Délmagyarország, 1989. november (79. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

1989. november 4., szombat DM1 mq9qzin .VALLALOM A CSATÁT, HOGY KÖLCSÖNÖSEN HÁLÁSAK LEHESSÜNK EGYMÁSNAK' Épphogy gratuláltam (vasárnap) Ruszt Józsefnek, hogy megkapta a Magyar Művészetért alapítvány díját, itt volt a szárnyashír: megint elmegy Szegedről! Pestre vissza? vagy talán a kecskeméti színházigazgatóságot pályázta meg? — indult a találgatás. Aggodalmasan tárcsáztam. „Megyek, vagy maradok, a szegediekenmúlik. Maradni szeretnék, de ennek föltételei vannak. Elmondom, ha azonnal nyilvánosságra hozza. " Irány a budai Zöldlomb utca. taxi, mert búr szép, de eldugott a hely, lakás a tető alatt, tele zenegépekkel, könyvekkeljotókkai. A szövegszerkesztő masina a tanulóidejét tölti, új szerzemény, „majd ezen írom az emlékirataimat" — somolyog a gazdája. Kávé, sütemény, magnó indul. Ruszt robbant?! Ha nem változik, összeroppan a színház — Miért hozza ilyen helyzetbe a színházat és a várost? Még másfél évad sem telt el, mióta visszajött, ráadásul azt mondta akkor, hogy kedvvel, örömmel... — Helyzet — az van. mint tudjuk. Szerencsére. Amikor először elmentem Szegedről, még Komócsin volt itt a fóbrigadéros, vagy mi, azóta úgyszólván folyamatosak az eltűnések bizonyos posztokról. Minden megváltozott, a nagy politikában is, a helyiben is. De az állapot köztes: a régi viszonyok már nincsenek, az újak még nem alakultak ki. Nincsenek érvényes telefonszámok, pedig mióta világ a világ, telefonszámokkal irányítják, Kanadától Új-Zélandig. Viszont nem várhatunk, amíg itt újak lesznek, mert elmegy melleltünk az idő és abból nagy káraink származnak; ha várok, romokat hagyok mag#rn után, pedig én fényes perspektíváju, újfajta, igényes épületet szeretnék, vagy legalábbis az alapjait. — Hagyjuk kérem a képes beszédet. Megpályázta a kecskeméti színiigazgatást, vagy nem? — Még nem, de a jövó szerdáig van rá időm. — Ez ultimátum? — Dehogyis. Éppenhogy azt akarom jelezni, hogy személyes kényszerhelyzetem nem olyan természetű, amilyenre általában reflexszerúen gondolnak az emberek, mert negyven év alatt megszokták. Magyarul: nem karriervágyam támadt, hiszen befutottam már egy pályát. Azt szeretném, ha a megváltozott Szegeden, ahol az utóbbi évben megmutatkoztak a progresszív erók, meghallgatnának és tárgyalnának velem. — Dehát éppen azt mondja, hogy nincsenek érvényes telefonszámok. Kik és miről tárgyaljanak? — Hangsúlyozom, tárgyalóképességet és -helyzetet föltételezek a mai városban. A korszerűen gondolkodókkal. az autonómia és önigazgatás híveivel tárgyalnék. Amikor kényszerültem elmenni Zalaegerszegre, akkor fenyegetésként fogták föl az akkori telefonszámokon hívhatók, amit működési föltételként megfogalmaztam nekik. Egyetlen szóval sem marasztaltak, hanem megvárták, amíg lelépek. Szerencsémre egy év alatt sikerült bebizonyítanom, hogy nem ámokfutó vagyok, hanem olyan valaki, aki ért hozzá, hogy akár a kukoricaföldön, a semmiből — színházat csináljon. — Mit akar most Ruszt József? — Ha szobrász vagyok.és Firenzében faragom a Medici-síremléket, s közben Rómába hívnak, hogy ott II. Gyula síremlékét csináljam meg, tehet, hogy elmegyek. De biztosan elmegyek, ha Firenzében azzal marasztalnak, hogy Sztálin emlékművét faragjam, szocreálban. Ha úgy tetszik, abszolút önző szempontjaim vannak; nekem létre kell hoznom a saját sorsomat. De az ilyenfajta önzés a világot szokta előre vinni. Provizóriumot akarok a színházban és Szeged egész kulturális-múvészeti keresztmetszetében. — Az átmeneti korban ideiglenesen irányítást? Csakhogy vannak irányítók a színházban is és a város más intézményeiben is, az egész „kulturális keresztmetszetben "! — Hát ez az! A kérdés, hogy milyen irányítók vannak? A válasz: hiteles és nem hiteles emberek, embere válogatja. További kérdés, hogy milyen ez a városi művészeti, kulturális, felsőoktatási, tömegkommunikációs, stb. keresztmetszet? Jó vagy rossz? Itt az ideje megállni egy pillanatra. elgondolkodni és eldönteni, mik a válaszok. Visszaigazolni a hiteles működési funkciókat meg az embereket és kipottyantani amelyek, vagy akik nem azok. — Ki dönti ezt el? — Mivel vége van annak a világnak. amikor officiálisan. hivatalból különféle odatett emberek határozták meg, mi legyen jó nekünk és mi nem — valamennyiünknek föl kell vállalni a saját műhelyeinkben, munkahelyeinken ezt a hitelesítési aktust. Mert ha nem. holnapra összeroppan az egész konstrukció és ott ülünk a semmin. A városi önigazgatás szellemében és érdekében létre kell hozni egy provizóriumot. hogy Szeged végre valóban az lehessen, aminek eddig is előszeretettel nevezte magát: az egyik legnagyobb és progresszív szellemi-múvészeti központ. Nem megy másként, csak ha megvívjuk „házon belüli" csatáinkat. még akkor is, ha ezek csúnyák, véresek. Ebben a pillanatban nem tehetek mást, vállalom a csatát. Azért, hogy kölcsönösen hálásak lehessünk egymásnak. Én Szegednek, mert itt koronát tehettem a pályámra és megcsinálhattam egy, az új rendszerben működőképes színházat. Szeged pedig nekem, ugyanezért. — Igazgató akar lenni? — Igen. Nem kívánok magyarázkodni, bár már hallom az értetlenkedést, és a megalázó vádakat. Nem az igazgatás vonz, attól én csak gyomorfekélyt kaptam. Azért akarom irányítani a színházat, mert képesnek érzem rá magamat, s ez nem egészen szubjektív érv, hiszen bizonyítottam már; s azért, mert ha a jelenlegi vezetők maradnak, a színház perceken belül összeomlik. Ugyanis alkalmatlanok. — Tavaly azt nyilatkoztat azért is jött vissza, mert Nagy László igazgatót, aki hívta, kedveli. — Még egyszer mondom: minden megváltozott, az időkkel együtt a feladatok, a konstellációk. A mai színházvezetőnek menedzsertípusúnak kell lenni; vagyis nagyon jól értenie, hogy mi most a feladat, hogyan lehet azt elvégezni és kikkel. A színházvezetés minden ellenkező híreszteléssel szemben: szakma. Itt improvizálásnak nincs helye, nem lehet csak úgy odatenni valakit, mint eddig, csak azért, mert szimpatikus... Hanem — a vezetés tekintetében — kipróbált, tájékozott, kapcsolatokkal rendelkező ember kell, aki érzékeny az értékekre, a tehetségekre, tehát össze tudja fogni ezeket és találkoztatni az értékeket az igényekkel. Az ilyeneket hívják ma vezetőknek, és nem azokat, akik tudják, mit hova kell könyvelni; három évtizedig könyveltünk, teljesen fölöslegesen. — Folyton többes számot használ, amiből a nagy eszemmel arra következtetek, hogy nemcsak az igazgatót fúrja. — Úgy is lehet mondani, primitíven, hogy fúrom az igazgatót, a gazdasági vezetőt, a műszaki vezetőt... — Fölrobbantja az egész színházvezetést? — Nem robbantani akarok s nem fölakasztani embereket, hanem azt akarom, hogy használja végre, forgassa be ez a város a szellemi potenciálját. Hogy gondoljuk végig, milyen karakterű legyen Szeged és kezdjünk hozzá a kialakításához. Ejtsünk ki a művészeti életéből fölösleges, funkciótlan elemeket és pozíciókat, határozzuk meg a szükségeseket és válogassunk hozzájuk új figurákat. A provizórium rövid, tevékeny, aktív időt jelent. Én nem húsz évig akarok itt igazgatói posztot, hanem átmenetileg, amíg másokkal együtt, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak ezekről a dolgokról, megalapozhatjuk a város szellemi-művészeti jövőjét. Amire Szeged húsz év múlva is büszke lehet, mert a sajátja lesz, speciálisan itteni, és mégis az egész magyar kultúrában is érvényes. — Vannak a színházban támogatói az elképzeléseinek? — Sokan. Olyan érzékeny testben, mint amilyen a színház, a váltás igénye elementáris. Csak nem egyszerű végrehajtani. De ha komolyan veszszük a magyarországi változásokat, akkor tudjuk, hogy készülődik egy jó társadalom, amelyben nem lehetnek ilyen kövületek, korállszigetek, mint ez a mi mai színházunk. Különösebb előzetes beszélgetéseket nem folytattunk ugyan, de gondolom, hogy Gregor József, Krámer György egyetért velem. — Mégis hogyan gondolja a konkrét átalakítást? — Ha mindenki kész megvívni a maga csatáját, autentikus emberekből létrejöhet egy kuratórium, vagy intendatúra, amelyik fölülvizsgálja az eddigi jogosítványokat. Ki fog derülni, melyek ezek közül a ma már fölöslegesek, a rosszak; újra meglehet határozni a funkciókat — a működési feladatokra gondolok —, egyúttal meg lehet szüntetni a pénzpazarlást. A színházon belül elavultak a szekciók együttműködési formái, mindennaposak a működési, vezetési zavarok, a gazdasági hivatal ténykedésétől a játéktervekig minden olyan, hogy nem kell jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy tudjuk: mindjárt bedöglik. Nem beszélve arról, hogy naponta megyünk el értékes ambíciók mellett, amelyeket ebben a helyzetben képtelenség nyakon csípni és használni, lehetetlen az energiákat akkumulálni. Pedig vannak, ez talán — minden baj ellenére — ebben a másfél szezonban is kiderült. Részletesebben nem akarom elmondani a belsó tennivalókat, legyen elég, hogy kimunkált terveim vannak. Bárcsak a városból mások is érdeklődnének irántuk! — Erre vár? — Ilyesmire. Visszajelzésre. Nem vagyok huszonöt éves, az én derekam nem bírja már a hősi pózokat, de érzem az igazamat, és arra számítok, hogy lesznek, akik támogatnak. Hogy a jobbik arcát mutatja most felém ez a város, amely annyi tehetséget elengedett már... — Ha mégsem így történik, akkor megy? — Mit gondol, miért beszélgetek magával már egy órája? Legyen az a vége, hogy mindegy, miként sül el ez a riport, vagy interjú vagy mi — én nem tudom és nem akarom úgy csinálni tovább, mint eddig. Amit mondtam, azért vállalom a felelősséget — és megköszönöm, ha megírja. SULYOK ERZSÉBET T^Jém olyan régen, még két-három eszten1 dövel ezelőtt is. a könyvpiac megjelenése az utcán, a színes könyvsátrak sokasága és a dedikáló írók elótt türelmesen várakozó emberek végtelen sora nálunk mindig a könyv ünnepét jelezte. Leginkább így volt ez évente május végén az ünnepi könyvhéten, a magyar irodalom kétségtelenül legjelentősebb seregszemléjén. Igaz viszont az is, hogy ezeken az iinnepi alkalmakon sokszor már a hét második-harmadik napján elfogytak a legkeresettebb újdonságok, így a könyvhét ünnepe eladótól és vásárlótól árván hagyott pultjaival okozott keserűséget. Az utcai könyvárusok ma már úton-útfélen jelen vannak. Kínálják portékájukat a zöldséges bódé mellett, vagy az aluljáróban, árulnak földről, pultról, sót még aktatáskából is. Az utcai járókelő pedig lassan hozzászokott ehhez a képhez, hisz naponta felfedezhet valamilyen újabb, még ismeretlen művet, hisz a könyvkiadók száma rövid időn belül a kéttucatnyiról több mint háromszázra emelkedett. Reális könyvvásárlói igények követelték a könyvkiadói műhelyek ilyen mértékű szaporodását? Jövedelmező foglalkozás tehát manapság könyvet kiadni? Ennyit bír el a piac és fóleg a könyvvásárló pénztárcája? Aligha. Az viszont tény — látva a könyvkereskedők forgalmát és a kínálat tartalmi összetételét —, hogy aki ma könyvkiadásra A könyv az utcán hever vállalkozik, az legtöbb esetben a gyors sikerre. a mielőbbi elfogadható bevételre törekszik. Mi az igazi siker? Erről az említett könyvkiadók szinte hasonlóképp vélekednek. Ezért aztán sorozatban jelennek meg az eddig tiltott müveknek nevezett kiadványok, az 1956 eseményeit elemző visszatekintések, az Erdély sorsáért aggódó kötetek vagy épp a szívfacsaró szerelmi történetek, a horror elemeket sem nélkülöző krimik, a szexuális izgalmakat kiváltó pornótörténetek, lehetőleg különleges, extrém esetek népszerűsítésével. Gazdagabb lett a könyvkiadás — mondhatnánk könnyedén, ha eközben nem lenne kézzel foghatóan feltűnő. hogy mit talál az, aki az könyvkiadástól más izgalmakat vár. Félreértés ne legyen, mert nem szabályozókat és cenzúrát hiányolok. Azt viszont talán megemlíthetem, hogy a nemzeti kultúra egyik mindenkor jeles ágazatában — jelen esetben a könyvkiadásban, az irodalmi műveltség támogatásában — több törődést érdemelnének az értéket hordozó művek, és különös tekintettel a mindenkori magyar irodalom figyelemre méltó alkotásai. Ami az elfelejtett és zárolt műveket illeti, a választékból még akad egy rövid ideig. A slágertémák — 1956, Erdély — esetében azonban az ismereteket alapozó, a tudományos hitelességgel és összehasonlító elemzéssel szerkesztett művek mintha hiányoznának, a szubjektív hangvételű írásokkal pedig telített a könyvpiac. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének piackutató csoportja — V. Kulcsár Júlia szerkesztésében — idén áprilisban megjelentette a Könyvkiadás, könyvforgalom és népgazdasági háttere 1988-ban címú tanulmányát. A kivitelében szerény, de tartalmában tényszerű és demonstratív elemzés ridegen figyelmeztet arra a tényre, hogy az elmúlt esztendőben elkezdődött egy olyan folyamat, amelyben a könyv még a könyvbarát családok vásárlásában is hátrább sorolódott, hisz a gazdasági lemaradás már a középrétegeket is fenyegeti. Az életszínvonal romlása sajnos nem vitatható, éppen ezért a könyv iránti szükséglet kielégítése kényszerűségből, de szelektálásra készteti a lakosságot. Különösen szembetűnő a falusi könyvforgalom visszaesése, amelyre pedig oly sok figyelmet igyekeztek fordítani a terjesztők, a szövetkezetek. A tanulmány szerzője, úgy tűnik, nem téved akkor, amikor azt állítja, hogy a könyv olyan új pályára került, amelyben pályamódosításra csak az ország gazdasági helyzetének és a lakosság fizetőképes keresletének érezhető javulásától várhatunk. Mindaddig ezek a kondíciók a mérséklődés irányába hatnak." Miközben tehát a fogyasztás korábbi struktúrája átrendeződik, a lakosság jelentós többsége úgy dönt, hogy vásárlásait a létfontosságú javak beszerzésére korlátozza. Arra lehet talán következtetni, hogy jelenleg válságban van a könyvszakma? Ha arra gondolok, hogy a kiadók, a terjesztők és a nyomdák mindenkori ellentéte ma már háborúvá fokozódott, ha a könyvpiacon az értékeket nélkülöző korlátlan szabadverseny túlburjánzását látom, ha egyes kiadványok minősíthetetlen kivitelű példányait kézbevéve a dilettáns szerencsevadászok jelenlétét feltételezem, akkor e kérdésre a válasz csakis az igen lehet. A

társadalmi reform nélkülözhetetlen tényezője volt és marad, hogy a magyar könyvkultúra múveltséggyarapító pozícióját ne veszíthesse el. Ehhez viszont nemcsak mindenkor jó művek, hanem vásárlásra és olvasásra kész könyvbarátok is szükségesek. A könyv az utcán hever, de hol van a mai magyar szépirodalom? Erre a kérdésre a szellemi deficittel és anyagi ráfizetéssel küszködő könyvszakmának mielőbb válaszolnia kell. MARÓTI ISTVÁN I