Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

8 1989. április 8., szombat „A fényképész nem véletlenül fényképész, mint ahogy az oroszlánszelídítő se véletlenül oroszlánszelídítő." (Dorothea Lange) ÁRPÁS KÁROLY Virágom tölcsérét tátja szirmában ring a halál tigrisragyogás DM| magazin Tűzvonalak Indulópont A „Szögedi nemzet" tájnyelve: fogalom. Erre kivétel nélkül mindenki büszke. Jeles irodalmi alkotások, tanulmányok rögzítik e tájnyelv sajátosságait. Dugonics András révén a kialakuló irodalmi nyelvre gyakorolt hatása nem mellőzhető. A nem kevésbé neves irodalmár utódok is letették névjegyüket nyelvünk alakításában. E tájnyelv mindenese: a nép. Vajon miként viszonyul más tájegységek magyarságának hasonló becsben tartott nyelvéhez? Amit első hallásra megért, birtokosává válik a közvetített gondolatnak, csak... Azonnal rangsorol. A lehetetlenre vállalkozik; ahogy az édesanyákat sem lehet valamilyen mérce, objektívnek álcázott, avagy szubjektívnek elismert módszer alapján sorba állítani, úgy a nyelvjárások le- vagy fölértékelése is értelmetlen. Hisz közös a foglalatuk, mint az aranyba épített drágaköveknek. Ez a foglalat az irodalmi nyelv. S aki birtokol még egy drágakövet is, az gazdag ember. Legyen ez az indulópont az alábbi írás olvasásakor. (P.S.) „Nem a leglényegesebb, de a legszembetűnőbb emlék a szülőföldről: a beszéd" Ezzel a gondolattal kezdte egyik írását, szép vallomását a tájnyelvról Somogyi Tóth Sándor mintegy két évtizeddel ezelőtt a Népszabadság hasábjain. A címben található sor akkor jutott eszembe, amikor nemrégiben az Erdély Körben mindennapi nyelvhasználati gondjainkról (a nyelvi trágárságok, durvaságok sajnálatos terjedéséről, a megszólítási formák nehézségeiről és a nyelvjárásiasság kérdéséről) tartottam előadást nehéz sorsú erdélyi menekülteknek. Bevallom, hogy ez az írás az ó kérésükre készült el, az előadást követő beszélgetésben ugyanis többen fölvetették, hogy írjam is meg röviden mindazt, amiről ott szót ejtettünk. Hogy a hozzánk került erdélyi magyaroknak az itteni beilleszkedés mennyi nehézséget jelent egzisztenciálisan és lelkileg egyaránt, azt könnvú elképzelni még annak is, akinek nem volt módjában a szűkebb hazájukat — az ottani fojtogató-szorongató körülmények miatt — elhagyni kényszerülő erdélyi menekültekkel beszélgetnie, találkoznia. Beilleszkedésüket nemcsak a megfelelő lakás és munkahely megtalálása nehezíti meg, hanem nemritkán mindennapos nyelvhasználati gondjaik is. Ezen pedig megértéssel, szeretettel, bizonyos együtt- és beleérző képességgel könnyen segíthetnének azok a honfitársaink, akikkel munkahelyen, lakókörnyezetben és másutt naponta találkoznak. Nyelvi beilleszkedésük megkönnyítése céljából indított az Erdély Körben a TIT Csongrád Megyei Szervezete előadás-sorozatot. amelyet a JATE és JGYTF magyar nyelvészeti tanszékeinek oktatói tartanak. A trágár beszéd, amelyet szinte mindenütt tapasztalnak — mint ahogy minden jóérzésű embert — megrökönyödéssel, keserűséggel tölti el óket — mondták többen is. Nem tudtam vitatkozni velük: magam is számtalanszor tanúja vagyok — buszon, villamoson és más helyütt —, hogy a nyelvi durvaság, amely az emberi magatartás egyik megnyilvánulási formája, mintha egyre nagyobb méretet öltene. Azon még inkább elszomorodom, amikor például diáklányok, fiatal nók — leendő anyák — nyelvhasználatában is durva, illetlen kifejezéseket hallok. Az erdélyi menekültekkel együtt aggódom e nyelvi igénytelenség nem ritka megnyilvánulása miatt, mert emögött szellemi elszegényedés, lelki sivárság húzódhat meg. Vajon milyen nyelviség és magatartás jellemzi majd az ilyen környezetben fölnövekvő gyermekeket? Az Erdély Körben azt is elpanaszolták, hogy tájszólásuk nemegyszer gúny tárgya, s beszédük nyelvjárásiassága miatt egyesek nem is tartják óket magyarnak. Még gyakoribb az, hogy sokan — ki-ki műveltsége és vérmérséklete szerint — szinte megvetik vagy legalábbis szelíden megmosolyogják nyelvjárásiasságukat. s azt a műveletlenséggel azonosítják Ilyenféle szemléletmóddal az élet különböző színterein — sajnos — elég gyakran találkozunk. Annak ellenére, hogy a magyar irodalmi hagyományokban, íróink és költőink nagy részének tudatában és írói gyakorlatában.fpl. Faluditól Csokonain, Petőfin, Aranyon, Adyn, Móriczon át Veres Péterig, Illyés Gyuláig — a sort persze folytatni is lehetne) a népnyelv értékeinek fölismerése és fölhasználása mindig is jellemző volt, tapasztalataim szerint bizonyos rétegek körében a nyelvjárásias beszéd szégyellése és lenézése korántsem a múlté. Meg kellene már értetnünk a közvéleménnyel, hogy a nyelvjárások nem romlott nyelvváltozatok, nem a köznyelv elrontott vagy elferdített formái, amint azt eléggé sokan hiszik, hanem olyan széles és gazdag alapot jelentó nyelvi rétegek, melyek talaján az irodalmi nyelv és a köznyelv kisarjadhatott, s amelyek történetileg igen régi korokig, a finnugor népek és nyelvek együttélésének koráig nyúlnak vissza. Ugyanakkor a különböző egységesítő és elkülönítő erók (pl. a gazdasági, társadalmi, történelmi körülmények) hatása következtében a magyar nyelvjárások és az irodalmi nyelv között megközelítőleg sem alakultak ki olyan nagyfokú eltérések, mint pl. a német, a francia vagy az olasz tájszólások és irodalmi nyelvük között. Szó sincs arról, hogy két, más nyelvjárást beszéló magyar ne értené meg egymást, ha a szóban forgó fogalmi kör mindkét beszélő számára egyaránt ismert. Éppen ezért megfeleíó helyen lehet és kell is élnünk a nyelvjárásias formákkal, hiszen ezeknek kelló mértékű használata nemcsak változatosabbá, színesebbé, hanem olykor még árnyaltabbá, pontosabbá is teheti beszédünket. Ha így tekintünk nyelvjárásainkra, akkor biztosan többen leszünk, akik nem akarunk mindenáron és minél előbb megszabadulni tájszólásunktól, attól a nyelvváltozattól, amelyet édesanyánktól és szűkebb környezetünktói tanultunk, s amelynek a gyermekkorban belénk ivódott vonásai késóbb megkophatnak, színei megfakulhatnak életünk során, mégsem szűnnek meg teljesen, hanem idós korunkig — kinél jobban, kinél kevésbé — megőrződnek. s láthatatlan, de eltéphetetlen szálként összekötnek bennünket szűkebb pátriánkkal, még akkor is. ha attól már régen messzire kerültünk. Ne szégyelljük hát anyanyelvjárásunkat, hanem Somogyi Tóth Sándorral valljuk a tájszólások személyiségformáló szerepét: „Úgy látszik: a tájnyelv színei, ízei és dallamai önkéntelenül, söt az ember akarata ellenére is megőrződnek, és még csak nem is szunnyadoznak, hanem alakítva alakulnak jól fölismerhető személyiségjegyekké. Mégpedig életreszólóan. SZABÓ JÓZSEF tanszékvezető docens Partraszállás (Franciaország, 1944. június 6.) Bombariadó Madridban Hemingway unokájával Róbert Capa a harmincas évek elején fogott elóször fényképezőgépet, hogy megrajzolja vele az ót körülvevő világot, amely akkor még fel sem ocsúdott az első háború tragédiájából, de máris előrevetítette baljós árnyát a következő. Capa talán maga sem vette észre, hogy a harmincas évek Európájának konfliktusai, feszültségei már kirajzolták számára a jövőt: a spanyolországi, a kínai, az olasz, majd az angol, német és indokínai harcterek, háborúk megörökítését. Ki volt ó valójában? 1913-ban Budapesten született és a harmincas évek végén világgá szaladt fotóriporter Nansen-útlevéllel járta a világ harctereit. Friedmann Andrásként született. A minden iránt érdeklődő, izgatott, „nagyszájú" diákot osztálytársai nevezték el cápának. Késóbb e gúnynév vált világhírű képei szignójává: csak az ékezet hullott le róla. mint annyi más magyar névről. Nézem „cápa" képeit: a köztársasági katona haláltusáját 1936 szeptemberében Cordóba közelében. A halálos sebet kapott milicista az utolsó pillanatban is fegyvere után nyúl... Mint ahogy Capa. a mindent megörökítő fényképezőgépe után. Talán megsejtette a jövendőt? Egy biztos. Capa minden kétséget kizáróan bebizonyította. hogy a kamera nem feltétlenül élettelen „üvegszem". Hanem annyit ér. amennyit a fotós, aki használja. Emberi életek és szenvedések teljesedhetnek ki benne, ha a kamerával sikerül tetten érni és megörökíteni a mozzanatok mögött az érzelmeket: a rémületet, a kétségbeesést. A fotós nagyon is jól tudta, hogy a háború lefényképezhetetlen, csak a tűzvonalban harcolók lehetnek az optika célpontjai. Éppen ezért kamerájával mindvégig az érzelmeket kereste. Művei ettől olyanok, mint egy híres festó vásznai — összetéveszthetetlenek. „A haditudósítónak a tét — az élete — kezében van, és azt felteheti erre vagy arra a lóra. vagy az utolsó pillanatban zsebre vághatja. Ami engem illet, én hazárdjátékos vagyok..." — írta 1944-ben a partraszállás után. Közben azt a tanácsot követte, amit gyakran mondogatott saját kollégáinak: „Ha a képeid nem elég jók, akkor nem mentél elég közel." Capa a lehető legközelebbről igyekezett megörökíteni a világot. Mint 1944. június 6-án, amikor az Omaha Beach partszakaszon maga is ott volt a partra szálló katonák között: puska helyett kamerával. „A víz hideg volt, a part pedig még legalább száz yard. A golyók tölcséreket vágtak körülöttem a vízben, én pedig irányt vettem a legközelebbi akadályvas felé... Még nagyon korán volt. és túlságosan szürke volt minden ahhoz, hogy jó képeket csinálhassak, de a szürke víz és a szürke ég nagyon hatásosan kiemelte az apró emberi alakpkat... Elővettem a második Contax gépemet, és ejkezdtem kattogtatni anélkül, hogy fölemeltem volna a fejemet..." Miután végigfotografálta a második világháború legtöbb harcterét, 1947ben barátaival Magnum Photos néven alapítottak egy nemzetközi fotóügynökséget. amely azóta jelentősen megnőtt, kiterebélyesedett. A Magnumot azzal a céllal hozták létre, hogy a sajtófotózás eszközével örökítse meg és értelmezze a mai világot. 1947 és 57 között Capa elsősorban arra összpontosította figyelmét, energiáját, hogy segítse, támogassa a Magnumot. Még a második világháború befejezésekor kijelentette: „munka nélküli haditudósító" szeretne maradni! Döntését két alkalommal is megmásította: 1948-ban Izraelbe ment, hogy képein megörökítse egy fiatal nemzet küzdelmeit. 1954-ben egy kollégáját helyettesítve ismét elvállalt egy megbízatást: az indokínai háborúba ment: utoljára! 1954. május 25-én egy felrobbanó akna, munkája közben darabokra tépte a testét. A golyó, a bomba nem válogat. Azóta sem: az elmúlt tíz esztendőben több mint háromszáz haditudósító vesztette életét a világ harcterein. Róbert Capa tudta, hogy képei korunk pótolhatatlan dokumentumai. Érezte és hitte, hogy kíméletlen konoksággal kell megörökíteni, kimerevíteni a világot, hogy megmaradjon olyannak, amilyen: csúnyának és gyönyörűnek egyszerre. „Jó barát, nagy és igen bátor fotós volt. Halála mindenki számára nagy veszteség, elősorban az ő számára. Annyira életvidám volt, hogy nehéz elhinni, hogy halott" — búcsúzott tóle Ernest Hemingway. (Róbert Capa „tűzvonalai" Budapesten. a Munkásmozgalmi Múzeumban láthatók.) A milicista halála (Spanyolország, 19.VÍ. szeptember). RAFAIGÁBOR