tőlük, maguk is egészségesebbekké válhatnának. Gyermekkorában, amikor szinte egész nyarakat töltött az erdőben, még nem kellett félni a kullancsoktól. Akkor még az sem volt divat, hogy orvoshoz szaladjanak vele. Esténként, fürdés előtt kiszedték egymásból ügyesen, és soha nem fordult eló, hogy bent szakadt volna a feje, vagy bármi bajuk lett volna tőlük. Most sem okozhatnak bajt, ha még aznap este eltávolítjuk őket. Vannak dolgok, amiket nem az iskolában tanítanak, pedig legalább olyan fontosak. Bár nyilván semmi akadálya nem lenne, csak szemlélet kérdése, hogy az iskolában is tanítsák azokat a gyakorlati dolgokat, melyekre mindenkinek szüksége van az életben. Például a lányokat főzésre, sütésre, lemezvágás helyett. Fúzfabokor könyököl álmatagon egy erdei ösvényre, madár trillázik gondtalanul valahol egy fa lombjai között. Maradjatok meg erdők, nekünk, maradjatok meg áldásos levegőtökkel, gyógynövényeket gyűjtő öregasszonyokkal! BÁN ZSUZSA