Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

1990. március 31., szombat DM] mqSfqzin EGY TANÁR VALLOMÁSAI Tudomány és tanárképzés A nemzet napszámosa töpreng: mit jelent ma, itt Magyarországon értelmiséginek lenni? Mit jelent az írástudók felelőssége a tudományban, a tanárképzésben? S ha maradt még hitünk, gondjaink terhe alatt hogyan tudunk hozzánóni jövő feladatainkhoz? Ma még ugyanis — jobb esetben — nak szánakozó mosoly a kuncogó krajcárokból éló, tudományát igényesen művelő, és tanítványait szeretettel nevelő hiteles tanár osztályrésze. Ma még nem tehetek mást, mint csendes derűvel vállalom a mosolyt, de a hitemet, a tudásomat, a felelősségemet is, s ez erőt is ad. Erőt ahhoz, hogy szembenézzünk a tényekkel. Napjainkra világossá vált: a csupán tudásra irányult értelmiségi modell csódöt mondott, elégtelennek bizonyult. Az értelmiség — bármennyire visszahúzza is a jelen sorsa — csak nemzetben gondolkodó felelősséggel és cselekvő bátorsággal kepes részt venni a társadalom egészséges átalakításában, a rendszerváltás hiteles emberi fedezetének biztosításában. Az új értelmiségi modell — a szak-ember modell: ember és szakember azonos hangsúllyal, tudás és emberség együtt. Az elmúlt évtizedek súlyos öröksége, hogy a tudomány, miközben szabadulni törekedett politikai és ideológiai kötöttségcitól, elvesztette az ember és az élet fejlődését szolgáló arculatát, a tudós feladata felelősségét. A tudományosság sokszor védekezésből is hangsúlyozott igénye, az objektivitás hangoztatása értékmentes tudássá üresítettc a tudományt. A felgyorsult gazdag nemzetközi információáramlásban a tudós, — saját területemen maradva — a pszichológus, a pedagógus csodálatos és divatos fogalomrendszereket épített, s elvesztette kapcsolatát a bonyolult jelenségek és folyamatok összefüggésében természetes integráló erót jelentő emberi élet és személyiség teljességével. Az elmúlt évtizedekben többször nekirugaszkodtunk a tanárképzés reformjának, ám anélkül, hogy végre egyszer jelzők nélkül tegyük fel magunknak az alapkérdést: kicsoda az ember, mi az ember, akit formálni, azaz, fejlődésében segíteni szeretnénk? Pedig enélkül a szolid pszichológiai antropológiai alapvetés nélkül ingatag, sőt manipulálható minden tanárképzési reform, így a mostani, folyamatban levó is. A tanárképzésnek több új pszichológiai koncepciója is ismert, de ezeknek újszerű összetettsége, szerkezete változatlanul formális, elméleti jellegű. Szerepel ezekben a pszichológia sok új eredménye és divatos irányzata, hangsúlyos bennük a személyiség fogalma, a személyiségelméletek is, de csak mint egy téma, és nem mint rendezőelv. Ennek a pszichológiának is van emberképe, de ez csupán egy tudományos fogalomrendszer. A tanárképzésnek olyan pszichológiára van szüksége, amelyik az emberismeret tudománya, amelyben az életnek értelmet adó, természetes, egészséges lényegét, az emberségét cselekvéssel kibontakoztató ember a rendezőelv. Ennek a pszichológiának minden résztémája ebben az élő és fejlődő egészben nyer értelmet, s ezt a pszichológiát a teljes embert formálj tanári tevékenység szempontja szervezi tananyaggá. Ennek a pszichológiának is van emberképe, ennek egységét azonban nem egy logikai úton levezetett pszichomatikus egységgel állítjuk helyre. Ennek a pszichológiának az alapja egy olyan emberkép, amely a sokszáz millió éves törzsfejlődést figyelembe vevő „biológiai' és „lelki" egyetemes egylényűségéból indul ki. Ezzel ez a felfogás túllép a természej- és társadalomtudomány mesterséges megkülönböztetésén és terméketlen vitáján is. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy egy ilyen, európai szintű, és eredeti pszichológiát itt Szegeden dolgozott ki a máig élt legnagyobb magyar pszichológus, Várkonyi Hildebrand Dezsó, aki 1929-tól 1940-ig itt volt professzor. Cselekvésközpontú pszichológiájának, fejlődéspszichológiájának és neveléslélektanának antropológiai alapjai olyan időtállóan korszerűek, hogy azok — a legújabb külföldi irányzatokkal összehasonlítva — máig a világ élvonalába tartoznak. Szeged értékes hagyományai ezek. A tanárképző főiskola gyakorló iskolájának folyóiratában, a Cselekvés Iskolájában írt mélyreható és ugyanakkor világos, közérthető cikkein egy értékes, — de mára lassan kihaló — tanárnemzedék nevelkedett. Mit hasznosítsunk ma ennek az ötvenes évek elején félreállított szellemóriásnak a munkáiból? Ki tud egyáltalán erről? Alig néhányan, még itt Szegeden is. Magamat elsősorban tanárként tekintem pszichológusnak, s nem tudósként, noha a pszichológiának erre az antropológiai alapjaira építem tanári tevékenységmet. A tanári pályát megtanulható szakmának tekintem. Am ezt magas színvonalon művelni, azaz tanítványainkkal szaktárgyunkat elsajátíttatni, csak úgy lehet, ha ók azt egész emberségükbe, lelkületükbe és életvezetésükbe úgy építik be. hogy azt életük kiteljesítésére tudják később felhasználni. Tanárnak lenni tehát olyan hivatást jelent, amelyben a szaktárgyi ismeret és az emberség együtt teszik a jó minőségű szerszámot az otthont találó és hazát teremtő ember formálásának míves mesterségében. Ebben a mesterségben nekünk ugyan megélhetést a megérdemelt fizetés nyújt, de tartást, csak a saját gerincünk, erót pedig népünkhöz való hűségünk és felelősségünk ad. DR. RÓKUSFALVY PÁL SÁVAI MÁRTA RAJZA KISS ANDRÁS Szeretők I. ezen a csuromvizes pénteken beérem végre az emlékeimmel — visszazuhanok a tegnapi délutánba s te csak kacagsz, kacagsz, kacagsz lehelleted viasz lángja a pilláidon apró kolibrik incselkednek, szavaid színes fellegek — én ismét mogorván ébredek, ha szeretsz elvisellek, fejemen kopogtass, talán beengedlek — Szeretők II. tenyeremre tüzet raktál, tartottam míg bírtam, kihámozott nedves parázs, szép vagy (gy kinyíltan — örökre beköltözött albérlőm vagy immár — vérem paprika fonat, ott lóg a gerendán, ha csípős, ne bánd ha porlad, ne szánd senkinek el ne mondd, hogy elvittek a fecskék, magával vitt a nyár — CHIKÁN ÁGNES A házfelügyelő O

volt az új szalagház elsó lakója. Valami kimondhatatlan melegség járta át a lelkét, amikor birodalma vaskarikán csilingelő kulcsaival terepszemléjére indult. Micsoda fenséges érzés! Öt lépcsőház, négy emelet, ráadásul alagsor! Emeletenként 2—3 lakás, kerékpár- meg kukatárolók, lomkamrák, szárítók — és ez mind, mind az övé! Azazhogy: ennek FELÜGYELETE! Mert óriási szerencse, mit szerencse, megtiszteltetés, hogy megkapta ezt az állást, lakásostól. „Kineveztek HÁZFELÜGYELŐVÉ!" „HÁZ-FE-LÜ-GYE-LÓ" ízlelgette a szót. amint lefelé döcögött a lépcsőn. HÁZ-FE-LÜ-GYE-LÓ". Az ízületi gyulladással, gyomorfekéllyel küszködő, leszázalékolt bányász csontos arcán megjelentek a mosoly redói, s mintha a két szemöldöke között húzódó mélyszántást is elgercblyézte volna az eddig soha meg nem élt, csodálatos élmény. Nagyot szippantott a friss festékillatból, megtapogatta a rücskös falakat, az ajtófélfákat, szemügyre vette a lépcsőház múanyagburkolatát. Ismerkedett velük, bár tudta, nézheti, csutakolhatja eleget. A földszinten törmelékkupacba botlott. Bánta már. hogy házipapucsban indult útnak, meg vadonatúj, tiszta — munkaruhának szánt — kék tréningjébe bújt, de aztán elhessegette magától a gondolatot. „Az ember adjon magára, ha egyszer FELELŐS állásba került". Körülnézett: a kaputól jobbra is, balra is egyegy lakás, szemben két apró helyiség bejárata. Csörögtek, zörögtek a karikán sorakozó kulcsok. míg kiválasztotta a megfelelőt, labdáztak az éles hangokkal az üres falak, pattogtak, verődtek ide-oda az élettel még meg nem töltött épületben. Két lépés jobbra, kettó bajra. „Hm. Jó lenne irodának" — gondolta. Épp hogy befér oda egy íróasztal. Telepakolja majd ceruzákkal, tollakkal, papírokkal, nyugtatömbökkel. És szerez pecsétpárnát is. Igen. Meg olyan pecsétet, hogy FIZETVE. Mondjuk, ha lakbért szed, majd ezt nyomja a nyugtára. Egy másikon meg ez állna: HÁZFELÜGYELŐ. Üzen az ember a lakóknak, ezt, azt, nem kell aláírnia. Egyszerűen csak odanyomja a pecsétet és kész. A falra vetódött a tekintete: túl egyszerű így, kopár. Eszébe ötlött, hogy költözködéskor széthullott egy régi könyv: éneklő madarak színes képei estek ki belőle. „Igen. jók lesznek dekorációnak — mélázott a fehérre meszelt betonfal elótt. De kissé komolytalan. Talán ha egy Lenin-képre szert tehetne... Úgy mindjárt hivatalosabb, tekintélyesebb lenne a környezet. Rögtön látná a kedves lakó. kivel áll itt szemben. Elképzelte: keménypapírból vörös betűket fog kivágni és odaragasztja az ajtó fölé. HÁZFELÜGYELŐ. Alá: Iroda. Aztán még jobb ötlete támadt. Nem fogják ám zavarni a lakók éjjel-nappal! Nem ám! Nem fogják félbeszakítani az ebédjét, megzavarni kriminézés közben! Fogadóórákat tart. Igen. Kis táblácskát készít. — Kettőt. Egyiket a lakásajtóra, a másikat az irodára függeszti ki. És a megadott időben, majd sorba állnak a lakók, itt az előtérben. az iroda elótt. Az ó irodája elótt. Meghitt álmodozásából hirtelen valami irgalmatlan csattanás ébresztette föl. A lépcsőház fémajtaja csapódott be iszonyatos zajjal, majd félénk tekintetű fiatal pár közeledett felé bizonytalan léptekkel. — Jó napot kívánunk. Kiutalták nekünk a 24-es lakást. Szeretnénk megnézni. Olyan régen álmodoztunk róla... Csak látni szeretnénk, hol fér el a szekrény, meg a gyerekágy — kezdte bátortalanul a várandós asszonyka. — Azt kérem nem lehet! Itt kérem rendnek kell lenni! Még majd besározzák a szőnyegpadlót, a koszos cipőjükkel, aztán meg reklamálnak! Nem, nem — mondta, és mint akinek kár is tovább szót vesztegetnie az ügyre, sarkon 'fordult. — De kérem — szólt utána a fiatalasszony, és kotorászni kezdett a táskájában — csak egy pillantás. És levesszük a cipónkét — azzal nyújtotta is a gyűrött százast a házmester felé. A férfi bajsza megrándult, szemöldökét szigorúan összevonta, egész lénye azt sugallta: „munkásököl vas ököl, odacsap, ahova köll". Majd sértett önérzettel, egyenes derékkal ellépdelt a bejárati ajtóig. Az erélyes rántásra a szörnyű fémalkalmatosság fülsiketítő nyikorgással kitárult, s a házmester svájcisapkás fejét büszkén magasba tartva, ennyit mondott: — A viszontlátásra! A pár megszégyenülten eloldalgott. A házfelügyelő még birodalma határait méricskélte tekintetével, amikor négy katonai teherautó kanyarodott a ház elé. A mohazöld monstrumok jelenlétükkel egyből földúlták a környék csöndjét. Pöfögtek, durrogtak, kékes füstjük szinte elnyelte az egész házat. — Davaj, davaj! — kiabálta az egyik gépkocsi vezetője, kihajolva az ablakon, majd lefékezett az 205-ös szám elótt. Épp ott, ahol a tréningruhás férfi állt. Érthetetlen szóáradatot zúdított rá az autóból kiugró tiszt, aztán újabb ajtócsapás, újabb katonák jöttek elé. Körülvették, és mind beszéltek, versenyt kiabáltak egymással. Aztán szinte észrevétlenül asszonyok szállingóztak elő a kocsik mélyéből, megszeppent tekintetű gyerekek alkottak újabb és újabb körgyűrűt körülötte. Ó meg csak állt, nézett, egy árva szót nem értett. Mígnem az egyik férfi papírokat nyújtott át neki: a négy kiutalt lakás címét, és az ajtószámot olvasta le róluk. Ellenőrizte, pecsét van-e rajtuk. Volt. Átadta a kulcsokat. A lépcsőház csak úgy zengett az erélyes bakancsos léptek zajától, az orosz hórukkoktól meg a káromkodástól. Erós vodkabúz terjengett a levegőben, keveredve az izzadság, az asszonyok émelyítő kölniillatával, meg a nikotin nehéz szagával. A nehéz szekrények, ágyak alig fértek el a lépcsőfordulóban, gyötrelmes útjukat mindenfelé levert vakolat, lehorzsolt festék, fölkarcolt linóleum jelezte. Amikor az elsó lakók mögött végre bezárultak a lakásajtók és a környék elcsendesedett, a házmester újfent szemlét tartott letarolt birodalmán. Zokszó nélkül hozzálátott, hogy elvégezze a helyreállító munkálatokat. ' Esteledvén, amikor már pizsamába és papucsba bújt, jóval a tervezett fogadási időn túl azonban, megszólalt nála a csöngó. Küldöttség érkezett. Az egyik tiszt kézen fogta a csíkos piszamás, szikár férfit és húzta maga után. Végigvezette a lakásokon: sehol nem gyulladt föl a villany és hidegek maradtak a villanytűzhely platnijai is. Az asszonyok rikácsoltak, éhező gyerekeikre mutogatva, a férfiak a kapcsolókat kattintgatták, mindezt akkora hangerővel kísérve, mintha így akarnának elektromosságot gerjeszteni. A házmester, ahogy ott állt csíkos pizsamában és papucsban, igen szerencsétlennek érezte magát. De hát — gondolta, — ha a sors hivatalt adott neki, észt is kellett, hogy adjon hozzá. — Elintézem elvtársak, izé, továris, elintézem — veregette meg a leghöbörgóbb tiszt vállát — és elcsoszogott. Otthon fölöltötte szolgálati ruhaként kinevezett tréningjét, homlokára húzta svájcisapkáját és elindult a közeli fölvonulási épülethez. Odabentről fény derengélt, de a szokásos kártyacsata hangjai még várattak magukra. A házfelügyelő bekopogott. A bódéból ingerült hang szólt ki: — Ki az, és mit akar? A házfelügyelő visszaszólt: — Hivatalos közeg. Keskeny rés nyílt az ajtón. — Villany kéne. _ 7 — Az elvtársaknak. — Miféle elvtársaknak? — Hát a 205-ösbe most beköltözött szovjet elvtársaknak. — Most? Este 10-kor? — Hát mikor? Most jöttek, ott vannak a sötétben, kisgyerekkel, főzni se tudnak... — Majd holnap intézkedünk. — Holnap? — csattant föl a házfelügyelő. Azzal benyomta az ajtót, félrelökte az útból az ott álló férfit és erélyesen a telefonra mutatott. — Most fölveszi a telefont és hívja az áramszolgáltató vállalatot, azonnal! — Ilyenkor kérem nem dolgoznak, késó is van... — De a kutya mindenit! — ütött az öklével az asztalra a házfelügyelő. — Hát kerültünk volna mi ketten ILYEN POZÍCIÓBA valaha is az életben, ha a szovjet elvtársak nem jönnek és nem segítenek rajtunk?! A férfi a döbbenettói szólni se tudott. Hogy ez neki nem jutott eszébe? — Na látja? Ez az érv hatott. Az Úr 1974. évében egy napon, este 10-kor, egy házfelügyelő azt mondta: „Legyen világosság!" És Ión... Másnap hozzálátott irodája berendezéséhez, mert akinek hatalma van, annak iroda is dukál. Az ajtóra ráírta: IRODA. Alá: „FOGADÓÓRA: hétköznapokon 4—6-ig. Más időben ne zavarjanak! HÁZFELÜGYELLÓ".