Délmagyarország, 1989. október (79. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

1989. október 14., szombat 111 m er magazin | |DM HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA KATONA JUDIT A tápéi kompnál Tápé alatt, a hű folyó fölött, mint fátylak úsznak, halvány, kék ködök. Holt gally virágzik, gyöngyöt sír a víz. S míg fiivek tiszta harmatán kuporgok, őszök őriznek, nyugodt, hű poroszlók és minden emlék mélyéről te hívsz. Már átkelt velünk itt az ifjúság. Derékig vízben áldoznak á fák. Megérint a csönd, a komp kiköt. S mert imáimban mindig benne voltál, úgy húg bennem hangod, mint a zsoltár az ég hatalmas oltára előtt. Fölső város jubileumai H

ivatali költözködés miatt személyes holmijaim fölött is szemlét tartottam. Szigorú elhatározással tíz esztendő saját kéziratanyagát adtam át az enyészetnek. Persze inkább csak képletesen, hiszen ezek az írások — tanulmányok, bírálatok irodalomról, színházról, filmművészetről — mind-mind megjelentek már valahol, elhangoztak a rádióban. Nem tartogatom többé őket, ne fogják a helyet, a port. De nincs is mit megtagadnom belőlük: vállalom minden sorukat, noha ma már, 1989-ben sok tekintetben másképp tudok és látok, ítéletem mégis zord és megfellebbezhetetlen, mert kötetbe menteni — ha volna netán kiadó (mint ahogy nincs) — nem akarom ezt az anyagot: rengeteg jegyzetet, utólagos magyarázatot követelne ugyanis, ami joggal hatna mentegetőzésnek. Kordokumentumként volnának használhatók, de — mondjuk — ötven év múlva érdekelnénck-e valakit? Engem bizonyosan nem. aé örök vadászmezőkön. -" f ' ' r frí Azonban van itt néhány meggondolni való és itt kezd magánügyem közügyre váltani, mert úgy érzékelem: nem csupán engem környékeznek a számvetés efféle gondjai-bajai. Ki lehet-e. ki kell-e dobni az elmúlt tíz (húsz. harminc, negyven) év magyar kultúráját, művészetét, s ennek tükröződését az elméletben, a kritikában? Vagy csak részlegesen, nem az egészet? Kezdem az elméletlel. a kritikával. Tagadhatatlan. hogy ez a sérülékenyebb, az avulásra készebb. Ezen a szinten működött a valóságos és vélt — a belsó — cenzúra, mert ezen a szinten volt az egyre békülékenyebb és barátságosabb kultúrpolitikai irányítás is a legtöbbet követelő. Sokáig az alkotói szabadság ellentétele a kritika, a műbírálót kérlelhetetlensége volt. 1956 után a művésztől — valamennyitől — többé nem követeltek úgynevezett szocialista eszmeiséget, szocialista realizmust, de a hivatásos művészettudoroktól és -magyarázóktól elvárták, hogy amit a bohó, zabolátlan alkotó félregondolt. azt mi helyreigazítsuk, kijavítsuk. Párban szaladtunk ily módon, kézen fogva a művésszel, aki most esetleg előlép és angyali ártatlansággal ránk mutat, szalonképessé magyarázókra vagy feddökre: én őszintén kimondtam, amit gondoltam, tessék csak elolvasni, megnézni, meghallgatni, ti pedig kicsavartátok, elrondítottátok. Ám nem is csak ilyen — szinte már összekacsintó — szereposztások voltak. Én magam is sokszor őszintén hittem, amit eszmei-művészi fogyatékosságként számon kértem. Betartottam — betartottuk kollégáimmal — azokat az írott és íratlan közmegegyezéseket, kompromisszumokat, amelyek alapján az egész ország élt és működött, s nem kevés ideig a viszonylag szűk körű teljhatalom és kézi vezérlés nem is funkcionált eredménytelenül, főként, hu a ..mihez-képest?" történelmi kérdésével pillantottunk körbe a hason szerveződésű-világban. A művész — a föntebb jelzett ..munkamegosztás" folytán — nem mindig volt köteles tekintettel lenni ezekre az utóbb megalkuvásig torzuló paktumokra. Megvolt persze neki is a kockázata: betilthatták, elhallgattathatták (korunk felé haladva mind ritkábban). Ez a baljós lehetőség a kritikus számára is adott volt. de 6 — egyénisége, világnézete szerinti árnyalatokban és eltérésekben — folyvást egyszersmind a hatalom részesének érezhette magát, s ha jól meggondoljuk — megint csak eltérő mértékben: az is volt. S aztán — nálam is — működött egy furcsa gépezet: mint szerkesztő, mások bíráló tónusú írásaival mindig türelmesebb voltam, mint a magaméival. Furcsa módon, olykor az én írásom volt egy-egy adott vitában a keményebb, mert elvszerűbb. s nem véletlenül verték el a port az eszmecserének inkább a másik résztvevőjén a felső irányítók: egyszerűen nem lehetett belém kötni, mert az adott megegyezések körében mozogva is hitelesebb volt az általam megfogalmazott társadalombírálat. (A nagy selejtezés során egy ilyen vita anyagát megőriztem-, a hozzá tartozó néhány levéllel s az igazoló jelentéssel a felsőbbség számára — mert ezt azért én sem úsztam meg és november hetedikén a jutalom összezsugorodott —; tanulságképpen egyszer tán közre is adom.) Miért beszélek minderről? Mert mostanában — teljes joggal — átírják a történelmet, a napvilágra hozott, kiszabadított, fölszabadított tények fényében. Alább szállnak azok a művek, amelyek a közelmúlt elfogadtató magyarázásán túl más egyébre nemigen voltak alkalmasak. De vegyük észre azt is. hogy a ma már esetleg egyoldalúan ható politikai, eszmei meggyőződés kifejezése mögött olykor a művész személyes érzelmei, gyötrődései, válságai is kifejeződtek. Tartson ki-ki egyszemélyes ítélöszéket. Dobja ki vagy gyűjtse össze a munkáit. De ne játsszunk számonkérösdit. Ne pattanjon senki a bírái pulpitusra, s ne kezdje pusztán az elsőség, u konjunkturális fölismerés jogán másokról leszedni u keresztvizet. Mert ö vajon hol volt az elmúlt évtizedekben? Miból élt. ha a kultúra, művészet ügyeiben, tekinti magát illetékesnek? A szamizdat sem volt hibátlan és feddhetetlen, és — tudomásom szerint, vagy tévedek? — egzisztenciát sem lehetett alapozni rá. Ma született csecsemők ítéletére meg végképp senki sem kíváncsi. Ne iktassuk ki tehát tíz (húsz, harminc, negyven) esztendő magyar kultúráját egészében. Értékelni: azt szabad, sót kell is. Ha ez egyszersmind önértékelés. T

ürelemre intem önmagunkat. A politika nélkül politizálok iránt (mert azok is — igenis — politizálnak), meg azok iránt, akik vállalják a közéleti megnyilvánulás felelősségét műalkotásban vagy azon kívül. Le kell szögezni azonban — idáig végre eljutottunk, ki örül ennek, ki bánkódik —. hogy a művészi érték mostantól egyes-egyedül tehetség, nem pedig politikai meggyőződés dolga. Hiszek ebben, s a legközelebbi leltárnál szeretnék elnézőbb lenni önmagammal szemben is. KŐHÁTI ZSOLT Assisi Szent Ferenc szerzetét ma négy testvéri rend képviseli: a mariánusok, a ferencesek és a kapucinusok. Az élet örök törvénye a kiválás (differenciálódás) és az egyesülés (integrálódás). Ahogy József Attila írta: ..elvegyültem és kiváltam..." tKész a leltár). Mint minden mozgalom I egy ház. párt stb.), a ferences rendek is osztódással szaporodtak. Szent Ferenc 1209-ben alapított rendjének tagjait alázatosan minoritáknak, kisebb testvéreknek nevezte. Első rendházukról (Sacro conveitto) konventuálisoknak is hívják őket. A Szűz Máriáról elnevezett magyarországi minoritákat mariánusoknak is mondták. 1368-ban Trinci Pál az eszményi szerzetesi szegénység megvalósítására kivált társai közül, s követőivel megalapította a rend szigorúbb ágát. Eleinte lelkieknek, spirituálisoknak, később latin nevükből (fratres reguláris ohservantiae) obszervánsoknak, az Üdvözítőről (Salvator) elnevezett magyar rendtartomány neve után szalvatoriánusoknak, 1757 óta, amióta Kapisztrán Szent János lett a hazai rendtartomány névadója, kapisztránusoknak is hívják őket. A nép cseribarátoknak mondta, csuhájuk színe vagy a Temesvár mellett Cseri községben hajdani kolostoruk nyomán. Végül a ferences csatád legifjabb rendje a kapucinusoké. 1619-ben önállósultak. Nevüket hegyes végú csuklyájukról (capucium) kapták. Több más ág is kivált a rendből, de ekkor már hatott az integráció ereje, és ezeket XIII. Leó pápa 1897-ben az obszervánsokkal egyesítette. A mariánusok Szegeden Bizonytalan adat szerint a mariánusoknak már 1230-ban rendházuk volt Szegeden. Állítólag templomukat már ők Havi Boldogasszony tiszteletére (Ad heatam Mariam virginem denivibus) alapították. A tatárjáráskor megrongálódott rendházukat 1301-ben újjáépítették. Az már hiteles forrásból biztos, hogy 1316ban valahol a Palánkban megvolt rendházuk és templomuk. Kolostorukat 1444-ben Cesarini Julián pápai követ a Boszniából a török elöl ide menekülő obszervánsoknak ítélte, de a mariánusok nem adták oda. Ezért kényszerültek a cseribarátok a 15. század második felében Alsóvároson rendházat, templomot építeni. A szegedi mariánus rendház nevezetes volt: a rendtartomány négv közgyűlését is (Í329. 1471.' 1481", 1536) itt tartották. 1526. szeptember 29-én a Budáról visszavonuló törökök a Várossal együtt fölgyújtották. Utána a barátok még helyreállították (1536-ban ismét rendi gyűlést tartottak benne), de a Város újabb török megszállása, 1543 után végképp el Kellett hagynjuk rendházukat. Az 1578. évi török összeírás (defter) elhagyott kolostort és romos templomot említ. A minoriták A jeles székely minorita tartományfőnök. Kelemen Didák (1683-1744) 1726 tavaszán Szegeden járt és — bizonyára ismerve a helyi mariánus hagyományokat — elhatározta, hogy visszatelepíti rendtársait a Városba. Levélben kérte a városi tanácsnak és a palánki plébániát vezető piaristáknak a hozzájárulását. A 15. században a mariánusok tiltakoztak a szalvatoriánusok letelepedése ellen, most az alsóvárosi ferencesek ellenezték a minoriták vjszszatérését. Doroszlay Felicián helyettes gvárdián azonban hasztalan tiltakozott: Zuífiry Imre jegyző követelésére a tanács 1726. április 24-i ülésén beleegyezett a minoriták letelepedésébe. Még azt is kiszámítottak. hogy a fölsövárosi templom 1459 öl távolságra esik az alsóvárositól, így nem sérti az obszervánsok érdekeit. Amíg a királyi engedélyre vártak, 1729-ben Nádasdy László csanádi püspök megengedte Vajda Achillész atyának. hogy minta sókamarai tisztviselők és családjaik káplánja ideiglenesen megtelepedjék. Siettette az ügyet az 1737-ben kezdődött török háború kudarca. Az 1739-ben megkötött béke Belgrádot újból a török kezébe adta. Az ottani német polgárok tömegestül menekültek Szegedre. Iparuk,kereskedésük folytatására a tanács engedélyt adott. Velük jöttek a belgrádi minoriták is. Ingóságaikat hajóra rakták, és a Dunán meg a Tiszán Szegedre menekültek. Az akkor nagy helyi hatalomnak számító várparancsnok, gróf Piszaszky tábornok pártjukat fogta, bútoraikat kiegészítette, megtelepedésüket támogatta. Esterházy Imre hercegprímásnak (Mária Terézia későbbi megkoronázójának) Pozsonyban 1739. október I5-én kelt pártfogoló leveléből kitűnik, hogy a minoriták ekkor már Szegeden voltak. 1742. július 27-én azután Mária Terézia aláírta az engedélyező okiratot, és arany mezőben elhelyezett pecséttel ellátva, vörös bársony tokban megküldte Szegedre. November 19-én. Szent Erzsébet napján megalakították a rendházat, és december 6-án. Szent Miklós napján Te Deumnial köszönték meg Istennek új hajlékukat Szent Miklós temploma A Város még 1742-ben a minoritáknak ígérte a Szent György-templomot és a télkén emelt épületet. Nem ingyen: 6000 forintot kért érte — a harangok és az egyházi ruhák nélkül! ,.A toronyóra azonban — fogalmazta Kárász Miklós szenátor az 1742. október 17-i jegyzőkönyvben — mint a város dísze Felsővároson marad." A tanács azt is kikötötte. hogy a szerzetesek ..plebániális dolgokba ne avatkozzanak", csak misézzenek, prédikáljanak és vállalják a közterheket. Az árat Auer Lipót tartományfőnök hiába alkudta le 4000 forintra, a hercegprímás nem adta nekik a Szent György-templomot. Erre a minoriták azt kérték, adja nekik a Város azt a telket, amelyen öreg emberek emlékezete szerint valamikor Szent Miklós temploma állott, „s romiadékának a helye még megvan". így is történt: 1744. április 8-án a tanács 51 x50 öl telket adott a minoritáknak. megszabva nékik, hogy négyszög alakban kell építkezniük. Ott ugyan közben már tíz ház épült, de ezeket lebontatták, tulajdonosaik kártalanítását azonban a minoritákra rótták. Ám a május 13-i közgyűlés határozata alapján a kártérítés felét végül mégis a Város vállalta, „annál is inkább, mivel bízunk abban, hogy az újonnan behozott szent szerzet a hívek javára s lelki vigasztalására válik". A minoriták még 1744-ben a mai templom helyén szerény kápolnát emeltek. A főoltár Szent Miklósképét a hagyomány szerint Kárász Miklós városi főjegyző festette; valószínű azonban, hogy csak adományozta. A mai rendházépítését 1747ben, a templomét 1754-ben kezdte meg Lechner Vencel tervei szerint Dobi János szegedi kőművesmester Euhrmann Rókus rendi testvér közreműködésével. Szerény anyagi lehetőségeik miatt lassan haladtak, így csak 1767-ben fejezték be. A kápolnát közben, 1754-ben bontották le. A plébániák születése A török kitakarodása után 1711ben a székhelyét Szegedre tevő Nádasdy László csanádi püspök a plébániát elvette a ferencesektől. Ámde vezetését a püspökkel szemben a Város mint kegyúr 1719-ben a Palánkban letelepedett piaristákra bízta. Nádasdy utódai azonban érvényt akartak szerezni jogaiknak, és a lelkipásztori munkát saját joghatóságukba igyekeztek vonni. Minthogy a piaristák a tanítás mellett a lelkipásztorkodást egyre kevésbé győzték, mulasztásaik miatt panasz merült föl ellenük. Ez vezetett a palánki plébánia fölosztására. 1789. március 16-án Köszeghy László püspök és Szeged város bírája, polgármestere és tanácsa megállapodást kötött. Eszerint a palánki plébániát világi pap veszi át, a fölsővárosit a minoriták, az alsóvárosit a ferencesek kapják. A szerződés pontosan meghatározza a plébániák területét. A fölsővárosi plébánia A 7. pont így szólt: „A felsővárosi plébánia határa, mely plébániát Szeged város hatósága a minoriták elöljárójának, Gál Kajetán atyának 1789. márc. 10-én már át is adott, ki négy rendtárssal tartozik ott a plébániát vezetni, és ki márc. 14-én a püspöki biztos által be is iktattatott, az 1. számtól az 1260-ig terjed. Állandóan tartozik itt lakni nyolc áldozár [lelkész] és két fráter, kik közül az egyik egyházfi [sekrestyés]" A 8. pont kimondja, hogy mivel a minoriták templomának harangjai kicsinyek, s egész Fölsóvároson nem hallani őket, viszont a Szent Györgytemplom harangjai nem férnek a minorita templom tornyába, a figyelmeztető harangozás a Szent Miklóstemplom tornyában, a beharangozás a Szent György-templom tornyában történjék. Ez utóbbi végett a Város költségére világi harangozót alkalmaznak. Arról is döntöttek, hogy mivel Rókuson nem tud a Város plébániát állítani, az ottani hívek megoszlanak a palánki és a fölsövárosi plébánia közt. (A rókusi plébánia a kórházat is alapító Posonyi Ignác alapítványából 1805-ben létesült.) Érdekes a szerződés 16. pontja: „Miután a felsővárosi plébánia mindig Szent György néven fordul elő, dacára hogy most a Szent Miklós templomba helyeztetik át, régi elnevezését a zavar kikerülése [végett] és a hozzá kötött kiváltságok miatt ezután is megtartja; miért is a Szent György vértanú képe a minoriták templomának főoltárképe leend. s az eddig ott levő Szent Miklós képe pedig ugyanazon oltár oldalára helyeztetik." A megállapodás arról is dönt. hogy a körmenetek a palánki plébániából indulnak ki, a másik két plébánosnak híveivel ott kell lennie, továbbá hogy a fölsővárosi templomban havonta, az alsóvárosiban karácsonykor, újévkor, vízkeresztkor, húsvétkor, pünkösdkor és minden Mária-ünnepen német szentbeszédet is kell mondani. A tornyos iskola A téglából, de sárral épült Szent György-templomnak nem maradt föladata, így romlásnak indult. 1859ben Arlcth Ferenc klasszicizáló stílusban iskolává alakította át. „Tornyos iskolának" hívta a szegedi nép. 1907-ben az elöregedett épületet 1c kellett bontani. Helyén Ottovay István tervei alapján fölépült a fölsővárosi községi elemi népiskola, a mai Dózsa György általános iskola. A középkori templom alapjai még ma is az épület alatt és az udvar földjében rejtőznek. 1981-ben a pincében részben föl is tárta őket Horváth Ferenc, a Móra Ferenc Múzeum régésze. Kettős évforduló A Szeged története (1985) szűkmarkúan bánt a minoritákkal, a fölsövárosi templommal és rendházzal. Jóformán csak Nagy Zoltánnak a templom művészettörténeti leírását közli. Egyedül ó használta föl a minoriták krónikásának. Körtvélyessy László Albinnak írásait. (Ó egyébként nem csak történész volt, hanem 1937-től a Szeged-Felsővárosi Plébánia Híradója címú időszaki kiadvány szerkesztője is.) A Szeged története más szerzői ráadásul hibásan 1769-re teszik a templomépítés befejezését. A neve sem fordul elő a szegedi születésű és a templom kriptájában nyugvó Somogyi Elek (1742-1805) érdemes minorita írónak. Szintén szólniuk illett volna a rendház értékes könyvtáráról. Most két évforduló is ráirányítja figyelmünket a minoriták szegedi múltjára. Kétszázötven éve telepedtek meg Szegeden Szent Ferenc „kisebb testvérei", és kétszáz éve vették át Fölsőváros katolikus népének lelki gondozását. 1950-ben óket is kizavarták rendházukból, azóta világi papok látják el a plébániai szolgálatot. Ámbár éppen most, 1985 óta. volt piarista tanár. Kovács Mihály a plébános. Mától a jövő szombatig ünnepi héten emlékeznek meg Fölsőváros jubileumairól. PÉTER LÁSZLÓ