Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-16 / 219. szám

253 1989. szeptember 16., szombat DM] magazin . ® ® ® Történelmi lehetőség Állam—párt—csőd Itt topogunk ntind, egy gyökeres változásra érett kis ország állampol­gárai, egy óriási történelmi lehető­ség küszöbén. „Mélyrepülés"-ben érkeztünk, jóval valódi lehetősége­ink alatt teljesített 40 év tendenciái­val mögöttünk. S egyeseknek külö­nösen fájó beismerni — de be kell ismerni! —, hogy e 40 év mára végérvényesen történelmi zsákut­cának bizonyult. Csak hátrálva le­het előre haladni... És nagy-nagy szerencse, megbe­csülendő, hogy a főúton haladók előzékenyen a szélső sávra enged­nek bennünket. Egyelőre még csak oda, és egy ideig még ott is csak hátrálhatunk. Ám legkésőbb októ­ber eleje táján egy határozott moz­dulattal egyes sebességbe kell végre kapcsolni, és elindulni — előre. Utolsó lehetőségként... „A modern nyomorúságok mel­lett az öröklött nyomorúságok egész sora nehezedik ránk, ame­lyek abból erednek, hogy ősi, ma­gukat túlélt termelómódok tenge­tik életüket korszerűtlen társa­dalmi és politikai viszonyok egész kíséretével együtt" — írja Marx és ez a „mese" valóban rólunk szól. Szerzői és fő- (vagy mellék...) sze­replói voltunk saját történelmünk­nek mind. És bár a darab jól volt megírva, dilettáns rendezők sora vállalta a színpadra állítást. És elke­rülhetetlen lett a bukás... Pedig jól kezdődött az ősbemu­tató. a világpremier. „Bejött" a leg­kedvezőbb megoldás: a mester leg­következetesebb tanítványa diri­gált, s ami a történelemben oly ritka, forradalommal lett övé a Kreml, a cár paradicsoma. Meg utána négy esztendő gyötrő ku­darca... Zseniális agyával persze előbb-utóbb fel kellett ismernie, hogy az anyagi alapok megteremté­sére van szükség ahhoz, hogy az eszme is emberarcú maradjon. Visszatérése a NEP-hez, egy teljes tőkés restauráció veszélyét is föl­vállalva azt bizonyítja, hogy ó még képes volt önmagát kontrollálni, hiszen egész lényét a valósághoz való ragaszkodás szigora determi­nálta. Elete utolsó éveiben arra biztatta a nyugat-európai kommu­nista pártok vezetőit, hogy legye­nek „jobboldulibbak"(!),sszázfrá­zishós kommunistát is adott volna egy hozzáértő mérnökért vagy köz­gazdászért... Zseniális politikus volt, aki ha van még két egészséges hónapja (mások szerint elég lett volna két hét), meg­fejti és LEDÖNTI a sztálini szfinxet: a hatalommal saját iszonyú céljai érdekében visszaélő, a marxi elméle­tet ideológiai dogmákká, „rövidí­tett" katekizmussá (Sztálin papi sze­minarista múltja!) torzító, csontja velejéig önkénnyel és gonoszsággal átitatott, később embermilliókat faló kegyetlen szörnyet! Mert élete végén Lenin rádöb­bent: a korlátlan hatalommal „új ordas eszmék" úszulhatnak ránk. Az utolsó hetekben pedig — azt mondják — sokat sírt... Talán a késóbb halálba küldött tízmilliókat is elóre elsiratta... Meg a rendszert, amit ó teremtett, de Sztálin fejlesz­tette késóbb kegyetlenül „tökéle­tesre"... Ezért, hogy a sztálini „szocializ­mus" soha nem volt a szocializmus egyik létező modellje, mert minden izében idegen volt attól, amit Marx értett szocializmuson. Önkényura­lom, kegyetlen vagy nyájaskodó pártállam volt. Hiszen a szocializ­mus legalapvetőbb feltételét, a de­mokráciát sem biztosította polgárai számára. Ma, az MSZMP egyik része meg­értette végre, hogy a sztálini rend­szerrel örökre szakítani kell. És ki­mondani, bármennyire is kímélet­len: az elmúlt 40 évnek, a „fordulat évétől" kezdve semmi köze nem volt a szocializmushoz! Egy ellen­forradalmi. sztálinista hatalmi rendszerre épült „politikai ipari müvek" intézménye volt, a pártelit tulajdonaként működő nagyvál­lalati szférán keresztül a társada­lom egészét kizsákmányoló, el­nyomó bürokrata állam. Ez hát a sztálinizmus, a szfinx, amely annyira háborgatta a társa­dalom működésének titkait marxi módszerekkel kutató elmét. Ettől a történelmünk utóbbi 40 évét vé­gigkísérő és alapos pusztításokat végző szörnytől szeretnénk ez év októberétől végleg megszabadulni. Nem tehetjük meg, hogy — Marx­szal — „a ködsipkát mélyen sze­münkre és fülünkre húzzuk, hogy a szörny(ek) létezését letagadhas­suk". Mert abba mindannyian bele­pusztulnánk (és nagy szerencsénk lenne, ha mindannyian csak gazda­ságilag...) Korszakos váltás előtt állunk. Ez az ország egyszer már megkísé­relte, 1956 októberében, ám az (új)sztálinista belső reakcióra tá­maszkodó külső intervenció leverte a szabadságharcot, és helyreállí­totta a régi rendet. Legfeljebb csi­nosított rajta... Most szeretnénk békés eszközökkel, tökéletes mun­kát csinálni. Jogállamot teremteni, amelybe nem fér bele az sem, hogy — Pozsgay Imre szavaival — „az üzemeket a pártpolitikai küzdel­mek színterévé változtassuk." Sem áz, hogy bárkit is politikai meggyő­ződése miatt az inkvizíció eszközei­vel üldözhessenek, és hogy a hata­lom, mint valami „irtózatos pogány bálvány, csak megöltek koponyájá­ból ihassa a nektárt" (Marx). Igya pohárból, kandalló mellett! Ehhez persze olyan hatalom kell, amely képes olyan országot terem­teni, amelyben (legalábbis a vállal­kozó kisebbség részére) elérhető álom a kandalló (pohár még csuk akad). De a munkájából élő több­ség is nyugodtan ihassa a sörét (ki­sebbek a tejet) a gázkonvektor vagy a radiátor mellett... S hogy a bérből, fizetésből élő „kisemberek" szellemi tudásukat (talán) nemcsak (apró)pénzre váltó alkalmazottak, értelmiségiek egy marxi forrásból eredő, mozgalmi jellegű, közösségi, szocialista párt tagjai lehessenek végre — meg kell teremteni egy demokratikusan mű­ködő, önszerveződéssel létrejövő, nem bürokratikus, nem osztály­szemléletű, korszerű, európai, re­formelkötelezett szocialista pártot! Az MSZRP-t (Magyar Szocialista Reformpárt). S akik a mai MSZMP-ból nem kívánnak egy ilyen új szocialista reformpárt tagjai lenni, nyugodtan alakíthassanak egy (régi) új kommunista pártot. De csak az októberi pártkongresz­szuson vagy azután! Addig azonban ne legyen már semmilyen változás — fóleg katasztrofális következmé­nyekkel járó ne!... Az új Magyarország gazdasági alapja egy szociális piacgazdaságot működtető, plurális tulajdonszer­kezet (közszolgáid állami tulajdon, személyes magántulajdon, közös­ségi tulajdon és szociális tulajdon együtt) lehet csak. Ez az anyagi feltétele egy demokratikus szocia­lista társadalom irányába történő fejlődésnek. Ehhez azonban az októberi kongresszuson fel kell ismerni, hogy — Lenin 1917. április 10-én keltezett, a proletár párt platform­ját rögzítő munkájának utolsó mon­datával — „Ideje már ledobni a szennyes inget, ideje tiszta fehérne­műt öltenünk." Ha meg akarjuk érteni — ismét Leninnel — „az új korszak feladatait és sajátosságait". Okos tanácsok, érdemes lenne megfogadni... Ha létrejön az októberi kong­resszuson az új, szocialista párt, komoly esélyünk lehet egy kor­szerű, fokozatosan emelkedő, eu­rópai Magyarország megteremté­sére. Addig viszont meg kell elé­gednünk a maival. A békés átme­net érdekében... MÁTYÁS T. ISTVÁN Bizalmas értesüléseim egyik ér­dekes példánya a Somogyi-könyv­tár átadási ünnepségéről szól. Erre az ünnepségre az akkori kulturális mindenható Aczél György érke­zett, némi francia vendégekkel. Év­tizedes szokásainknak megfelelően egy ilyen nagy intézmény elkészülte és átadása a helyi hatalmasságok időközi rendes megdicsőülésének alkalma is. Ilyenkor aratták le a szerintük általuk végzett vezető­munkálatok babérjait. Könyvtár, gyógyszertár, színház, törpe vízmű — egyre megy, csak avatás legyen. Díszbeszédek, kitüntetések, szava­lat. zene, bejárás, majd különválás a köznéptől és fogadás, ahol végre maguk közt lehetnek. Ez a menet­rend, amit az elmúlt évtizedekben sikerült tökélyre vinni egészen odáig, hogy cukorral issza teáját az elsó titkár, s mert édesszájú, így zárófogás: fagylalt. Természetesen a tanácselnök makói rétese is dukál vagy a haza-nagy-öregje című fővá­rosi lakos, mellékesen volt szegedi képviselő borjú perkeltje. Megszer­vezni, fölhajtani ezt-azt a tanácsi­párt fullajtárok dolga, le egészen a főzóemberig, természetesen ide­értve a biztonsági embereket is. Amúgy szép rakás léhűtő jött így alkalmanként össze, hiszen meg kell adni a módját az ünnepségnek, ami egyébként is volt annyira fon­tos, mint egy vezetői értekezlet. Hogyisne, hiszen az ilyenkor megje­lenő díszmadarak amúgy fontos ve­zetők. el lehet intézni velük, amit kell. Már annak, aki közülük való. A fullajtárok, firkászok csak arra valók, amire küldték őket, jelenlé­tük érdektelen. Szóval ezen a könyvtáravató ün­nepségen is megjelent mindenki aki számít, hiszen volt itt mivel büszkél­kedniük Aczél György előtt. Ó pe­dig ahogy kilép a páncélüvegű fe­kete csodakocsiból, odaszól jó han­gosan külföldi vendégeinek, hogy azt mondja, itt láthatnak egy ma­gyar nábobot, egy vidéki kiskirályt! S a megjegyzés hallatán elvörösödő akkori megyei elsó titkárra néz. Mindketten megértették e néhány elejtett szó üzenetét, miszerint a Nagy Főnök a Fehér Házból meg­elégelte, ami „Poí-Pot megyében" folyik, s most megküldte a selyem­zsinórt. Megjegyzem, aki így tippelt a véletlen fültanúk közül, azt a rövi­desen bekövetkezett elsőtitkár­nyugdíjazás igazolta. Ebben a mi megyénkben vala­hogy évtizedek óta balra húzott, balról előzött a vezetők szíve, tán megtorlásként az egykor dölyfös szögedi polgárságnak. Igaz, Rákosi is. Kádár is raboskodott a Csillag­ban, s állítólag emiatt sem szívesen jöttek városnézőbe. Maradt minden hatalom a helyieknek, akik aztán éltek vele. Hogy miképpen gyako­rolták ezt a közbizalomként hirde­tett pallosjogot, azt tán a pesti in­tőkből is meg lehet ítélni. Mert bizony megintették a megyei párt­vezetést, már 1950-ben is odafönt­ről, a szektás-dogmatizmus miatt, ha ugyan még érti valaki ezt a szörnynyelvet. Bírálta az akkori központi pártvezetés azt a módszert is, hogy egyes üzemekben a politi­kai munkát „az ÁVO-val helyettesí­tették hosszú időn át". Azután eltelt majd egy évtized és az MSZMP VII. kongresszusának előkészítésére összehívott megyei pártértekezle­ten ismét csak elhangzott, már Né­meth Károlynak, akkori megyei elsó titkárnak címezve, hogy „Csongrád megyében hajlamosak az elvtársak arra, hogy lebecsüljék az elméletet... Nem lehet pedig a szocializmust másképp építeni eb­ben a megyében sem, mint másutt az egész országban!" Mármost, hogy Csongrád megye kirítt-e s mennyire az országos kép­ből, ezt tavaly még könnyebben válaszoltam volna meg igennel, mint manapság. Azóta ugyanis any­nyi rémtörténet került napvilágra, hogy dobogós helye vezéreinknek erősen inog. Persze ök jól vannak ma is, amúgy húszezer Ft-os nyugdí­juk mellett, gágogásunk nem igazán zavaró számukra. Óket még a PÁRT — csupa nagybetűvel! — állította vezető posztokra, buzgal­muk jutalmául. Szolgálták is kemé­nyen, eltökélten. Nem az embere­ket, hanem ügybuzgó hivatalnok módjára a Fölsóbbség utasításait, s mellékesen, de lelkesen, saját érde­keiket. Aligha hihették, hogy eme önérdek-érvényesítésnek rossz vége lesz, hiszen a miénk az ország elvet ők direktben tapasztalhatták. Alulról-fölülról csak a sok jóakara­tot érezték. Kitüntetés, 13. havi fizetés, gépkocsi-kedvezmény, ki­emelt javadalmazás és akkor még a nép folytonos szeretete is: ruha, cipó méretre, öntöltős jégszekrény, amiből csak ki kell venni a husit, kedvesség, kedvesség nyomában. Lehet ebből baj? Lett, bár csak részben. Adalékként, miszerint az általános válság mellé még a kikép­zett vezetők haszonlesése is társult. Tisztelet a néhány kivételnek, bár ók hallgatásukkal kevés vizet zavar­tak. Leninnek tulajdonítják a mon­dást, hogy a modern államot oly világos elvek kormányozzák, me­lyeket még egy szakácsnő is képes alkalmazni. Mifefénk ebből a sza­kácsnő valósult meg. Tényleges ér­telmiségi a nem jellemző kivételnek számított vezetőink körében. Hát­rányos tulajdonság volt a folytonos kételkedés, az örökös útkeresés. Minek is, hiszen a parancsot végre kell hajtani s annyi. A magyar párt­ban igen szigorú fegyelem uralko­dott évtizedeken át, nem kedvezve holmi önálló nézeteknek. Me­gyénkben ez a szigor politikát pó­tolt. Mára ezt az egész párt-állam épít­ményt elsodorta az áradat. Törme­lékei közt keresgélók és bátor taga­dók egyaránt topognak. Siratói csak titkon gyászolnak. A nemzeti több­ség értetlenül áll és vár. TRÁSER LÁSZLÓ PODMANICZKY SZILÁRD Nevek könyve Testétől könnyen szabadul Mihail Á. Pavlovics. A fegyverraktárba kókuszos kiflit hozott Anna, ragyogó papírban vonszolta lelkét. Arcéle bizánci, mondta Lukács, fejjel lefelé. Béci egy csapágy­tól lett híres, sírt szegény és a díjat visszaadta a bizottságnak. Napok és lassú idők áramán folyt az orgia, szavaitól terhesen Pál apostol a lekvárba belekóstol. Esett akkor az eső, pontosan emlékszem, és nent is a szégyentől egyszerűen, vokális zenét hallgattak az öregek. S legyen ama napok karcos ligete állig burkolva fekete gyapotot cipelő lányarcú párducok durva kereke.

Next

/
Oldalképek
Tartalom