Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-09 / 292. szám

1989. december 9., szombat ® © © magazin' DM Könyvek, szerzők, hiányok „Még mindig hiányzó könyvek" — ezzel a munkacímmel indult volna az eredetileg rövidre s inkább informálisra tervezett beszélgetés, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a könyvkiadás hirtelenjében szabadjára engedett „indulataiban" néhány elsikkadni látszó, még mindig hiányzó könyvre felhívjuk a figyelmet, A téma pillanatok alatt túlnőtte a néki szánt kereteket. Ilia Mihály irodalomtörténésznek, mint tanítványai és barátai nevezik: „örökös főszerkesztőnek" és Lengyel András muzeológusnak olyan fontos mondandói támadtak az ügyben, ami jelzi a veszélyt; sokkal nagyobb gondba van nemzeti kultúra, „élő irodalom", könyvkiadás, mintsem gondolnánk. Először Ilia Mihállyai beszélgetünk. Lengyel András Ilia Mihály — Látszólag óriási a válaszlék a könyvesboltok, utcai standok kavalkádjában. Sok író, költő könyveit azonban még mindig nemigen látni. A könyvkiadás eleddig politikailag megnyirbált lehetőségeit most mohó piacorientáltság irányítja. .. Visszatérve az írókra, nem látni pl. Kovács Imre munkáit, míg a Márai-életműről az a hír járja, lesz megjelentetése itthon is... — Márai kiadója, Vörösvári István, aki a hagyaték jogi örököse volt, megengedte az Akadémiai Kiadónak, hogy megjelentesse az író műveit. Hazai György, a kiadó igazgatója bejelentette, hogy Márai-sorozatot indítanak. — Hogyan sikerült ezt elérni, hiszen Márai végrendeletében szerepelt egy kitétel, miszerint amíg Magyarországon idegen csapatok tartózkodnak, addig nem jelenhetnek meg nyomtatásban írásai? — Nyilván a jogutód finomíthatott ezen az állásfoglaláson. Azok a változások, melyek az utóbbi időkben történtek Magyarországon, olyan természetűek voltak, hogy még Vörösvárira is — aki pedig meglehetős oppozícióban viseltetett a magyar politikával — kedvező hatást gyakoroltak. Kovács Imre más. Az ó klasszikus művei nem jelentek meg. Bár úgy tudom, a Magyarország megszállása című visszaemlékezés-kötete kiadás előtt áll. másrészt publicisztikája 1945 előttről még nem jelent meg... — így például „A néma forradalom " minden kurzus rettegte szociográfiája. .. — Igen, és még sok más, a parasztságról írott munkája. Aztán meg kell említeni Szabó Zoltánt is, akinek két kötete ugyan napvilágot látott Czigány Lóránt szerkesztésében az Európai Protestáns Szabadegyetem kiadásában, de itthon ezek a kiadványok nem érhetők el. Pedig Szabó Zoltán az egyik legnagyobb inspirátora volt a népi írók mozgalmának... De hol a klasszikus irodalom ? Mellesleg a fó problémát nem egy-egy író, még mindig hiányzó műve jelenti. Sokkal nagyobb baj, hogy milyen kicsi intenzitással jelenik meg a klasszikus magyar irodalom. Tudom, hogy ez üzleti kérdés, de Arany Jánostól Radnótiig vagy Vörösmartytól Juhász Gyuláig mindig és mindenütt kellene „lerakatnak" lennie. A finneknél például volt idő, amikor Aleksis Kivi A hét testvér című regényét nemzeti kötelessége volt a fiatal házasulandóknak megvennie. Nálunk? Ha ma elindulok a könyvesboltokba és azt mondom, tessék nekem adni egy „Petőfi-összest", meglehet, hiába teszem. Hogy ez ne így legyen, biztosan nem lehet üzleti alapon megoldani. Ahhoz, hogy a nemes és szép, a nemzeti öntudatot tápláló magyar irodalom mindig megvásárolható legyen, óriási állami támogatás szükségeltetne... A Kosztolányi-regények látható sorából is hiányzik a Mostoha című regénytöredék. Mert Csáth kérte, Kosztolányi meg akarta írni az életét. Bár nem készült el, mégis érdekes, élvezhető kötetecske ez. Sehol nem látni. Hadd mondjak azonban egy szegedi példát: Tömörkény. Ot hat kötetben jelentették meg valamikor a Szépirodalmi Kiadó által. Az ulolso könyvet: Munkák és napok a Tisza partján épp Péter László szerkesztette. Azóta Tömörkény nincs.. Csak két véleményt szeretnék idézni, Fábri Zoltánét és Sinkó Ervinét. Egyikük se gyanúsítható, hogy elfogult parasztpárti lett volna. Mindkettőjük azt mondta, az elsó világháború idejéből nagyobb humanista írót, mint Tömörkény István nem ismernek, nincs olyan író, aki az alföldi parasztságnak a kapitalizálódásba és a háborúba belenyomorodó nemzedékét ilyen tragikus szépséggel megírta volna... Aztán, habár lezárult a Mórasorozat, egy válogatás mégis elkelne. De a teljes magyar avantgárd se adódott ki soha... Az „élő irodalom " Mindazonáltal jól látható, hogy az állami kiadók zavarban vannak, hiszen vagy versenyt tartanak a magánkiadókkal pénz dolgában vagy pedig klasszikusokat adnak ki, lemondva a nyereségesség lehetőségéről... Ebben a dilemmában az „éló irodalomnak" nincsen helye. Pedig nyilvánvaló, hogy ez az irodalom az, ami a ma emberéhez szól. A kommersz torz világba viszi az olvasóját, elhiteti vele, hogy nagy történelmi személyiségek, nagy színészek, kalandorok és kurtizánok látványos világában él, holott az élet mindig a realitásokra döbbenti. Az „élő irodalom" éppen erre lenne jó, hogy a realitásokra ébresszen... Mindig szoktam volt mondani, a Burmában történteket minden este megtudhatom a tévéből, de hogy mi zajlik a szomszéd, a munkatárs, a barát lelkében, ázt csak az éló irodalomból tudhatom meg... — Világosan elkülöníthetők a divathullámok. Á diktatúra feloldásával először megindult az egykori szamizdat, a közelmúlt politikai memoárja, nyomukban ott tülekedett a mindenre éhes közéleti botrány krónikája és most van csúcsponton a szex irodalma. Teret szorítani az éló irodalomnak, ez versenyt jelentene. Csak hát a versenyszellem éppen a szépirodalom természetével ellentétes. Itt kellene közbeszólnia a kultúrpolitikának... — Volt valaha egy mindenható kultúrpolitika, most pedig „van" a nem létező kultúrpolitika. Ezt az ágazatát a szellemi életnek senki sem irányítja. Még a tekintély sem. — Önnön tekintélye? — Vagy az, vagy egy írói tekintély. De hiába állna ki Csoóri Sándor azt mondva, tessék elolvasni Brasnyó István novelláskötetét, mert ez a magyar novellairodalom jelen pillanatban legnagyobb köicte... Mellesleg Valiiban így van... Az olvasóközönség azt sem tudja, ki az a Brasnyó István. Pedig eleddig megjelent regényei a Tükrös Madonna vagy a Majomév a magyar irodalom csúcsai. Itt nemcsak a kultúrpolitikában, hanem az irodalom önszerveződésében is torzulások működnek az értékeket illetően. Ne mondjunk nevet, az erdélyi irodalomból kit favorizálnak, kit nem. De megkérdem, favorizálják-e Szilágyi Istvánt, aki a Kő hull apadó kútba című könyvet írta, s egy Németh Lászlóval összevethető prózaíró? Király László az egyik legnagyobb erdélyi költő. Róla se hallani. Nem kellene tehát arra várni, hogy a kultúrpolitika kijelentse: ez a jó író, ezt kell kiadni; hanem az irodalomnak az önszerveződésével, a súlyával, önnön véleményével kellene befolyásolnia kiadóit és az olvasóközönséget... Ami jóvátehetetlen A bevezetőben említett munkacímben azért jó adag optimizmus is rejlik. Ám a hiányzó művek esetében vannak jóvátehetetlen történetek is. Lengyel András tanár úr, a Fekete Ház muzeológusa ettől a ponttól indítja mondandóját. — A kiadatlan művek kérdésköre alapjában véve kettős természetű. Ide sorolandó ugyanis mindaz, ami már megszületett, de kiadásra vagy újrakiadásra vár. Ugyanakkor ide tartozik a műveknek az a sora is, ami meg sem született, bár megszülethetett volna. Úgy érzem, éz utóbbi a fontosabb, ez a veszteség az igazán nagy, jóllehet e hiányt észrevenni sem egyszerű. A meg nem született gyerekek, a meg nem írott könyvek hiánya életünket csonkává, szürkévé teszik, s valamennyiőnk esélyeit csökkenti. Persze — mint mindenkinek — nekem is van hagyományos hiánylistám; az újabb kiadásra váró műveket hosszan lehetne sorolni... — Mondana néhányat mégis, tanár űr? — Számomra különösen fájó hiány, hogy rosszul állunk például az úgynevezett szövegkritikai kiadásokkal, melyek egyfelől megbízható, jó szövegeket adnak, másfelől a művek megértéséhez, keletkezéstörténetéhez nyújtanak fontos magyarázó jegyzeteket. Ilyen kiadást is kellene készíteni például Babits Mihály, Kosztolányi Dezsó vagy Radnóti Miklós műveiből. De célszerű volna hozzáférhetővé tenni a magyar liberális hagyomány irodalmi igényű műveit. Deák Ferenctől, Eötvöstói Ignotuson át mondjuk K. Havas Gézáig. Szirtes . \ndurig. Szűkebb pátriánkban pedig kellene egy szegedi irodalmi antológia, mely Szegedi Kis Istvántól Dugonicson át mondjuk Zalán Tiborig adná a városban született irodalom javát. A kultúrateremtés nehezékei - Egy egészséges, jól működő kulturális élet kialakulásának most melyek a legfőbb akadályozó tényezői ? — A kultúrateremtés soha nem volt problémátlan művelet. A művelődéstörténet tanúsítja, az idők során mindig tapasztalható volt visszahúzó mozzanat, akadt példa a 20. században is bőven: olvasói értetlenség, életellenes kultúrpolitika, nyílt vagy rejtett cenzúra, s mindenekelőtt a kreativitás és az anyagiak tartós történeti szétválása: máshol van az alkotó tehetség, s máshol a pénz. Ma a szabadság eufóriájában él a kultúra, s csak lassan vesszük észre, hogy a piac is korlátoz, nemcsak az állami kultúrpolitika. Ma, s a jövőben méginkább, a szabadjára eresztett, értéktudatossággal nem ellensúlyozott, a vakon működő piacelv okozhat, s már okoz is problémákat. Például '56 irodalma Akik a piaci önszabályozás kulturális területen való érvényesülését szorgalmazzák, azok rendre arra építenek, hogy — az állami beavatkozástól való függetlenségen túl — az igazán fontos művek végül úgyis eljutnak az olvasókhoz, s amit a piac tartósan elutasít, az nem is igazán fontos. A piac kétségkívül érzékeny mechanizmus s nagy ösztönző: az artikulálódó igény hiánypótlására kényszerít alkotót, kiadót s kereskedőt egyaránt. 1956-ról például ma egy nagy olvasói igénynek eleget téve, sorra jelennek meg a könyvek. De éppen e konjunkturális téma most megjelenő feldolgozásai jelzik legszebben a piac korlátait. A felületes, s tömeges igénykielégítés megtörtént, sót talán fölösen is megtörténik, ám lényegében mindegyik munka ugyanazt a forrásanyagot variálja, értelmezgeti, amit a szamizdat irodalomban s az emigrációs kiadványok között járatosak már rég ismernek. Újabb, az eddigieket korrigáló, bővítő s elmélyítő kutatások nincsenek, alapkutatások nem folynak, mert az a fáradságos analitikus munka, ami az új eredményekhez szükséges volna, nem „látványos" és „kemény" szaktudományos formájában keveseket érdekel. Pedig '56 mélyebb megértésének kulcsát éppen ez az alapkutatás adhatja kezünkbe. S más példák is említhetők. Tudjuk, kiadói szakemberek régóta jelzik, sem versek, sem — politikai pikantériákat nélkülöző — esszék, tanulmányok nem kellenek a piacnak. Márpedig: amit nem lehet kiadni, azt előbb-utóbb megírni sem lesz érdemes; a költőben, a szakemberben kialszik, deformálódik az alkotás igénye. Kultúra és rablógazdálkodás T- Valami ördög, a kultúra eredendő gonosza volna a piac? Nem egyeztethető össze valamiképp mégis e két fogalom? — Természetesen a piac igénye s a nagy irodalmi, vagy kulturális teljesítmény összhangban is lehet; piaci késztetésre is születhet nagy mű — példák erre is akadnak. De ez a viszony, piac és kultúra viszonya önmagában tartósan aligha maradhat fönn értékromlás nélkül. A kizárólagos kulturális piac, melynek vakságát, kvalitásérzéketlenségét nem enyhíti tudatos kultúratámogatás, a finanszírozásba részlegesen besegítő redisztribució, csak rablógazdálkodás lehet. Bizonyos: a nagy művek megszülethetnek piaci körülmények között, de nélkülözhetetlen föltételeiket többnyire csak egy piacérzéketlen, alapvetően problémamegoldásra beállított, intellektuális erőfeszítés teremtheti meg, amely akár a piaci racionalitással is szembeszegül, ha kell. Ismeretes, hogy József Attila vagy Radnóti életműve nem jöhetett volna létre, ha e „szerzők" fontosságát csak a piaci kereslethez igazították volna. József Attila utolsó könyvéből, a remekművek sorát tartalmazó Nagyon fáj-ból, vagy száz példány kelt el annak idején, ezt a kötetet tehát a piaci ésszerűség szabályai szerint ki sem lett volna szabad adni.. Én ezért kulcskérdésnek tekintem a változatos, olykor akár ellenszenves formábanjelentkező mindenkori rr.arginalitás létének biztosítását. Egy egészséges, önmagát bővítve megújítani képes kultúrának — piaci körülmények között is, sót ott elsősorban — két dolgot föltétlenül meg kell teremtenie, fönn kell tartania. Biztosítani kell az igazolódott (ha tetszik kanonizálódott) nagy értékekhez való folyamatos hozzáférést — a klasszikus mű mindig aktuális, legfeljebb nem veszszük észre. S biztosítani kell a piaci viszonyok szélén meghúzódó, szociológiailag nem jelentós; valamiképpen devianciának minősülő peremirányzatok, a marginalitás létezéséhez való lehetőségét is. Ha az elóbbi hiányzik, akkor a hagyomány nagy Vonulatai temetődnek be, s előbb-utóbb elvész á tradíció, a nemes hagyomány stabilizáló ereje. Ha az utóbbi, akkor a változtatni tudás képessége és technikája vész el; a laboratórium, amelyben a holnapi piaci nyerő is kikísérleteződik, de amelyben értelemszerűen, zsákutcának bizonyuló feltételezések is kipróbáltatnak. Sztálin állítólag azt mondta egyszer, csak a jó filmeket kell megcsinálni. Ennél nagyobb tévedés aligha lehetséges a kultúra kérdései körül. A kipróbálás lehetőségeinek elzárása, történjen az bármilyen formában (redisztributív vagy piaci szempontok alapján) életveszélyes, sőt önfelszámoló. A bábából így szándéktalan is angyalcsináló lesz. A tudományban az alapkutatás, az irodalomban és a művészetekben a kísérletezés, az uralkodó vonulatoktól elkülönülő kisebbségi pozíció fönntartása mindenkor tudatos beavatkozást igényel; a piacnak egyik sem vethető teljesen alá. — Hogyan lehet a piacot korrigálni, uralkodó mechanizmusait úgymond kordában tartani, milyen eszközök s technikák találtattak ki erre? — Valamiféle részleges, a piacot egészében ki nem iktató állami kultúrpolitika mindenképpen szükséges; ezt aligha tudjuk megspórolni. De a piac korrigálásának más eszközei is akadnak. Például az adóból való leírás lehetővé tétele a szponzoráló cégnek. Vagy olyasféle üzletek megkötése, mint amilyet a kormányzat és a Lantos Rt. kötött a húszas években. A Lantos Rt. megkapta a kormánytól az aukciós jogot, ami jó üzlet volt. ennek fejében viszont a kedvezményezett vállalat egy nem rentábilis folyóirat, a Magyar Bibliofil Szemle megindítását és kiadását. A hatékony technikákat - a múlt tanulságaival is élve — most kell megteremtenünk. Nincs sok idónk rá, már-már lépéshátrányban vagyunk. DARVAS! LÁSZLÓ