Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. július 13., csütörtök 5 Üzlet Bartókkal Keressük a helyünket Európá­ban. Újra, sokadszor, s most talán a siker nagyobb reményében. Felis­mertük. hogy új, korszerű, jogálla­mon alapuló politikai irányítási rendszerre van szükség. És most lehet... S hozzá demokráciára, többpártrendszerre, a vélemények nyílt és szabad hangoztatására. De ez utóbbi sem cél nélkül való: vala­mennyiünk jövő sorsa dói el a követ­kező néhány évben, mindannyiun­kat megillet hát a szó (ha élni kívá­nunk vele, s a szabad sajtó is igényt tart rá), hogy hogyan tovább. Nem egy irányzat, platform, vagy az egyedüli üdvözítő igazság kisajá­títása reményében: egyszerű véle­ménynyilvánításként csupán. Pár­tok voltak (!), vannak és lesznek (?) ezután is: ki-ki választhat majd kedve, óhajtása, vérmérséklete sze­rint. Ez tehát „lefutott" ügy, es „óhajtásunk" szerint „van nagyon". Nem is ezzel van gondom, de: a gazdasági koordinátáinkkal. A jö­vendő változásaival. Mert való igaz: szabad a pálya a gazdasági vállalko­zások előtt. Tűnődésre az késztet igazán, hogy milyen irányűak lesznek majd ezek a vállalkozások? Úgy értem: milyen eredménnyel, hatékonyság­gal, a nemzeti jövedelemhez milyen arányban hozzájárulok, mennyire sikeresen működök? Megvannak-e nálunk ehhez a szükséges anyagi feltételeken tűi (legtöbbször persze ezek sincsenek meg!) a személyi feltételei^ is? Milyen vezetőket, me­nedzsereket, üzletkötőket, mérnö­köket. közgazdászokat kívánnak az űj vállalkozói lehetőségek? S van­nak-e nálunk kellő számban ilye­nek? Fölmértük-e már lehetősé­geinket szűkebb Nyugat-Európa­közelségben (Ausztria. NSZK. Olaszország) es egy kicsit odébb (Franciaország. Benelux-államok, Skandinávia)? Van-e garancia egy, az ezredfordulóig ütemezett sikeres magyar gazdasági fellendüléshez? Es így tovább folytathatók a kér­dések, de a válasz, gyanítom, min­dig ugyanaz lesz: hogy csak saját magunkban bízhatunk! Helyettünk senki nem emel ki bennünket a jelenlegi, áttétekkel terhelt gazda­sági válságból, nem fog termékszer­kezetet korszerűsíteni, konvertibilis piacon is eladható árukat termelni. Ahogyan Európa legnagyobb, de veszteséges hajógyártását is csak maguk a svédek számolhatták fel sikerrel, egyetlen év alatt, s a koráb­ban válsággal küszködő iparágak helyett is csak maguk a finnek (né­hány évtizede még rosszul értelme­zett nemzeti gőgből „halszagű ro­konnak" titulált nemzetként) hoz­hatták létre a világ egyik legna­gyobb, Japánnal is versengő színes­televízió-iparát, úgy a magyar gaz­daság sem várhat égből jövő megdi­csőülésre, itt és most nekünk, „mai inagyarok"-nak kell végre nem „el­födni". de fölszámolni a „bajt". Mert bajt azt bőven hagytak ránk a titkolózás, a gondokat eifödéssel is növelő korábbi, sem gazdaságilag, sem politikailag nem tul optimális évtizedei. A politikai pártok versen­gései közepette újabb, talán egész sorsunkat szerencsétlenül eldöntő vétek volna nem észrevenni, hogy létünkben, megélhetésünk gazda­sági biztosítékait tekintve az utolsó pillanatban vagyunk! Hirdessünk a pártok között politikai versengést, de tegyük rögtön hozzá: csak jól működő gazdaság menthet meg bennünket a fizetésképtelenséggel együttjáró, robbanásveszélyt ku­muláló nemzeti katasztrófától (a lengyelek eddig megúszták, de mi­lyen áron?)! Ezt a politikai küzdőtér egyetlen szereplője sem tévesztheti szem elől. Ami sürgős feladat tehát: meg­felelni az előttünk álló gazdasági kihívásoknak. És erről az oldalról érzem a na­gyobb veszélyt: bármennyire is felis­mertük a tennivalókat, nagyon ne­hezen akaródzik cselekednünk. S ha a „Miért?"-re próbálok válasz után keresgélni, csak kulturális hiányos­ságainkat tudom többszöri végig­gondolás után is „nyakon csípni". Mert a csatlakozás Európához ide­gen nyelvtudását (nemcsak a divatos angolét, de a közelibb németét, a távolibb franciáét, spanyolét, és az Európa szempontjából is mind fon­tosabb arabét!), valódi, európai színvonalú műszaki jártasság mel­lett, európai színvonalon viselkedni és tárgyalni tudó menedzsereket, vállalatvezetőket, a mostanihoz ké­pest töredéknyi bürokratikus herce­hurcát, a külföldiekkel beszélgetni tudó. őket útjainkon, üzleteinkben, üdülőinkben a tőlük kért színvona­lon fogadni képes hazai lakosságot követel! Ez bizony nem kevés! De ez az Európához való csatlakozás mini­mális feltétele! „A vár ereje nem a falakban, de a védők lelkében va­gyon!" — idézték hajdan, a török időkben büszkén elődeink, s az „eu­rópai időjárás" sem kíván keveseb­bet, sót többet: a lélek ereje mellé a szellemét is, nem középiskolás fokú érettségét (és érettségit), jóval több felsőfokú szakembert, többdiplo­másokat és több diplomást, szabad egyetemi beiratkozás mellett (mert ne feledjük: a diplomások arányá­ban csak Albániát előzzük az euró­pai rangsorban, s ez a helyezésünk, mint köztudott, csak a bérverseny­ben elért helyezésünknél kedve­zőbb...), az új ismeretek iránti rene­szánsz mértékű éhséget és étvágyat és tanuláskedvet. S mindehhez megfelelő pályakor­rekciós lehetőségeket (legalább olyat, mint Skandináviában: hajó­gyári szakmunkásból lett Volvo-sze­reló, „ezer tavi" halászból számító­gép-programozó). A csak előre me­nekülhetünk kényszere már nálunk is adott: elszántság kell csupán, a „tettet halványra betegító". Itt a gazdasági összeomlás! csüggedésre késztető gondolata nélkül! Elszánt­ság — és nemcsak a gazdaságban! Mindennapi életünkben, szokása­inkban, vágyainkban is. Ma mind­annyiunknak egyenként is ki kell vívnia az Európához tartozás jogát! Mert magasan van a léc: az a nemrég még városunk egyik siker­gyárának (hosszú távú állami szer­ződések által garantált védőernyő alatt) önmagát kitűnő menedzser­nek tartó igazgató vezetője is aligha­nem alaposan leverné, aki itteni igazgatása alatt arra volt a „legbüsz­kébb", hogy demokrácia-éretlen­nek tartotta a magyar népet, hogy „nem szerette" a közgazdászokat, kerülte a színházakat, könyvtára­kat, múzeumokat (utóbbiakat telje­sen fölöslegesnek tartotta), s ha Sze­gedről Budapestre szólította a „ve­zér", kocsijában Budapestig harso­gott a „csipkés kombiné", s Mozart, Bartók, Rachmaninov nevének hal­latára is kiverte a hideg veríték. S mégis mi lett belőle?... A „vezér" helyettese, „alvezér"... Hát ilyen „komoly" rangja van ma nálunk a kultúrának: ahol egy „ve­zér" bülbül szava hallik, ott labdába sem rúghat. Óh. kimúlhatatlannak túnó kont­raszelekció! Kis hazánk nagy átka, „az török áfium", sírversed megírni volna már nagyon jó! Mert ma még virul, életképes, s míg ez így marad, versenyképtelenek vagyunk. Hiszen például inzsenjör Würfel űr, aki már az ötvenes évek német gazdasági csodája óta nem kontraszelektált (pontosítok: nyugatnémet), ha Münchenből Nürnbergbe autózik. Mozarttal, Chopinnel (egy lengyel!) s a nekünk oly igen kedves Bartók­kal pihenteti útközben nyugatnémet módra megviselt idegeit (s minden bizonnyal megtekinti — gyönyör­ködve nemcsak a la protokoll! — a Bildcrgalcric Dürer-, Holbein-. Cranach-remekeit is). Mert nincs külön szakmai és kü­lön általános műveltség! Ezt mi ta­láltuk ki, félmúvelt szakbarbársá­gunkat rejtegetve — mentegetve! A műveltség egy és oszthatatlan: s aki ezt nem így gondolja mérnökként, orvosként, közgazdászként, gépíró­ként, marósként, pedagógusként — nincs helye a mai Európában! Kí­vüle igen, „ha kazettát Lajcsitói vesz!"... S ha szabad, egy igazi nagy ma­gyar álommal hadd fejezzem be (azt mondják, ez a gyengém...): Utazó­kat Iátok, Szegedről üzleti úton. mondjuk Nyugat-Berlinbe, afféle delegációt ipari vásárra, szakmai ta­lálkozóra, csúcstechnológiával — ismerkedésre. S a jó (ritka!) előzetes szervezésnek hála, egy buszon együtt mérnökök, közgazdászok, külkereskedők, városi vezetők (minden pártból egy...), s még a delegációt vezető polgármester is ott van, felsőfokú német nyelvtu­dással mind, s a buszon zene szól, gyönyörű, felzaklató yagy finoman elandalító, például egy csodaszép, a II. c-moll zongoraverseny Rachma­ninovtól, s a sikeres (!) szakmai találkozók, üzletkötések (!). polgár­mesteri pohárköszöntök után marad meg idő földrészünk talán legnívó­sabb színházában, a Schaubühné­ben, földrészünk talán legnagyobb színházi rendezőjének, a Goethe­díjas (Lukács is megkapta!) Peter Steinnek június 15-e óta játszott új rendezését, Csehov Cseresznyés­kertjét is megtekinteni... Vajon mikor és honnan és kikkel indulhat el először ez a busz?... Addig is, amíg várunk rá, Godot-ra Kelet-Közép-Európában, nézzük meg a Budapesti Katona József Színház Három nővérét és Vízke­resztjét! Európai színvonalú mind­kettő (kapnak is meghívást eleget!) S ha egyszer mégis elindul majd velünk ez a busz, jó lenne, ha minél többen lennénk érdemesek „jegyet váltani" rá! Visszafelé pedig, köze­ledve Magyarországhoz, önbecsülé­sünket tovább erősítendő Bartók utolsó műve szólhatna, a Harmadik Zongoraverseny, melynek földön­túli derűje és tisztasága egy meg ismeretlenebb világ ajtaját nyitja, az ajtót, mely mögül már ez a zenész­Prométheusz sem térhetett vissza soha többé... Mert zenében leg­alább nagyhatalom vagyunk! (Úristen! Vagv már abban sem?...) MÁTYÁS T. ISTVÁN ZSIGMOND ENIKŐ Zárókép Hátad viszonyunk tükre összes érzelmed hal-szemedben amint még visszanézel posványos állóvízben lassan eltűnsz a szemem elől. PANDÚR LÁSZLÓ LINÓMETSZETE Boldog magyar göröngy MÓRA FERENC SZÜLETÉSÉNEK 110. ÉVFORDULÓJÁRA Az utolsó interjút a nagybeteg íróval halála előtt négy nappal, 1934. február 4-dn Rónai Mária készítette Supka Géza folyóirata, a Literatura számára. Már csak az író halála után, 15-én jelent meg. Ebből tudjuk, hogy Mórának az 1935­ben Göröngykeresés címmel megjelent kötetét még maga az író állította össze. Akkor még hosszabb volt a címe: Buldog magyar göröngyök és más csöndes történetek Göröngykeresés A címadó írás ugyanis a Magyar Hírlap 1927. február 20-i számában Boldog magyar göröngy címmel jelent meg. Tár­gyát Vajda László visszavezette Mórának a Szegedi Napló 1911. július 8-i számában Magyar göröngy cimü vezércik­kére. Ebben veti föl az író először a századforduló nagy magyar tragédiájának, a kivándorlásnak a kérdését. Noha a mi vidékünket nem sújtotta annyira ez a társadalmi kór, mint pl. Észak-Magyarországot, Móra talált jellegzetes példát, hogy a nagybirtok szorításából való kényszerű menekülésnek a magyarságot sorvasztó szerepét leleplezze. Deszkról való a példázat. Szántai Takács Pál „Minek azt keresni, amit elóbb-ulobb úgyis mindnyájan megkapunk, az író még elóbb, mint más, neki meg sem kell halni érte." így felel az olvasó várható kérdésére írásának elején Móra: mi lehet az a göröngykeresés? Nem magának kereste még. hanem az ausztráliai Mildura temetőjében pihenő Szántai Takács Pálnak. Ez a deszki kubikos a századfordulón részt vett az agrárszocialista moz­galomban. földosztást követelt, amiért a tókés-nagybirtókos rendszer börtönbe csukta. Kiszabadulása után nemhogy földet, még munkát sem kapott: El kellett hagynia szülőföld­jét, s jó vagy rossz sorsa Ausztráliába vetette. „Az alföldi kubikos megverekedett az ausztráliai sivataggal, nevelt ma­gának pulit kenguruból, megszokta a mérgeskígyókat meg a queenslandi végrehajtókat, szerzett házat, földet, nyajat, csordát, teljes jogú polgára lett a Commonwealth of Austra­liának. a lányát egy konstáblerhez adta nóül, Mr. Jackson­hoz, csak éppen abba nem tudott beletörődni, hogy haragban van hazájával, és nincs magyar földje." Halálos ágyán az volt a lányához az utolsó szava: „Szerez­zetek egy kis magyar földet a síromba." „Ilyen földéhes a magyar paraszt" — tette hozzá keserű gúhnyal Móra. Az „izgága" Pál lánya, Mrs. Jackson, azaz Szántai Takács Magdolna a szegedi muzeumigazgatónak megcímzett papírzacskót küldött, kérve, tegyen bele „egy boldog magyar göröngyöt", hadd legyen boldog édesapjának álma... A húszas évek Magyarországában Móra nem talált boldog magyar göröngyöt. Láng Lrnö Két éve. amikor Bálint Sándor születésnapján az ó hazahú­ségének írásos dokumentumaiból idéztem, a Délmagyaror­szág 1987. augusztus 1-jei számában már fölemlítettem Lang Ernó nevét. O adta ki 1984-ben az ausztráliai Adelaide-ban Bálint Sándornak hozzá írott ötvennégy levelét, nélkülözhe­tetlen vallomásaival mindennapjairól, szorgos munkálkodá­sáról, nézeteiről, szenvedéseiről. Ezúttal a másik levélírót kell bemutatnom. Lang Ernó 1927. április 18-án Nagybecskereken (a mai Zrenjaninban) született. Anyai nagyapjáról, Weisser Adon­ról (1858—1941) Szigeti Kilián a Régi magyar orgonák című sorozatának Szeged-kötetében (1982) mint „Nagybecskerek orgonaépitójéról" emlékezik meg. Lang Ernőt 1941-ben szülei az újszegedi tanítóképzőbe íratták. Itt volt kedves tanára Bálint Sándor. 1947-ben a budapesti Színház- és Filmművészeti Akadémiára iratkozott be: filmrendező akart lenni. Tanára. Balázs Béla. Filmkultúra (1948) címú könyvét e szavakkal dedikálta neki: „Lang Ernőnek, kedves tanítvá­nyomnak emléLül közös tanulmányainkra. Bp. 1949. I. 4. Balázs Béla" Az „élesedő osztályharc" viszonyai között a jugoszláv állampolgárságú Lang Ernó nem maradhatótt a színiakadé­mia növendéke. Ma neves filmrendezők, méghozzá reformis­ták. akik akkor hajszát indítottak ellene. Még 1949-ben Bécsbe ment, majd 1951-ben Ausztráliába. A filmszakmákban nem tudott elhelyezkedni. Vasúti tisztvi­selőként ment nyugdíjba. Bálint Sunclor-díj Lang Ernó 1987 augusztusában végrendeletben tizenötezer ausztrál dollár értékú alapítványt tett Bálint Sándor emlé­kére. Ennek az összegnek a kamataiból az örökhagyó halála után, évente augusztus elsején, Bálint Sándor születésnapján a Borsos Miklós készítette emlékéremmel együtt adják át a pályázattal kiválasztott arra érdemesnek a Bálint Sándor­díjat. Az alapítvány kezeiéséta Magyar Tudományos Akadé­mia és az adelaidc-i egyetem vállalta. Paul sírja Lang Ernó nem csak Bálint SamJornak, hanem Tömör­kénynek és Mórának is lelkes híve. A Gőrvngykeresés olvasásakor elhatározta, utánajár Szántai Takács Pál dolgá­nak. 1907 januárjában (ott nyár van ilyenkor), szabadsága idején feleségével, Szilviával, a Móra-kötettel a kezében fölkerekedett. Móra tévedett: Mildura (kiejtése mildgyúra) nem Queenslund, hanem Victoria államban. Dél-Ausztrália határán, és nem a Murrumbidgee, hanem a Murray folyó partján terül el. Útjukról Lang Ernó még annak idején Bálint Sándornak számolt be: „Az ut összesen 700 km-t, azaz 8 óra vezetést igényelt. Az irány északnyugat volt. Ez az időjárás miatt nem volt kellemes. A hóség óráról órára nótt. Mildura közelében elérte a 45 fokot árnyékban. Mintha cz magában nem volna elég. üt közt egy erős és forro északi széllel is meg kellett birkóznunk, amely a vidék apró. porfinom, rozsdavörös színű homokját égig emelte. Szemünk elöl a vörösen tüzelő homokfelhók eltakarták a napot. Tóié lobogott azegész táj és láthatár. Szemgolyóim égtek a tülerós fénytói és a vezetéssel járó megerőltetéstől. Szilviával Dóré purgatóriumi tájait emlegettük. Mildurában megkönnyebbültünk. A motel für­dőszobája, klímarendszere és úszómedencéje fölélesztette a megviselt kedélyeket." Másnap nyakába vette a várost, amely most száz éve, 1889­ben létesült. A kanadai Chaffey testvérek akkor vásárolták föl a nagy szárazság miatt tönkrement telepesektől a földe­ket, és mazsolaszóló- meg narancsultetvényekct létesítettek rajtuk. A vizet azóta is a Murray folyóból szivattyúzzák. Lang Ernó föltételezése szerint Szántai is a tönkrement farmerok közül való lehetett; az ó földjét is a Chaffey testvérek vehették meg. „Szerettem volna emléket állítani az ide sodort deszki földímnek — írta Bálint Sándornak. — Hiszen egyike az elsőknek lehetett, aki feltörte a Murray-Mallee-t. A táj ma is olyan, amilyen az ó idejében volt: derúfogyasztó kietlenség. Nehéz élete megszolgálta, hogy Mildura elsó telepesei között az utókor neki is szerény helyet adjon." Bár a városka gondosan gyújti az egykori úttörők emlékét. Szántai Takács Pálról már senki sem tudott. A század eleji temetókönyv a penésztói olvashatatlan. Lang Ernó végig­nézte a temetó katolikus részét. Az egyik síron az elkopott fölírásból ennyit ki tudott böngészni: Faul. Talán ez rejti a deszki földosztó porait. Lang Ernó 1973-ban járt utoljára Szegeden. Akkor Bálint Sándorral járta a Várost, a környéket, az országot. Június eleje óta — hosszabb időre, márciusig — ismét közöttünk van. PÉ-TER LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom