Délmagyarország, 1989. november (79. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-22 / 277. szám

2 1989. november 22., szerda (Folytatás az 1. oldalról.) dekében stabilizáló tényezőnek kell maradnia, ezt azonban nehezíti, hogy nincs mögötte meghatározó erejű politikai párt. Az egymással vetélkedő, s győzni akaró politikai erök nincsenek tekintettel arra, hogy győzelmüknek milyen ára lehet. A felmentéséről szóló szavazás során az indítvány mellett 135, ellene 124 képviselő voksolt. Tekintetbe véve a 66 tartózkodást is, a javaslat nem kapta meg a többséget. A döntés értelmezése körül tanácstalanság támadt, majd dr. Horváth Jenő képviselő indítványára az elnök szünetet rendelt el, hogy a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság foglaljon állást ez ügyben. A Maróthy László felmentése körüli értelmezési vita csaknem két órán át húzódott. A jogi bizottság Németh Miklós ülése elé utalt kérdés abban foglalható össze, hogy a környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter maga jelentette-e be lemondását posztjáról, vagy a kormányfő kérte-e minisztere felmentését. Hogy a problémát az Országgyűlés tisztábban lássa, Németh Miklós a szünet után felolvasta azt a levelet, amelyet Maróthy László intézett hozzá, bejelentve lemondását. Németh Miklós elnézést kért az értelmezési zűrzavar miatt a Parlamenttől, mert a kormány levele, amely Maróthy László lemondásáról értesítette az Országgyűlést, pontatlanul fogalmazódott. A kormányfő nem a miniszter felmentését kéri az Országgyűléstől, hanem lemondásának tudomásul vételét. Lényegében ezt erősítette meg Horváth Jenő a jogi bizottság részéről is. Emlékeztetett arra, hogy a Minisztertanács tagjainak jogállásáról intézkedő 1989. évi IX. törvény előírásai irányadóak a szóban forgó problémára is. Abban az esetben, amikor a miniszter maga mond le posztjáról, a Parlament egyszerűen tudomásul veszi döntését. Az értelmezési vita után röviden szót kért az érintett fél. Maróthy László is. Hangoztatta: korábbi szavai és a levél is egyértelműen bizonyítja, hogy saját elhatározásáról van szó, amikor megválik posztjától. A félreértések elkerülése végett a leköszönő miniszter leszögezte: mindeddig a legjobb kollegiális viszonyban dolgozott a miniszterelnökkel; a kormányfő részéről nem merült fel kezdeményezés a lemondására. Maróthy László végezetül köszönetet mondott a Parlamentnek a vele szemben tanúsított megértésért. A Parlament tudomásul vette Maróthy László lemondását. A válság diktatúrát vonzhat, fölemelkedést csak a demokrácia hozhat Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke a hároméves kormányprogram beterjesztése előtt kért szót. Elmondotta: a Magyar Köztársaság kikiáltásával az átmenet egy fontos szakasza lezárult, és minőségileg új szakasz kezdődött. Amig a demokratikus jogállam alapintézményeinek megalkotásában könnyű volt a közös nevezőt megtalálni, addig a gazdasági válság megoldását célzó kormányzati törekvéseket sokan szívesen megtorpedóznák. — Vitathatatlan — folytatta —. hogy amiről hamarosan dönteni kell, azt nem fogják tízezrek ujjongva üdvözölni a Kossuth téren, mint tették a köztársaság kikiáltásakor. De a kormány és a Parlament munkáját ne az motiválja, hogy a döntéseket e helyzetben ünnepeljék, a népet, az ország jövőjét kell szolgálni. Németh Miklós tájékoztatást adott a képviselőknek az ország valós adóssághelyzetéről. — Mindenki előtt világos, hogy az ország külső adóssága óriási mértékű, és hatalmas terhet jelent. A kérdést az emberek egyszerűen úgy teszik fel: mondjuk már meg végre, mennyi is az adósságunk, és számoljunk el azzal, hová tettük azt a rengeteg pénzt. A probléma gyökere a sztálinizmus gazdaságpolitikai gyakorlatához nyúlik vissza. A sztálinizmus szocialista politikai gazdaságtana szerint a szocializmus abban is magasabb rendű a kapitalizmusnál, hogy a mindenről gondoskodó központi költségvetés legalábbis egyensúlyban van, a hiány pedig a rosszul működő kapitalista gazdaságok sajátja. !gy a szocialista országok költségvetésében sohasem volt hiány, legalábbis nyilvánosan nem. Amikor az 1970-es évek elején kialakult óriási világpiaci árváltozásokról a politikai vezetés azt állította, hogy ezek ránk nem lehetnek hatással, akkor ezt a felfogást tükröztetni kellett a pénzügyi mérlegekben is. Ez meg is történt Miközben a költségvetés hatalmas kiadásokkal védte meg, a vállalatokat és a lakosságot a külső hatásoktól, a gazdaság nem termelte meg az ehhez szükséges jövedelmet. A költségvetés egyensúlya ennek következtében nyilvánosan nem tükrözte ezt az ellentmondást, vagyis a valóságosnál sokszorosan kisebb hiányt publikáltak. Az 1971—1979 közötti időszakban emiatt fel is halmozódott, mintegy 9 milliárd dollár adósság. És akkor felismerték, hogy ez így nem mehet tovább. Megkezdődött a belsó felhasználás fokozatos hozzáigazítása a tenyleges jövedelmekhez, de a már felhalmozott adósság törlesztése és kamatai több pénzt igenyeltek, mint amit komoly megrázkódtatás nélkül a hazai gazdálkodók és a lakosság jövedelméből erre el lehetett vonni. Ezért folyamatosan újabb hiteleket is kellett felvenni. Támaszt kellett keresni, s erre a Nemzetközi Valutaalapba való belépés volt a legalkalmasabb. Az az álláspont győzött, hogy a tiszta helyzet bemutatása esetén nincs semmi esely a belepésre. Ennek megfelelően született a döntés. Az akkor fennálló konvertibilis adósságállomány tényleges és publikált összege között, mintegy másfél milliárd dollár, a költségvetésben, illetve az államháztartásban pedig közel 300 milliárd forint különbség volt. A szakemberek úgy ítélték meg. hogy ez a különbség pár év alatt, a belépést követően felszámolható. A belépést követő két-három év igazolni látszott a döntés helyessegét. 'De az eredményeket hozó, megszorító jellegű gazdaságpolitikát a politikai vezetés — élvezve a gazdálkodó és pénzügyi szervezetek bizonyos köreinek és a szakszervezetek legfőbb vezetőinek támogatását — nem tolerálta tovább. Kiadta a jelszót: élénkíteni, dinamizálni kell a gazdaságot. Anélkül, hogy a szerkezet átalakításáért bármit tettek volna, lendületet akartak adni, a növekedesnek így nőtt az import, emelkedett a fogyasztás és 1985—1987 között ismét megduplázódott az adósság. 1988-ban ugyan sikerült lefékezni a romlást, és ismét aktív volt az áruforgalom egyenlege, de olyan intézkedések születtek — a világútlevél bevezetése, vámrendelkezések —, amelyek népszerűek voltak a lakosság körében, ám fenyegetően előrevetítették a kedvezőtlen tendenciákat. Mindez újabb csapdát jelentett. — Az en felelősségem — hangsúlyozta Németh Miklós —, hogy bár a helyzet tarthatatlanságát felismertem, mégsem tettem ellene. S amikor tettem — a legutóbbi valutarendelet kiadásával —, már későn és rosszul magyarázhatóan cselekedtünk. De 1988 a politikában is fordulatot hozott, és a májusi pártértekezlet után létrejött új politikai bizottság ugyancsak szembekerült az adósságcsapda dilemmájával Ismét felmerült az aggály: ha nyilvánosságra hozzuk, hogy eltérés van a publikált és a tényleges adatok között a költségvetés hiánya és a külső adósság tekintetében, akkor a nemzetközi pénzvilág bizalma megrendül, a pénzügyi öszszeomlás elkerülhetetlen. Ez viszont az ország erdekei ellen van. Ügymond, aki a nép, az ország érdekét nézi, az nem dönthet a tenyleges számok feltárása mellett. Ismét, akárcsak hét évvel korábban, ez az álláspont győzött, és ez volt a testület dontese. A Magyar Nemzeti Bank a múlt év végén hozzákezdett a helyzet tisztázásához. Rendkívül összekuszált szálakat kellett kibogozni, hogy az 1982 óta történt események, műveletek, illetve az azt megelőzően történtek nehezen átlátható rendszerében rendet tegyenek. Ez mostanra megtörtént, s a kormány igy abban a helyzetben van, hogy végre hiteles képet tud adni a Parlamentnek az ország pénzügyi helyzetéről. Az alapos felülvizsgálat, a pénzügyi műveletek teljes körű számbavétele után a teljes bruttó adósság összege ez ev végére eléri vagy némileg meghaladja a 20 milliárd dollárt, a nettó adósság peKirály Zoltán „bizalmatlan" Maróthy után a Parlament is? A dátumok mindenesetre furcsák; Király Zoltán, a Parlament ellenzeki frakciójának egyik vezetője három napja jelentette be. bizalmatlansági indítványt terjeszt a Ház ele Maróthy László környezetvédelmi es vízgazdálkodási miniszter ellen. A tegnapi ülésen kiderült, feleslegesen. A miniszter lemondott már november 9-én. — Győzelemnek. mny vereségnek értékeled-e mindezt? — kérdeztük Király Zoltántól. — Párhuzamosan futottak a szálak. Annyira titokban volt a lemondólevél, hogy se a képviselők, se a jogi bizottság nem hallott róla. A mi kezde-i ményezésünk motiválója az volt, hogy már a múltkori ülésen le kellett volna mondania Maróthy nak. Teljesen természetes, hogy ha a Parlament úgy dönt. leállítja a bős-nagymarosi munkálatokat, az ebben, reszt vevő miniszter feláll. es lemond — De ez nem történt meg:• — Közben — hangsúlyozom, oktober 31-én — tf, terjedt egy folyorói pletyka, hogy a lemondás már ott van a miniszterelnök asztalan. Ha ott vart, majd bejelentik. De utána síri csönd következett EJrre jött a mi indítványunk, mert nem lehet egy kormánnyal, egy Parlamenttel ellentétes érdekű minisztériumi vezetés. A furcsa csak az, hogy a lem ondólevelet most is alig találták meg — A miniszter azt mondta, most két ellenzéki képviselő piszkálja, többek között ezért az elhatározás. — Fura volt Maróthy kirohanása, ugyanis az indítvány megszövegezésekor öt képviselő volt jelen. De egyedül ón magam is tehettem volna bizalmatlansági indítványt. Arra hivatkozni, hogy sekélyes piszkálódás, enyhén szólva nevetséges. — A leköszönő miniszter beszéde végül is meghatotta a honatyákat. Majdnem maradt. — Emocionális demokrácia ez. Elgondolkodtató, hogy ez a Parlament, amelyik érzelmi alapokon dönt. egyáltalán alkalmas-e? Szerintem nem. Ezért is támogatom Bánífy György képviselőtársam javaslatát: a decemberi ülésszakon oszlassa fel magát a magyar Parlament. Ha ket jó mondattal ilyen hatást lehet elérni a Tisztelt Házban, akkor itt nem gondolatok, hanem hangulatok döntenek. Ez pedig maga az alkalmatlansági bizonyítvány. U. G. Rátkai Árpád Végjáték a Tisza mentén Az állampórt utolsó évei Csongrádban 7. A KB létszámát előre nem határoztak meg, hanem abba bekerült minden jelölt, aki megkapta a szavazatok többségét. Ez az impotens testületek létrehozásának legbiztosabb módszere, s mindjárt modell értékűvé is vált, a hozzá kapcsolódó titkolódzást is beleértve. A szavazás számszerű eredményét (mindmáig) nem hoztak nyilvánosságra — olyan időszakban, amikor már természetes volt, hogy például egy meg nem választott országgyűlési képviselőjelölt választási eredményei is megjelennek a napilapokban. A nyilvánosság kizárása, a titkolózás egyébként mindig a demokrácia hiányának egyik ismérve, s csak az benne a vigasztaló, hogy a dolognak van komikas vonása is. Még ha ez nem is mindig olyan nyilvánvaló, mint a hires MTI Bizalmas esete, amelynek „Szigorúan bizalmas!" mellékletében olvashatták a bennfentesek egy Pravda-vezércikk magyar fordítását — még a brezsnyevi Időkben. Amikor a hatalmi piramis csúcsát lenyesték, Jutűnt, hogy ezt a piramist más már nem is tartja össze, s az egész szétesett, felbomlott. A bürokratikus centralizmus rendszere működésképtelenné vált, noha részelemei még tovább működtek. Tovább működtek a lényegében központi irányítás nélkül maradt megyei pártvezetések, a megyei káderhierarchiák, amelyek váratlanul új körülmények közé kerültek. Többé nem egy nagyobb hierarchia részei voltak, si így ettől kezdve önállóan kellett megőrizniük hatalmukat. Az alulról kibontakozó demokratikus pártmozgalommal szemben többé nem számíthattak érdemleges, felülről jövő támogatásra. Ekkor, ebben az új helyzetben egyedül Csongrád megye volt az. amelyben a megelőző három év során létrejött demokratikus pártmozgalom egymástól elszigetelt csoportjai elég elszántak voltak ahhoz, hogy megkíséreljék a megyei káderoligarchiák hatalmának megdöntését. A megyei vezetés zavarodottsága és bénultsága növelte ennpk esélyét. Csongrád megyében már a májusi pártértekezlet másnapján megkezdődtek a megyei oligarchia létét veszélyeztető akciók. Már május 23-án, hétfőn reggel Sjekely Sándor, Szeged városi első titkár aktivistáknak tartott tájékoztatóján hangsúlyozta, hogy a megújulás érdekeben megyei és városi pártértekezletre van szükség. Még aznap este ugyanígy nyilatkozott a helyi tv-ben egy másik küldött, Anderle Ádám is: „Nem althat meg a kongresszusi folyamat a megyehatároknál.". A kezdeményezés termeken/ talajba hullott, hiszen a parton belüli demokratikus erök számara ez látszott az érdemi változások elindítása úgyszólván egyetlen módjának. Ugyanakkor a pártértekezlet szervezésének gondolata szalonképes volt a bürokratikus centralizmus, rendszerén belül is, oly annyira, hogy néhány megyében, illetve városban a helyi hatalom éppen ilyen értekezletek régi módon történő, antidemokratikus megszervezésével sikeresen hosszabbította meg fennállását, ha nem is túl sok időre. Csongrádban azonban a megyei vezetés ettől a pillanattól kezdve mindig a rosszabb, sőt a saját szempontjából is mindig következetesen a rosszabb megoldást választotta. Szabó Sándor megyei első titkár azonnal elutasította a pártértekezlet gondolatát, holott a megyei vezetésnek ennek felvállalásával még lett volna e6élye az események „kézben tartására". Ráadásul — saját szempontjából is a lehető legszerencsétlenebbül — rögtön a személyi kérdése ket állította a középpontba: „Mi most helyi, illetve megyei partértekezletek szervezését nem tervezzük, de a testületekben minden szinten a szükséges személyi változásokat továbbra is az indokolt ós szükséges mértékben kezdeményezzük." (Délmagyarország; 1988. május 25. Cselekvő kiállás az országos pártértekezlet állásfoglalása mellett.) A nyilatkozat fogadtatása nem volt egyseget.. Voltak, akiket ez a „mi kezdeményezzük" formula irritált, hiszen ez nem mást jelentett, mint hogy „továbbra sem ti, párttagok". Vagyis a demokratikus törekvésekkel való szembenállás deklarálásának tekintettek. Annak a kinyilvánítása volt ez, hogy a megyei vezetés semmiképpen nem hajlandó felvállalni a személye* megmérettetést. Ugyanakkor másokat a „tovabbra is" háborította fel, hiszen köztudomású volt. hogy korabban sem történt semmi. Márpedig a valtozatlansag fenntartása egy olyan szituációban, amelyben az. országos vezetés eppen megújult, a megyei helyzet viszonylagos rosszabbodását jelentette. Nyilvánvaló volt, hogy ez a megyei grejnum a személyes ószszefonódások miatt, képtelen megszabadulni a különböző okok miatt kompromittálódott tagjaitól. A helyzetre jellemző volt Sipos Mihálynak, a csődbe jutott Délép vezérigazgatójának esete. 1986. október 27-én a vállalati pártbizottság állást foglalt felmentése mellett, majd három nap múlva ennek megfelelően döntött a vállalati tanács, s márciusban nyugdíjazták. Megyei pártbizottsági tagsága alóli felmentését követeltek a párttagok 1987 őszén, a tagkönyvcsere kapcsán folyó „elbeszélgetések" során. 1988 áprilisában alapszervezete is állást foglalt megyei pb-tagsága ellen. 1988. május 2-án a Délép vállalati pártértekezlete egyhangúan támogatta a megyei pb-tagságának megszüntetésére irányuló javaslatot. A megyei vezetés tehát éveken keresztül magaval cipelte ezt a politikai terhet, s Sipos Mihály mindvégig, azaz 1988. december 10-éig. a pártértekezletig tagja maradt a megyei pártbizottságnak. (Folytatjuk )