Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-09 / 292. szám

1989. december 9., szombat DMJ magazin TANACS ISTVÁN A borháború folytatódik, avagy a szocializmus farkastörvényei (Riportkönyv az alföldi parasztság helyzetéről) Mindenki jól jár, csak a termelő és a fogyasztó nem: A fizetésből csak az él meg, akinek mindene megvan: Parasztsorsok a Kádár-korszakban; Mennyit ért a kiskőrösi gazdák utcai tüntetése? Meddig nyílik az agrárolló? Büntetik vagy bátorítják a borhamisítást? A mezőgazdasági termékeket nyugatra exportáljuk, mert ott van elég pénz? Keletre exportáljunk, mert ott van elég éhes és szomjas ember? Mennyiben különbözött a komócsini Csongrád megyében a parasztpolitika a Romány Pál és Gajdócsi István által irányított Bács-Kiskun megyeitől? Van-e jövője a mezőgazdasági kistermelésnek. a farmgazdaságnak? Ezekről a kérdésekről szól lapunk külső munkatársának riportkötete, amelyben az egyszerű parasztemberektől a minisztériumi fótisztviselóig, a nagyüzemi vezetőktől a Kisgazdapárt aktivistáiig őszinte véleményt mond minden réteg, amely a magyar parasztság jövőjében érdekelt. Az alábbiakban néhány részletet közlünk a riportból. Amit fentről tudományosan megalapozott. modern nagyüzemi módszernek szántak, az káosznak és eszeveszett pazarlásnak látszott, mire a mezőgazdaságban dolgozó kisember szemhatárára került. Az alföldi parasztembereket a hatvanas évek elejére érte már néhány megrázkódtatás. Mire a negyvenes évek végén a többség megtanulta volna, hogy nem kell minden fajta szólót összekeverni. mondván, hogy mindegyikből bor lesz úgyis, és elkezdtek fajta szerint telepíteni, akkorra megjött a beadásos világ. A fináncok hosszú szúrkálóval jártak keresztül-kasul a bortermő vidékeken. és aprólékosan megdöfködtek minden szárkúpot, szalmakazlat és trágyadombot, hátha oda ásta el a paraszt a borát. Nagyon sok család került a kuláklistára amiatt, hogy a szőlőterületét öttel fölszorozzák. így akinek volt valamekkora szőlője és 10—12 hold szántója, az már a veszélyes sávba esett. Szólót kivágni és ilyen fondorlatos módon kimenekülni nem lehetett a kuláklistáról. Kitelepíteni csak az erősen tökehiányos darabokat lehetett volna. Ilyenek viszont neijiigen, yoltak a gondos kisparasztok tulajdonában. Egyébként is a hatóság döntötte el. hogy mi minősül tőkehiányosnak és mi nem. A kistermelók szólói, ha nem is voltak tőkehiányosak a kulákvilágban. azok lettek, mire a terménybeadásos idók végetértek. Az emberek elhanyagolták a szólókét, mert hiába termett rajtuk akármennyi, a fejadagon túl nem hagyott belóle az állam. Ilyen körülmények közölt nem volt kedve telepíteni senkinek. Amikör 1956 után megjött volna a kedvük, akkor egy-két év múlva bekövetkezett a nagyüzemi átszervezés. Opuszki Sándor, kiskőrösi földműves: — Apám 65 — 66 éves volt a téeszszervezés idején. Annyi, mint most én. Volt három hektár szólónk, tíz hold erdőnk, tizenöt hold szántónk. Apám félt. hogy megverik, sírt. mert folyton fenyegették. En is féltem, de szembeszálltam. Azt mondtam, majd szólok, amikor önként be akarok lépni. Aki jött agitálni, kitette a pisztolyt az asztal sarkára, a feleségem meg a konyhakést a másikra. Megkérdezte az ember: — Belép vagy nem? Én meg visszakérdeztem: — Önként vagy erőszakkal? Erre káromkodott egy cifrát, és akkorát vágott az öklével a konyhaasztalra, hogy fölugrott rajta a pisztoly is meg a konyhakés is. — Majd mi megtanítjuk magának, hogy önként be fog lépni a téeszcsébe! Elszöktem hazulról és bujkáltam, hol az egyik darab szólóben, hol a másikban. pincében, padláson, csak rám ne találjanak. A feleségem, szegény, hordta utánam az ételt. Végül kiborult, nem bírta tovább, és csak aláírtam. Nem tudom, megvannak-e még valahol azok a nyilatkozatok. Ha még egyszer elém tennék, piros tintával ráírnám: terror alatt született. A téeszek megalakulása után kezdetben azt várták, hogy az emberek csapatostul mennek kapálni a közösbe, és inuk szakadtáig versenyeznek, ki ér hamarabb a sor végére. Kiderült azonban, hogy a közös munka tempóját nem a legjobbak, hanem a leggyengébben dolgozók szabják meg. Ennek az volt a fó oka, hogy a közösben, ha a vezetőség akarta volna, akkor sem tudta volna megfizetni a jó munkát. Sinkovicz Mihályné, kiskőrösi szőlőtermelő: — Azért a pénzért, amennyit a közösben adnak, én is úgy metszenék, hogy térdig érnek a csapok. Mi. szakszövetkezeti tagok még kapaszkodunk a tulajdonba, és ez hajt bennünket. Engem nem érdekel a közös, az én számomra ne telepítsen senki! Majd telepítek magamnak, ha kapálni akarok. És nekem ne dirigáljon olyan ember, akinek még életében nem volt metszóolló a kezében! Uram. nekem idén tropára verte a jég a szólómét, de kijöhet megnézni: a férjem közé sem menne permetezni. ha meg nem kaccsaznám. A nagyüzem hagyja a fenébe, ha látja, hogy rossz év lesz. Fölveri a gaz, tarackos lesz. pörjés lesz, ki sem lehet többé irtani belőle. Vecsernyés Ferenc, a Pusztamérgesi Rizling Tsz elnöke: — Túzzel-vassal be akarták kényszeríteni a parasztokat a közösbe. 1967-ben kerültem vissza gyakornoknak a téeszbe. Akkor itt az volt a jelszó: mindent elvenni a tagtól, ami az övé! Ne legyen semmilyen más megélhetési forrása. kényszerüljön be a téeszbe! Ne tudjon máshol enni. csak a közös vályúból. mert akkor kézben tartható, ellenőrizhető és úgy gazsulál. ahogy a hatalom akarja. A nagyüzemi telepítéseknél viszont nem számított a pénz. korlátlanul adta az állam a támogatást és korlátlanul lehetett herdálni. Vincz László, a kisteleki Magyar—Szovjet Barátság Tsz brigádvezetöje végigvitt a szólótábláikon. Nem is az övék nyújtja az igazán szomorú látványt, hanem a mellette lévó állami gazdasági földek. Valaha a Felgvói Állami Gazdaság telepített itt 350 hektár szólöt. Ezt a céget egyesítették a Csongrádi Állami Gazdasággal. A szóló tönkrement, a burjánzó gaz közt szeptember elejére már csak szára volt, de levele nem. Úgy nézett ki az egész, mint valami szavanna: az ember szinte várta, hogy az áttekinthetetlen bozótból morogva előbújik valamilyen vadállat. Gálik Sándor mezóór. a Kisgazdapárt csengődi szervezetének alapító tagja: — Nálunk a posza homokba telepítették a nagyüzemi szólót. Az állami támogatást nem is a szőlőnek adták, hanem a vezetőségnek. Amelyik elnök jó elvtárs volt és meg akarták menteni, annak adtak telepítési engedélyt és vele támogatást. Teljesen mindegy volt. hogy a föld alkalmatlan a szólótermesztésre és négy év múlva is csak 4—5 mázsát termett hektáronként. Akkor kivárták a legközelebbi fagyot, és megyei tanácsi meg minisztériumi engedéllyel kivágták az egészet. Ráfogták a fagyra, hogy azért nem lett normális a termés. Az állami támogatásból ügy lehetett mérleg szerinti nyereséget csinálni. hogy minél több költséget megspóroltak a telepítéskor. Elmentek a vezetők a Gemenci Erdőgazdaságba, és szereztek valami tűzrevaló szelezék deszkát támrendszernek. Nem lehetett beleverni a földbe, mert eltörött. Vízsugárral fúrtak neki lukat, abba dugdosták el. hogy legalább addig ne dőljön el. míg az ellenőrök jóvá nem hagyják. A szölöt természetesen nem bírta el, a saját súlyától is eldőlt. De nem is nőtt nagyra az a szóló, amit kéz alatt vett selejtes, agrobaktériumos vesszőből telepítettek. Vecsernyés Ferenc: — Amíg Király Ferenc volt a DélAlföldi Pincegazdaság igazgatója, addig tudatosan igyekezett úgy alakítani a dolgokat, hogy szólóhoz jusson, ne borhoz. Azt mondták, ne foglalkozzál, termelő a borral, add ide szólóként, három fillérrel mindig többet adunk érte. mint más. Évtizedek kellettek hozzá, míg az állami pincegazdaság ily módon sikeresen fölszámoltatta a kistermelói borfeldolgozó eszközöket. Király Ferencnek talán nem is ez volt a célja, de ezt érte el a felvásárlási politikájával. Dr. Kalivoda Imre, a domaszéki Szőlőfürt Szakszövetkezet elnöke: — Domaszék környékén jelentós szólö- és borkultúra volt. A jogszabályok szerint a kistermelök az állami pincén kívül másnak nem adhatták el a bort. annak meg többnyire nem kellett. Ezért aztán csak annyi bort termelnek, amennyit maguk megisznak. A sok bizonytalanság, gazdasági kapkodás miatt inkább átálltak a szőlőtermelésre. Fóliáznak sokan, mert ha ott valami nem sikerül, egy év alatt lehet növényt váltani. A régi szőlőhegyi kultúra elsülylyedt az időben, megszűnt, semmivé lett. A fiatal nemzedék már meg sem tanulta a borászkodás tudományát. A régi kádakat, hordókat, kármentőket olcsón elkótyavetyélték, vagy a tanyákon elszáradtak, összedőltek, tűzrevalóvá váltak. Vajon hogyan vergődik át ez a gazdasági szféra a tőkehiány és az erkölcsi lezüllés mély szakadékain? Kurucz János, kiskőrösi szőlősgazda hetven év bölcsességével így fogalmazta ezt meg: — Ha volna pénz, volna szép muzsika. Akárki veszi kézbe ezt az országot a választások után, tönkrement, megkopasztott gazdaságot vesz a kezébe. Amikor fiatal voltam, szomszédunknak. Ambrus Sanyi bácsinak elvitték a vetőmagját is a beadásba, hiába tiltakozott. Akkor sóhajtott egy nagyot, és nekiállt elvetni a fejadagját. Éjjel szántott, éjjel vetett. A felesége ment utána a hideg szántáson és tartotta neki a lámpát. Azt mondták, ezt így kell csinálni, mert ebből jövőre kenyere lesz a népnek. Vannak-e még ilyen emberek? rw " •• • j Zuros idok Zamfiri. a tárcaíró otthon gubbasztott, mint egy beteg madár. Novellát akart írni, de nem ment... Csak publicisztikus témák ötlöttek agyába — ezeket azonban nagy ívben kerülte, mert mindig eszében jártak valamely költó barátja szavai: — Az újságíró-társadalom — mondotta P. —, két táborra oszlik, publicistákra és írni tudó emberekre, kik olvasmányokat állítanak eló. S te az utóbbiak közé tartozol... — Zamfiri előkotorta a fiókból régi naplóját, és belelapozott. „Lássuk, mit csináltam öt évvel ezelőtt ilyenkor, hétfón..." 2. Reggel bementem Végvári prof. szemináriumára — igy a napló. — Éppen ideje; egy álló hete felé se néztem a felsőoktatásnak, a végén még kirúgnak, idónap elótt... Megérkezett Erika is, nagy szerelmem, s mellém ült. — Hátrább ülök — mondta, fölszólító módban. — Helyes — mondtam én. — Ülj csak. — Nem ülök hátra. Maradok — mondta erre. — Úgy is jó — feleltem, és nem tudtam, miért teszem ezt. Hát hülye vagyok én, teljesen? ...Óra után elkapott Végvári. — Olvastam a cikkét az újságban, a Félelem címűt. Ezt azért mégsem kellett volna elkövetni. Darázsfészekbe ne nyúljon, mert darázs van benne, és az szúr. Vannak tanárok itt nálunk, akik úgy ütnek vissza, hogy „jössz te még a mi utcánkba, azaz vizsgázni hozzánk, kis barátom..." Szóval, ez a helyzet, világos? Bevittem tegnap egy csomó könyvet az antikváriumba, lett 200 forintom. Most meg, óra után, épp flangálok az utcán, és lám, H. Józsi, az ötödéves jön velem szemben. — Patócskai eltörte a lábát, ott fetreng a sportorvosi rendelő kartonozójában — mondja. — Menj be hozzá, légy oly szíves, amíg értesítem a mutterját... — Bementem, kölcsönkértem tőle 50 forintot, és elmentem. Közben állandóan a tegnapi Erika-eset járt a fejemben. — Mindig olyan váratlanul sértődsz meg, hogy már félek tóled — mondta E. — Legközelebb én sértődök meg, hogy ne legyen idód... — Erról jut eszembe, megyek a mat — fizes bulira — mondtam. — Már indulok is. — Erika őszinte megdöbbenéssel nézett rám. — Jössz, nem jössz? — kérdeztem, s tudtam, már megint hülyeséget csinálok. ...Ez volt hát tegnap. Ma este a magyar—törisek tartottak bulit a koleszban. Ott találtam Máriát, vele táncoltam, ámbár nem sokáig. — Alkalmazkodás nélkül nem megy — mondtam neki (éppen én, hehe!). — Alkalmazkodjon hozzám más — mondta, és ellenségesen nézett rám. No, ez a nó épp olyan. mint én, egy még radikálisabb változatban... Ott is hagytam hamarost, vagy ó hagyott ott engemet? - egyre megy. Éjféltájban leereszkedtem az egyetemi klub szuterénjébe. Ica már várt rám. Meggyvermutok következtek, két deci: húsz forint ötven fillér. (Lám, minő olcsóság vala öt évvel ezelőtt! — mondotta magában Zamfiri, a naplót lapozgatva.) — Táncoltunk hát, fél kettőig, addig ugyanis Ica barátnőjéé, meg a palijáé a lakás. — Hát ezt hogy csinálod? Hogy ilyen késón meszel... — kérdezte Ica az ágyban, túl voltunk mindenen. Nem feleltem, a tegnap járt az eszemben: — Hogy mertél olyan cikket írni. mint a Félelem? — kérdezte V.. a szerkesztő, mikor előadás helyett bementem a redakcióba. Aztán elmondta, fölhívta a felsőoktatás ifjúsági felelőse, aki pártösszekötö is, továbbá tornatanár — szóval, azt ordította a telefonba, hogy az intézményben igenis nincs félelem, nem terrorizálja a hallgatókat senki, s nem igaz, hogy egyes oktatóknak viszonyuk van egyes hallgatókkal... A duma vége pedig: engem kerekasztalbeszélgetésre fognak citálni, bebizonyítják, hogy hazudtam, azután pedig kirúgnak. — Tudod, mit mondtam annak az állatnak? — kérdezte V. — Mit? — Hát azt, hogy nem szeretném, ha bármiféle retorzió lenne irányodban... Szóval, ne ijedj meg; ha lesz kerékasztal, ott én fogok dumálni. Nem csinálnak itt nekem koncepciós pert... Mindezek jártak a fejemben Icánál, meg az, hogy most már tényleg tanulni kéne, de miképp? Egyetlen oldalt sem bírok elolvasni... Icának ezeket nem mondhatom el, el se hinné, mik vannak. Azt sem. amit Patócskai mondott, hogy tudniillik, méretes baromság volt megírní a Félelmet, most már egészen bizonyos: ki fognak csinálni... Ügyanezazt is magyarázza, hogy miért nem mentem el tegnapelőtt a Délép-klubba, ahol akkor mutatták be az „Ez Amerika" című filmből kivágott részt — eredetileg ketten akartuk megnézni Icával. ...És most: hazafelé I.-tól. Egy kis utcácskában elém áll egy lepusztult nö. Elvesztette a lakáskulcsot, mondja, nyissam már ki rieki az ajtót... A lépcsőház hideg és sötét. megmarkolom a kilincset, belököm az ajtót, nagyot reccsen a kiszakadt zár, visszhang döng a lépcsőházban, az ajtó kinyílik, föltárul a lakás. — Ez a volt férjem kéglije — mondta a nö. — Tudod, hogy ezért öt évet kapsz? Hajnalig kóvályogtam az utcán; mikor hazaértem, a postaládában két levél várt. Az egyik hivatalos volt. pecsétes: holnap, vagyis már ma. összeül a kerékasztal, kivizsgálni, miért cikiztem én a pártállam intézményeit. A másikat Enikő írta. balatoni lány, akit csúful otthagytam a nyáron. Mint várható volt, kéthónapos terhes. „Atyaisten", suttogta Zamfiri, borzongva hajtotta be naplót... De aztán megnyugodott — eszébe jutott, hogy felnőtt már, mindez elmúlt, végérvényesen. DÉVAI CSABA 3. Szerzetesi derű A római katolikus szerzetesrendek újjászervezéséről, jövőbeni tevékenységükről volt szó az MTV Szegedi Stúdió nemrégi magazinjában. Az '50-es években kezdődött vallásellenes politikának nemcsak ók lettek áldozatai, hanem más egyházak papjai, hívei; erkölcs, oktatás, nevelés, betegellátás, szociális gondozás. A műsor szerkesztője néhány régebbi, egyházi témával kapcsolatos riportjáról szól, szerencsére ma már derülhetünk is ezen... — Járjon utána, kicsoda az a Szabó József, állítólag világszerte ismert madárkutató — adta ki az utasítást a városi tanácselnök a mezőgazdasági osztály vezetőjének. Madárkutatót nem. de Madách-kutatót igenis tisztelhettek Szabó József nyugalmazott evangélikus püspök, irodalomtörténész személyében, akinek a világ minden országában megjelent Az Ember tragédiája-fordítás birtokában volt. Felajánlotta a megyeszékhelynek, ahol lakott, de nekik nem kellett; majd összetalálkozott egy másik megyeszékhely elnökhelyettesével, aki — mivel azelőtt kereskedő volt — azonnal üzletet ajánlott: — Adja nekünk, atyám, költözzön városunkba, adunk lakást, és ön lesz a múzeumban a gyűjtemény kezelője. Hírt adott róla az országos és helyi sajtó, •öbbször is. a helyi tévéadásban pedig várta az „eseményt" (ehhez kellelt mindig kötni a riportot): mikor láthatja a nagyközönség. Egy év múlva történt, riport elkészül, gyűjteménykezelő nyilatkozik, adásban lemegy, riporter másnap telexet kap: félrevezette a szerkesztőbizottságot, irodalomtörténészként mutatta be a püspököt. Riporter fénymásol: személyi igazolványában ez áll egyébként, bölcsészdoktor. A magyarázatot nem fogadják el, a munkakönyv nagy nehezen — tévéelnök-helyettesi utasításra — megmarad. Csak ,.cserepeim"-nek nevezte a drága jó Kovács Margit — csodálatos kerámiaszobrait. Utolsó olvan kiállítása elótt. melyet hallát megelőzően még ő kezdett el rendezni, de a megnyitóra már nem tudott elmenni, meglátogatta a művelődési házat a város kulturális vezetője. — Dehát ezek csupa szentek — így a kultúrvezér. — Dehát ez Kovács Margit — így az igazgató. — Kovács Margit ide. Kovács Margit oda. ez így nem megy. — De titkár elvtárs. Kádár elvtárs is Kovács Margit egvik madonnáját vitte ajándékba a pápának ! — No. jól van, elvtársnő, csak csinálják... csak csinálják. így kiállítás is lehetett, sót: film is! Patinás egvhá/i gimnázium jubileumáról tudósít stábunk. A tévéhíradó mindhárom kiadásában látható a riport, másnap a riportert raportra hívja az egyik megyei vezető. — Magának is ezeket a ... papokat kell népszerűsíteni, mikor annyi jó gimnáziumunk van nekünk is. — Dehát azért ezek fennállásuk alatt 15 akadémikust adtak a Magyar Tudományos Akadémiának. — No de mit tanítanak a gyerekeknek. — Állami tanterv alapján, állami tankönyvekből. ahhoz hozzáadva, jól. — Ne gondolja, hogy meggyőzött. — Kádár elvtárs a napokban utazik a Vatikánba. És ugye, ott megtudják azt is, hogy a Magyar Televízió hírt adott erról a jelentós egyházi eseményről. — No persze, így mindjárt más a dolog, kedves barátom... * Az elóbbi eseményre bejelentkező riportert a bencés gimnáuzium portáján szürke köpenyes férfi üdvözölte. — Pászthory Valter vagyok, felkísérem a kiállításra. (Pászthory Valtert a Baradla-barlangbeli ügyért elítélték, szabadulása után nem taníthatott, egyéb szolgálatra rendelték.) Az emlékkiállítást filmeztük, a kiállítás rendezőjét, aki nekünk az információkat adta, kihívták. Egy másik reverendás folytatta, ót is kihívták, ezért aztán megkérte a szürke köpenyest, hogy ó folytassa a mondókát. Gyönyörűen beszélt. Az operator csodálkozó szemmel a riporterhez fordult; — Te, itt a portás is ilyen okos? OLAJOS CSONGOR