Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

1989. augusztus 26., szombat 89 magazin | [DM Önmagát — másokért ELÉBE KELLENE MENNI. A fiatalember különös ismertetőjele, hogy a magáéból ad és önmagát adja. Idejét, fáradságát, ötleteit, munkáját, pénzét, barátságát „osztja", adakozza embertársainak. Ahol veszélyeztetett fiatalokkal. hajléktalanokkal, kallódókkal, rehabilitációra, segítségre szorulókkal foglalkoznak, ott szinte mindenütt ismerik. Pajtás Zoltán. A gumigyár dolgozója. De nevezhetném szociális munkásnak is. O maga azonban azt mondja, az utóbbiban még csak ott tart, hogy: — A képzett laikus szintjét szeretném elérni. Hogy minél hasznosabb tagja legyek annak a csapatnak, amelyik itt a városban azon van, hogy a rászorulóknak segítsen. Akikre lehet számítani, mert értékrendjük van, véleményük van, és toleránsak mások véleménye iránt, és áldozatokra, segítő tettekre készek. Akik nem mennek el arc nélküli városi polgár módjára a másik ember mellett, hanem számon tartják. Még azt is, aki „más". Tisztelettel és becsüléssel sorol olyan egyéniségeket ebből a „csapatból", akik számára példakép értékűek: Farkasinszky Teréz fóorvosnő. Bodrogi Zsolt, a gumigyár igazgatója, Gyulay püspök úr, Szirtesi Zoltánné, Katona István, Nyiricza doktornő... Akiktől szüntelenül tanul: emberséget. Olyat, amit szerinte semmiféle mentálhigiénés főiskolán el nem sajátíthat. Igaz, ha ilyen főiskola itt indul, oda ót fel sem veszik, hiszen: — Csak jó szándékom, egy csomó gyakorlati tapasztalatom, szaktanfolyamom, egy rakás szakmám van, de érettségim nincs. „Csak" azt'tudom, hogy kell megpróbálni közelíteni a „más" emberek felé. Akik szerintem nem deviánsok, csak annak kiáltjuk ki őket, mert nem tudjuk elfogadni a másságot. Pedig ugyanakkor mindenki el akarja magát fogadtatni valahol, valahogy. Csak fene nagy az öntudatunk. Es hamis az értékrendünk, mert mindenki azt hiszi, hogy csak az övé az igazi. A hibáinkat nem tudjuk elismerni, nem tudunk bocsánatot kérni, alkalmazkodni sem. Ettől aztán sok a zavarunk, nincs lelki komfortérzésünk. Bizonygatja — s egyetértek vele — mennyire szükségünk van pedig erre a komfortérzésre. A kiteljesedésre. Ami „apróságokból" is állhat. Neki például abból is, ha esténként virágot locsolhat, „pancsolhat a békességben". Azt hiszem, kevés juthat neki ezekből a békés napokból. Az jellemzi inkább, hogy „hadakozik " — mások érdekében. Mert rengeteg a tennivaló, a tisztázatlan kérdés, a jogszabályi korlát, a közömbösség a veszélyhelyzetben lévőkön segíteni akaró emberek előtt. Mostanában soros „harcai" közül szerencsésen megvívta már — a rendőrség jó szándékú segítségével — az ifjúsági napokét: éjjeli mentést csinált, narkós fiatalokon segítettek. Ennél jóval nagyobb, bonyolultabb feladat megoldásában is részt vesz: nevezhetnénk ezt komplex mentési programnak is. — A lényege röviden? — A veszélyeztetetteknek, az utcán lévőknek szállást adni, munkát találni. Szeretnénk egy olyan átmeneti szállást Szegeden, ahol alhatnak az otthontalanok. 20—30 fő egyszerű, de higiénikus körülmények között. Ahonnan másnap reggel nem vakra menne, hanem dolgozni. munkaerejét eladni. Mondjuk kisiparosokhoz, vállalkozókhoz, akiknek lenne is ilyen úgynevezett napszámosokra igénye. Csak éppen a mostani jogszabályok túl bonyolultak ehhez, keresztbe tesznek az ilyen foglalkoztatásnak. Pedig egyre több lesz az ilyen átmeneti helyzetű ember. Elébe kellene menni a dolgoknak, nem akadályozó paragrafusokat gyártani. Ezen a ponton óhatatlan, hogy elkanyarodjék a beszélgetés. Zoli hosszasan sorolja a példákat, mint dói dugába sok jó szándékú, emberbaráti magánkezdeményezés, a „hivatalosság" miatt. Sorjáztatja az ötleteket is, miként lehetne pedig (ha nem lenne „népegészségügyi gátja" az érvényes rendeletek szerint) az üzemi konyhákon veszendőbe menő ételeket az igazán szegényeknek juttatni, vagy hogyan lehetne összegyűjteni — jó szándékú taxisok, magánfuvarozók, szállítócégek segítségével — némi szervezéssel használt ruhákat, s elosztani a rászorulók között. Hiszi, hogy rengeteg segítőkész ember adakozna. Csak a törvények korlátait kellene végre kitágítani, és: — Szervezett formákat kellene teremteni. Mert amíg ez nem lesz. addig magánkezdeményezések csődtömege lesz csak és kedvvesztés. Mi most például ahhoz várnánk segítséget, hogy a létesítendő alapítványunkhoz összejöjjön 30 ezer forint. Ez a pénz lenne az alap, amihez aztán bárki bármennyit hozzátehetne, az összeget a Hitelbank ígérete szerint kedvező kamattal forgatná: s ebből indulhatna az átmeneti szállás. Az IKV ígéretét már bírjuk, hogy ha pénz lesz az „üzemeltetéshez", akkor kijelölnek a célnak megfelelő épületet. A Kossuth laktanyából valószínűleg kapnánk bele vaságyakat, és éjjeliszekrényeket. S felügyelettel már altathatnánk is. Az egyházak segítenének a felvigyázásban. A HM-et kértük, engedélyezze — térítésmentesen — két fő alternatív szolgálatát itt teljesíthesse. Válasz még nincs. Méltányosságra számítanak. Értve ez alatt azt is, hogy esetleg a szállás víz-, gáz-, villanyszámlát nem, vagy csak részben kellene fizetniük. A szorult helyzetbe kerülő, hajléktalan magyart is megillethetné -véleménye szerint, legalább annyi „S. O. S.-kedvezmény", mint az országunkban átmenetileg, vagy végleg menedékjogot kérőket. S talán annyi tolerancia, odafigyelés is. — A figyelem kellene jobban a rossz helyzetbe kerülő családoknak is. Nem üdvhadsereg, de egy olyan szociálismunkás képző kellene, ahol komplex családgondozást lehetne tanulni. Szükségszerű ez — és vannak rá jó nyugati példák is: higgyük el, nem szégyen az ilyesmi. Hiteles helyi személyiségeket lenne jó megnyerni ehhez „oktatóknak", akik ismerik a mi életünket. Első lépésként ehhez szeptemberben a Dugonics moziban szerveznek egy beszélgetést arról, hogyan is élünk. — Egyéb tervek? — Rengeteg van. De a legfontosabb talán szerintem az, hogy felkészüljünk a várható bűnözési hullámra, annak megállítására, megelőzésére. A gyakorlat, az élet mutatja például, hogy a legtöbb garázdaság, lopás szombat éjszakákon van — akkor nem tudnak mit kezdeni a srácok magukkal, hát balhéznak. Ha nyújtanánk nekik lehetőséget a szórakozásra — mondjuk filléres diszkóval, jó zenével — nem a vandálkodást választanák. Vagy mondok mást. Kimutatható, hogy a fiatalok június elején tömegével számolnak le a vállalatoktól, és mennek el a Balatonra. Ott gyorsan elfogy a pénz. sodródnak a bűnbe. Ha meg lehetne szervezni, hogy ott napi négy órát dolgozzanak, s a keresett pénzükön üdülhessenek is, kevesebb lenne a „problémás ember". Ami egyébként szerintem nincs is, csak problémák vannak. Azokat kéne megoldani. Az lenne az igazi szociális védőháló. Pajtás Zoltán hiszi, hogy ennek a hálónak szemeit szorosra sok emberbarát segítene szőni: jó tettel, jó szóval, magából adva. SZABÓ MAGDOLNA VARSA ZOLTÁN Kisvárosi üdvözletek szülészet teli torokból bömbölőznek a város új polgárai nekik még szabad: ami fáj közzétenni, bevallani majd növekednek, s megtanulják a kis dolgok törvényeit félszavak, félmondatok közt a szégyen egyre közelibb később a szégyent elfelejtik tekintetük lassan kihűl ha szeretnek, azt is tagadják s ha gyűlölnek, csak legbelül az érdekhez igazíts mindent: hazudj hitet felsőfokon! mintha tankönyvekből tanulnák, súgják, tanácsolják vakon most még édesdeden üvöltnek mindnek van rá elég oka gyönyörködj bennük: ím az ember! (s mellette ott sír gyilkosa!) LIPPAI TAMÁS: NÖI FIGURA A kérdés természetesen a magyar gazdaságra vonatkozik, de előre jelzem: ezt nem lehet tudni. Viszont vannak előrejelzések. amelyek eléggé ellentmondásosak, sót a kormányon kívül szinte minden alternatív szervezet elzárkózik véleményének kifejtésétől. Ilyen körülmények között fontos és hézagpótló lehet megismerni külső véleményeket, amelyek talán mentesek a belföldi politikai indulatoktól. Egy ilyen tanulmányt jelentetett meg a londoni The Economist Intelligence Unit (EIU) „Magyarország 1993-ban. á reform kockázata és eredménye" címmel (Hungary to 1993. Risks and rewards of reform) Éva Kerpel és Dávid G. Young tollából. Érdekes megállapításaikat 1988 novemberében fogalmazták meg. tehát arra az idóre épülnek, amikor nálunk az ú. n. „A" és „B" változatokról folyt a vita. Megjegyzendő még. hogy létezett elvileg egy harmadik változat is, amit a szerzők „hintapolitikának" neveznek. noha ez nálunk nem került nyilvánosságra, mert eleve kudarcot sugallt, s voltaképpen a tervezők az A —B-változatok alátámasztásának szánták. Azóta máre vita feloldódott részben a túlsúlyossá vált politikai harcban, másrészt a napi gondok terhe alatt. Mégis, érdekes lehet megismerni lehetőségeinket a külső Szemlélők szemével, kivált, ha egy rangos intézmény álláspontjáról van szó. Néhány érdekes megállapítás a tanulmányból hasznos lehet általában is, de a gyakorló közgazdák szempontjából is. A politikai háttér taglalása soránhangzik el az a megállapítás, miszerint mi „valószínűleg Kelet-Európa legcinikusabb nemzetévé..." váltunk. Ez valószínűleg már még inkább igaz. amit a belföldi politikai aréna felszínessége mutat, legalábbis gazdasági téren. E megállapítás lényege abban van. hogy a gazdaságtörténet nem ismer olyan gazdasági kilábalást, mely politikai bizonytalanságban fogant. Társadalmi-politikai vizsgálódásuk rezüméje, hogy a pozitív elmozdulások ellenére ma mindenki elégedetlen. Ennek következménye a lassúság a reform kiteljesedésében, mely minden bizonnyal fokozza az amúgy is jelentós terheket, másrészt magában hordja a visszafordítás lehetőségét. Érdekes módon azonban jelzi a tanulmány a gyorsaság veszélyét is. amit csak alkotmányos úton lehet megelőzni. Gazdaságunk megítélésében is található néhány figyelemre méltó megállapítás. Igy a folyton változó szabályozók „dzsungele" a vezetés dilemmáját tükrözi. Ennek nagy tétele az adósságok átütemezésének elkerülése. melyet a szerzők csapdahelyzetnek látnak, ha a gazdaság nem élénkül meg hamarost. Érdekes, hogy a vállalatok és a ú. n. menedzserek nem igazán lelkesednek a reformokért, — és itt utalás történik az anyagi ösztönzés elégtelenségére. Magam ugyanezen a ponton inkább megalkuvást érzek, amit a múlt évi nagy prémiumok jeleznek a dollárbevételek után. miközben néhány vállalat éppen ebbe pusztult bele. Szó van még arról is, hogy ideológia „görcsök" okoznak problémákat a dinamikusabb szövetkezeti és magánszektorban. Külgazdasági kérdések megítélésében kizártnak tartják, hogy a szovjet reformtörekvések ellenére a KGSTben haladást lehetne elérni. Az ú. n. szovjet—finn klíringmódszert ajánlják. bár megjegyzik, hogy a finnek „valódi piaci árakban gondolkoznak és kereskednek", ami nálunk még ettől jelentősen eltér. Az új. szerintük harmadik reformhullám megítélésében fontosnak tartják a politikai rendeződést, mert különben nem lehet kikerülni az eddig jellemző „állj-indulj" (stop-go) helyzetből. Ez lenne különben az ú. n. hintapolitika fő eleme is. A kérdés úgy vetődik fel: képes-e, akarja-e a kormány elképzeléseit keresztülvinni, azaz érvényt szerezni a csődtörvénynek, és a támogatások eltörlésének. Főleg azt tartják veszélyesnek, ha a kormány olyan alapokból nyújt támogatást, amelyek nem állnak a Parlament ellenőrzése alatt. Kifogásolják, hogy a társasági törvény elzárja az utat a magánkezdeményezés elöl azzal, hogy a részvénytársaságoknál 10 milliós, a korlátolt felelősségű társaságnál pedig egymilliós alsó határt szabott meg. A bérreform dilemmája: ha emelünk bért, valószínűleg nó az infláció, ha nem, nem emelkedhet a hatékonyság. Mindezek ellenére úgy vélik: hogy az „A" variáns mellett kell maradni, minden következményével egyetemben.", bár megjegyzi: „A vezetők között — tisztelet a kivételnek — ma is kevesen lelkesednek a ténylegesen gyökeres átalakításért". Az utóbbi idók változásai viszont némileg csökkentették annak esélyét, amit a szerzők abban láttak, hogy a KB ismert határozata ellenére is, keverik majd az „A" és „B" variánsokat. A tanulmányban terjedelmesen elemzik az 1993-ra várható helyzetet. Ennek taglalása szinte lehetetlen, de jobbára az „és-ha" kettősség a jellemző. Néhány jellemző példa: a gazdaság liberalizálódik, de a KGST-ben erre remény sincs. Szabaddá kell tenni az árakat, de nem lehet megszüntetni az árellenórzést. 1988 és 1993 között hatvan százalékkal kell leértékelni a dollárhoz a forintot, noha ez gerjeszti az inflációt. Persze vannak némileg pozitív tendenciák is: a KGST-árak jobb cserearányt tesznek majd lehetővé; a dollár várható árfolyamesése javítja a kamatkilátásokat. A nagy kérdésre — vajon el lehet-e kerülni az átütemezést — pedig az a válasz: „A helyzet iróniája, hogy a válasz az ö kezükben van", mármint a hitelezőkében. Már ez úgy is megfogalmazható: aligha érdekük megnehezíteni a dolgunkat. Erre utal G. Bush elnök látogatása is. Végül egy másik fő kérdés: hogyan reagál majd a lakosság a kétségkívül nehéz időkre? A válasz egy sztereotípia: reagálhat jól is, tehát megértően, ha lát eredményt, de 1993 táján esetleg zavargások is felüthetik a fejüket. Ez nem új, már minden politikusunk elmondta. Viszont nem mondtak el néhány adatot, amit érdemes, főleg a némi vagy éppen szakértelemmel rendelkező emberek számára. íme a tanulmány — nem teljes — de lényeget tartalmazó táblázatainak összefoglalója. középutas hinta-ússzál vagy politika elsüllyedsz (A változat) (B változat) (C változat) adatok csak konvertibilis viszonylatban (%) nettoany. térni. 1.0 1,0 5.5 ipari termelés 1.5 1.5 6,5 lakossági fogy. 1,0 -2,0 4.5 fogy. árak 12,— 20,-17,0 milliárd dollárban export 6,6 6,5 8.3 import -6,6 -6,0 -8.6 bruttó adósság 25,6 24,-29.4 dollár árf. Ft-ban 102.-92.-146.adósságszolgálat az export %-ában 60.6 58,5 54.2 Ezek a számok kemény megpróbáltatásokat sejtetnek. A tanulmány szerzői ezt nem is titkolják, amikor azt írják: „Magyarország csak 1991ben fogja meglátni a fényt az alagút végén", ami ahhoz képest lehangoló. hogy nem is olyan régen némelyek már látni vélték ezt a fényt. Végül a legfőbb konklúzió a tanulmányból: a dolgot nekünk kell megoldanunk a felénk nyújtott kezek jó kihasználásával. De ne reménykedjünk gyors sikerben. Ezt a tanácsot viszont el kell fogadnunk, mivel a szaktudás és a jóindulat mondatta ki a szerzők révén. MAROSI JÁNOS