Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

\ 55 1989. április 8., szombat magazin [DM DALI: DANTE ILLUSZTRÁCIÓ BÉRES DEZSŐ Bejárható hazám (bejárható hazám szolgálati szoba-komfort kötelesség pecsételi útlevelem) lányok voltatok: kékek katonákat szültetek barnákat vagy barna katonákat szülő kék lányokat szerelmeim üvöltve hoztátok világra meseország összes kellékeit vajúdva kínboldogságban látlak benneteket hazugság a boldogság iszok férfibánatot lecsöpög bajszomról, szakállamról ingemen vöröslő foltot hagyni — lelkemen toljátok babakocsitok páncélozott harckocsitok bababábutok jól kiképzett gumibugyis hadsereg s ha felüvölt az éhség vezényszóra emelitek emlőitekhez a jövőt hát idomítsátok őket mint idomultunk mi is jelenhez történelemhez Hogyan tovább, írószövetség? Az elmúlt negyed évszázad, az úgynevezett konszolidáció ideje alatt az írószövetség és a politikai vezetés között bizonyos partnerszerep alakult ki, ez az igény megfogalmazódott mindkét fél részéről. Ez viszonylagos mozgásteret és korlátozott cselekvési lehetőségeket jelentett az írószövetség számára. Meglehetősen törékenynek bizonyult azonban ez a partnerkapcsolat: három évvel ezelőtt a kulturális kormányzat korlátozta az írószövetséget alapvető jogainak gyakorlásában. Közel két éve visszakapta a szövetség korábbi jogait. Hogyan alakult azóta a politikai vezetés és a szövetség kapcsolata? — kérdezem Koczkás Sándortól, a Magyar írók Szövetségének főtitkárától. — A múlt boncolgatásába ne menjünk bele, mert messzire vezetne. Kétségtelen, hogy az 1986-os közgyűlés elótt így vagy úgy létezett az írószövetség, és a kulturális kormányzat között egy — hol nyitottabbá, hol beszorítottabb — partneri viszony. Ezt a korszakot egyfajta integráló kultúrpolitika jellemezte, amely fokozatosan az új törekvéseknek is helyt adott, ez azonban mindig együtt járt különböző dolgok lefékezésével, tabukkal, sok minden olyan megszorítással. ami a valódi autonómiát árnyékba vonta. A konfliktus az 1986os közgyűlés előtti években, majd a közgyűlésen és közvetlen utána éleződött ki, pedig véleményem szerint a közgyűlésen számos olyan jelzés, probléma fogalmazódott meg, amelyek később az 1988. májusi pártértekezleten kaptak nagyobb nyomatékot. Az írószövetség — ahogy mondani szoktuk — parkolósávon való tartása csak hátráltatta a problémák tisztázását. — Milyen most az írószövetség társadalmi státusa? — Kinyilvánították az írószövetség autonómiáját, de hogy a valóságban ez mit jelent, azt előbb ki kell tapasztalnunk. Igen fontosnak tartom azt is, hogy a jogok helyreállításával egy idóben kimondták, hogy az írók munkásságát nem nyilatkozataikból. állampolgári cselekedeteikből, hanem műveikből kell megítélni. Másrészt új elemként lépett be az év elején az egyesülési törvény, amely szerint az írószövetség a továbbiakban jogilag nem a kulturális kormányzat, pontosabban a Művelődési Minisztérium főhatósága alá tartozik, hanem mint önálló szervezet az ügyészségnek felel. Ugyanakkor a művelődési kormányzat a maga részérói mecénás szerepet vállal. Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: milyen legyen az új helyzetben a kapcsolat a minisztérium és az írószövetség között. Véleményem szerint ez a közeljövőben kooperációs szerződésekBESZÉLGETÉS KOCZKÁS SÁNDOR FŐTITKÁRRAL ben kell tisztázni. Pontosabban: ki kell tapasztalni, hogy az egyes partnerek miként értik és alkalmazzák az elveket. A deklarációk próbája a gyakorlat. — A; írószövetségnek milyen szerepet szán ön kulturális és közéletünkben? — Az írószövetség mindenekelőtt szakmai testület, a különböző irodalmi műfajokban foglalatoskodó emberek szövetsége. Elsődleges terepe az esztétika, az alkotói minőség. Ugyanakkor alapvetően az irodalom (nem az egyes írók!) érdekvédelmi szervezete is. Működését nem lehet azonban leszűkíteni egyszerű szakmai tevékenységre. Mert az írókat, általában az írástudókat, különböző elójellel, és módon, de érdeklik a társadalom problémái is, mint ahogyan ezt különböző, megszorítottabb vagy nyitottabb szakaszaiban a szövetség mindig bizonyította: a maga módján politizál, foglalkozik a társadalom ügyeivel. Mert az irodalom nem szakítható el a társadalomtól. Még ez önelvű irodalom is azokra a kihívásokra felel, amelyek az adott világban, az adott társadalomban jelentkeznek. Tehát összefoglalva: ha az írószövetség igazán működni akar, akkor az irodalom érdekeinek megfelelően működhet csak, ugyanakkor az írószövetség lényegi funkciójának kiüresedésével járna, ha lemondanánk arról, hogy a társadalmi mozgásokba, azok föltárásába, az azokról való gondolkodásba beleszóljunk. Akkor is, ha ez a beleszólás gyakran nem közvetlenül politikai .hanem etikai, esztétikai, bölcseleti jellegű. — Korábban az írószövetség élen járt a társadalmi folyamatok autonóm szempontú megközelítésében, a demokratizmus, a pluralizmus gondolatának megfogalmazásában. A társadalmi folyamatok az elmúlt egy-másfél évben viszont erősen felgyorsultak, különböző egyesületek, sőt pártok alakultak. Kissé nehézkes szervezetével tudta-e azt követni az írószövetség? Éppen társadalmi szerepét tekintve nem szorult-e pályaszélre, tevékeny részese-e a szövetség e folyamatnak? — A kérdés egyik oldala: ezekben az újfajta szervezetekben, pártcsírákban vagy részben már párttá vált szervezetekben az írószövetség tagságának egy része is részt vesz, vagy vezető szerepet tölt be, magyarán mondva, az írószövetség köpenye — Fáj a bal szívem közölte önmagával Zamfíri, a tárcaíró; komoran üldögélt a magas bárszéken, a múvészklub büféjében. Este volt már, a helyiséget betöltötték a kártyázók, a büfés kitöltötte az italokat, villanyfényben úszott a klub, félhomályos tenger. — Már csak a dohányfüst tartja össze ezeket a falakat — mondta egyszer M. szerkesztő, s elképzelhetőnek is tűnt: ha túl sokáig működik a szagelszívó, megroppan a klubmennyezet, hisz dörögve zuhannak rá — egyik a másik után — a felsó emeleteit, majd egy utolsó, végső morajlás, romhalmaz már csak a ház, alatta a betemetett szellemi kiválóságok, fölötte porfelhő, rigó szól az esti lombokon... „Dohányozni tehát kell. sőt érdemes" — gondolta Zamfiri (sohasem gyújtott rá), s ekkor: — Szervusz, miniszter úr! — hallotta valahonnét, visszaterelte magát a semmiből, ahol időnként hosszas körutazásokat tett, s egyre többet tartózkodott. — Mit iszol meg velem, miniszter úr? — Zamfiri fölnéz: Vertse áll elótte a bárpultra támaszkodva, Vertse Flórián, a festó, kétméteres, csontsovány alak, az év 365 napjából 359-et folyamatos ivással tölt, azaz magát tölti itallal folyamatosan, a maradék egy hétben viszont magá! hoz tér. szeme fényesedik, pillantása keményedik, mozdulatai pontosak, összeszedettek, palettája dús, vászna hófehér — és megfest egy olyan képet, amivel egymás után nyolc díjat Kiegészítő színek nyer, a lóvé, mint a tenger, s Vertse ismét leszáll az esztendős részegség iszonyú mélyére... — Üdvözletem, kormányzó úr — mondta Zamfiri halkan —, két kisfröccsöt, ha lehetne. A régi rómaiak is borosvizet ittak. — Két kisfröccs rendel, és két deci barack! — süvölti V. — A barackot egy pohárba kérem... — Megmarkolta a vizespoharat, s nyugodt kortyokban kiitta a tartalmát. — Boldoggá avattak — suttogta. — Boldoggá avattak, s nem késik már soká, a szentté avatás sem... De elóbb persze — tette hozzá elgondolkozva —, de elóbb persze meghalok. — Kormányzó úr, mi van veled? — kérdezte Z., körülöttük kártyázók sakkoztak, sakkozók kártyáztak, léhűtők barátkoztak atomfizikusokkal (utóbbiak még örülnek is ennek), a légben pohár száll, eltűnik a füstben... — Mi van veled Flórián? — Velem vannak az égiek. És veled, öcsém? — Fáj a bal szívem. — Zamfiri kiitta a fröccsöt, Vertse komolyan, szomorúan nézett rá, teljesen józan volt. — Az nem helyes — mondta. — Ha az embernek a jobb szíve fáj, mindjárt elviselhetőbb az ügy. A óal szív, az már komoly dolog... Szabad itt két hely? — kérdezte M. szerkesztőtől, aki pasziánszozott, önmagával sörözött, s a félig színes tévét nézte. (Belgrádi adás ment, „Crtanifilm"). — Dobor dan — mondta M. mosolyogva —, aki tudja, tizenkét ciceró magasságban hány petit sor fér el, ideülhet. Foglaljatok helyet, barátaim. ...Leültek, Vertse föpattant. s öt perc múlva sörökkel, fröccsökkel, pálinkákkal tért meg. — Voltam már jobban is, az se tetszett — mondta, s felhajtotta a deci barackot. — Egy holland műgyűjtő megvette a Kiegészítő színek című képemet. Sárga-kék... Sopronban volt kiállítva, meglátta, megtetszett neki. elvitte, s taián még ma is nézi. — Hát horgászni voltál-e már az idén? — kérdezte a szerkesztő Zamfirit. — Ki kellene ugrani a téli kikötőbe... — Kétszer voltam... Emberhalász vagyok, mint Romáin Rolland. Amelyik hal tényleg kéne, visszaejtem; a többiek ragadnak rám. — Halászember, emberhalász, egyre megy — mondta Vertse, és ettől kezdve rohamosan részegedett. — Boldoggá avattak, nem késik már soká ama szentté avatás... „Vajon engem szentté avatnak-e valaha?" — kérdezte magában Zamfiri, s úgy nézte Vertsét, mint egy megfejtendő keresztrejtvényt, melyből esetleg utalásokat olvashat ki, saját jövőjét illetően. — Menj inkább haza Flóri, —. mondta a szerkesztő —, menj haza szépen... — Vertse automatikusan fölállt, úgy ment ki a klubból, mint egy gépember, Zamfiri hosszasan nézett az eltávozott talány után. Másnap reggel... Ragyogott minden, mosolygott a város, az ég s a föld adta a színét, a Nap pedig a fényét a világnak. Kiegészítő színek, sárga-kék. Zamfiri, aki szokás szerint már hajnalban az utcán nézelődött, egy lassan, kényelmesen lépdeló alakra figyelt föl a sietős emberek közt, egy alakra, aki majdnem lebegett, és földöntúli nyugalmat árasztott. „Ez Vertse... Felém jön. Csak észre ne vegyen, mert akkor inni kell..." — Vertse egyenesen Zamfirire nézett, de nem látta meg. — Kormányzó úr, jó reggelt! — köszönt rá hangosan Z., Vertse nyugodtan, szemlélődve, semmit sem látva ment tovább. „Szent isten... Ez nem lát semmit. Ezdelirál. Ez eszméletlen." Vertse Flórián ténferegve lépett az úttestre, mint aki csak az idót húzza a^étálgatással. A kanyarban csikorogva fordul be a villamos. Vertse megáll a sínek között, körbenéz, nem lát semmit, rohan felé, üvöltve, a villamos. Vertse kilép a sínek közül, csörögve száguld el mellette az üde színű, sárga halál, távolodik, halkul, s a fényes sugárút végén egybeolvad a ragyogó kék éggel. — Most már. igen, a jobb szívem fuj — "állapította meg Zamfiri; Vertse közben továbbsétált. — És nem, ez sem jobb, semmivel. DÉVAI CSABA alól — hogy Cseres Tibor megfogalmazásával éljek —.bizonyos politikai szándékok is kirajzottak, amit egy idóben rossz néven is vettek. Másfelől: az írószövetség nem vállalhatja, hogy egy, vagy akár három-négy párt uszályába kerüljön. A társadalom sorsáról, a nemzet jövőjéről valófelelósségteli gondolkodás viszont — mint említettem — mindig összefügg valahol az irodalom alapkérdéseivel. Arra kell törekednünk tehát, hogy az írószövetség megfelelő fórumot nyújtson a különbözó esztétikai, etikai, politikai-társadalmi kérdések megvitatására, anélkül azonban, hogy a nagy országos politika hivatalos apparátusának a terhét magára vállalná. — Alkalmas-e erre jelenlégi szerkezetével az írószövetség? A Kortársban a nyilvánosság előtt is megjelent a kritikai szakosztály vitairata, amely sürgeti az írószövetségnek a tényleges irodalmi erőviszonyok szerinti átalakítását a mai helyzet követelményeinek megfelelően. Beszélgetésünknek is e vitairat adja az aktualitását. — Valóban megérett a helyzet az írószövetség korábbi szerkezetének újrafogalmazására. Az a program, azok a tételek, amelyek az írószövetség korábbi alapszabályaiban szerepelnek részben felülről sugallt elképzelések voltak: a demokratikus centralizmus, a szocialista irodalom hegemóniája jegyében. Most új, alulról végiggondolt program kell. Olyan, amelyben az írószövetség — lévén, hogy Kelet-Közép-Európában élünk — teoretikusan megfogalmazza a maga társadalmi helyzetét, autonómiájának saját értelmezését és a maga -esztétikai elvárásrendszerét, amelynek alaptétele a sokszínűség kell hogy legyen. Az alapprogramból következhetne a sturktúra átalakítása. Ha a közakarat úgy kívánja, szerveződjön irányzatok szerint. De még jobb ha ezeknek az irodalmi irányzatoknak a közös nevezőjét keressük meg, és arra építkezünk. A másik lehetőség: jó néhány éve különbözó körök, társaságok alakultak írástudókból és irodalompártolókból, többnyire egy-egy nagy író, költó hagyományának ápolására, ezeket integrálni lehet a szövetségbe. Ezzel szemben a jelenleg kétségessé, problematikussá vált szakosztályok tűnnek egyelőre még mindig megfelelő formának a különbözó esztétikai, etikai, társadalmi elgondolások párbeszédére és ütköztetésére. A legtöbb szakosztály élén tulajdonképpen egy szellemi koalíció áll, a 9 — 11 fős vezetőségekben megtalálhatjuk a legkülönbözőbb irodalmi irányzatok képviselőit. Persze számos kérdést meg kell vitatni: mi legyen a gyűlés hatásköre, szükség van-e a választmány mellett elnökségre, milyen legyen a titkárság, s Jiogyan működjön, kellenek-e alelnökök, és így tovább. Szükségesnek látszik, hogy a választmányban különbözó állandó bizottságok működjenek, amelyek hatékonyabbá teszik mind a választmány, mind pedig a titkárság munkáját. Mindezeket belsó vitákban kell tisztázni. De ahhoz, hogy az írószövetség valóban átalakuljon, külső lehetőségekre is szükség van. — Milyen lehetőségekre gondol? — A kialakulóban lévő piacgazdálkodási helyzetben az írószövetségnek olyan funkciót is be kell töltenie, amit az irodalmi vállalkozások menedzselésének nevezhetnénk. Nem az írók érdekvédelmére, szakszervezeti feladatra gondolok, mert ez most a Művészeti Alap és az írószakszervezet a maga módján ellátja. Nincs viszont semmiféle érdemi beleszólási jogosítványunk a könyvkiadásba. Az írószövetségnek nincs lapja. hiáha viselte nevét egyik-másik a címlapján az elmúlt negyven évben. Miként mondhatjuk el így véleményünket az ország, a társadalom nyilvánossága előtt? — A vezetőség hogyan képzeli el konkrétan az írószövetség megreformálását? ^ — Ez a választmány joga. kötelessége és felelőssége. A választmány bizottságainak lesz a feladata kidolgozni az írószövetség új programját, alapszabályát, működési mechanizmusának szerkezetváltását. Mindezt a választmánynak a következő közgyűlés elé kell terjesztenie, és az ott lezajlott viták nyomán születhet döntés a szükséges és vállalt változtatásokról. ANGYAL JÁNOS