Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

4 1989. április 2., vasárnap Díjak, kitüntetések Érdemes művész: Juhász József (folytatás a 3. oldalról.) tikai tanszék docense, Hallatna Erzsébet író, Kertész Imre író, műfordító. Kornis Mihály drámaíró, Oravecz Imre költő, az Élet és Irodalom munkatársa, Varga Lajos Márton kritikus, a Magyar Rádió szerkesztője, Várt Attila író, a Magyar Televízió osztályvezetője. LISZT FERENC-DÍJ Jezerniczky Sándor táncművész, a Magyar Állami Operaház magántáncosa, Kovács László, a Miskolci Szimfonikus Zenekar vezető karmestere, Szűcs Márta énekművész, a Magyar Állami Operaház magánénekese, Tóth János énekművész, a Magyar Állami Operaház magánénekese, Weninger Richárd karmester, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete szegedi tagozatának igazgatója, Zádori Mária énekművész, az Országos Filharmónia szólistája. ERKEL FERENC-DÍJ Rázga József karnagy, a békéscsabai Bartók Béla Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója, (Orbán György zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi adjunktusa az Erkel Ferenc-díjat nem fogadta el.) BALÁZS BÉLA-DÍJ Bereményi Géza író, filmrendező, Ember Judit, a Magyar Filmgyártó Vállalat filmrendezője, Gárdos Péter, a Magyar Filmgyártó Vállalat filmrendezője, Grünwalsky Ferenc, a Magyar Filmgyártó Vállalat rendező-operatőre, Sípos István, a Magyar Filmgyártó Vállalat hangmérnöke, Szabó Gábor, a Magyar Filmgyártó Vállalat operatőre, Tímár Péter, a Magyar Filmgyártó Vállalat rendező-operatőre, Török László fotóművész, Zádori Ferenc, a Magyar Televízió operatőie, (Jeles András, a Magyar Filmgyártó Vállalat filmrendezője a Balázs Béla-díjat nem fogadta el.) MUNKÁCSY MIHALY-DÍ.I Beke László művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetője, Bodóczky István festőművész, a Budapesti Művészeti Szakközépiskola tanára, Bukta Imre grafikusművész, Droppa Judit textil-iparművész, El Kazovszkij festőművész, Galántai György grafikusművész, Gáti Gábor szobrászművész, Péter Vladimír ötvös iparművész, Pinczehelyi Sándor grafikusművész, a pécsi Galéria igazgatója, Schinagl Gábor, a Középülettervező Vállalat belsőépítész-tervezője. „Nem készültem énekesnek. Bár zeneiskolába jártam — öt évig klarinétoztam, azt mondták, elég jól —, olyannyira nem énekeltem, hogy kizártak a középiskolai énekkarból. De katonakoromban, amikor tehetségeket kerestek a belügyi kórusba, úgy döntöttem, inkább énekelek, ha rnegúszhatom a kiképzést. Fölvettek az akadémiára — de Je kellett .töltenem a katonaidőt. Nekikeseredtem, leszerelés után a kaposvári fonodába mentem dolgozni. Hárman jelentkeztünk szakmérnökire. Ma is barátaim ők ketten, akik valóban mérnökök lettek; jólszituált emberek, hozzám kéjest vagyonosak. Mégis, amikor látnak valamelyik nagy szerepben, a Tosca Cavaradossijaként, az Aida Radame' seként, Carlosként — irigyelnek engem. Mit tagadjam, nagy elégtétel ez nekem ... Szegény maradtam, ami az anyagiakat illeti, de micsoda gazdag lettem egyszersmind! Puccini A köpeny című operájában nagy sikerem volt, szinte tombolt a közönség; ki érezhet olyan boldogságot, mint én ott a függöny előtt? Elégedett? Dehogy vagyak elégedett; biztosan többet is elérhettem volna, mondjuk, ha Pestre szerződöm, vagy külföldre ... Vaszy Viktor egy kicsit el is zárt minket a világtól, jó célért persze, azért hogy olyan együttest építhessen Szegeden, mint amilyent épített. Ebben a díjesöben — most kaptam meg a kiemelt Bartóké—Pásztóry-díjat is — azon gondolkodtam el, hogy az ő munkája nyomán olyan biztos alapok teremtődtek itt, amelyekre a mai sikerek is épülnek. Ügy vélem, a mostani vezetők a csúcsra segítették a szegedi együttest, s mi tagadás, aggódom: mi lesz, ha elmennek? Én már szegedi maradok, és nyugdíjas koromban is szeretnék jó operaelőadásokra járni ... Hogyne gondolnék a nyugdíjra! Szeencsés vagyok, szép, hosszú pályát futottam a kaposvári bonvivánszerepektől a Bánkig és az Otellóig. Nem szívesen fogadom már, ha a koromhoz nem illő föladatokra kérnek. Az ősszel például megcsináltam Pesten Manricót, a moszkvaiak Trubadúrjába kellett beugranoim, de tudom, hogv a figura nem az enyém, énoúgy, mint mondjuk Pinkerton a Pillangókisasszonyból. Bánk, a Bajazzók Caniója, az Otelló, a Fidelo Fborestanja — nem kötődnek anynyira az énekes életkorához, ezeket szívesen, ezer örömmel .. Amióta eldőlt a sorsom — meg kell mondanom, egy kocsmában, ahol is véletlenül hallottak énekelni a kaposvári színház akkori vezetői és rögtön szerződtettek, s aztán Lendvay Andor tanítványa lehettem —, szóval amióta színházi ember vagyok, mindig igyekeztem a .tőlem telhető legtöbbet nyújtani. Ez a pálya sok keserűséget is hoz az ember életébe, de különös örömöket, néha boldogságot is. Amikor a közönség tapsol, feledek minden bántalmat. A közönség azt se kérdi, nem érdekli, nem tartja számon, ki milyen díjas... A hangom érdekli, egyedül az számít, jói énekelek, vagy sem. Azért persze örülök a kitüntető elismerésnek; megmondom, igen jólesik hallani: érdemes művész." E. S. Liszt-díjas: Weninger Richárd EÖTVÖS LORÁND- ÉS TÓTFALUSI KIS MIKLÓS-DÍJ Szombaton ünnepséget tar- mást, a Chinoin Gyógyszer tottak az Ipari Minisztéri- és Vegyészeti Termékek umban, ahol Berecz Frigyes Gyára főosztályvezetőjét miniszter a műszaki fejlesz- Kovács Lászlót, az Orion tés érdekében végzett ered- Rádió és Villamossági vállamenyes tevékenységéért lat vezérigazgatóját, Lantos Eötvös Lorand-dijban része- Elemért, a Taurus Gumiipasitette; Ádám Jánost, a ri Vállalat osztályvezető főTungsram Rt. tudományos konstruktőrét, Lotz Ernőt az főosztályvezető-helyettesét, özdi Kohászati Üzemek veBajnai György, a Bajai Lak- zérigazgatóját, Mádi Jenőt, berendező, Építő és Vasipari az Ikarus Karosszéria- és Szövetkezet elnökét, Bárki Járműgyár műszaki főmérKalmánt, az Egyesült Villa- nőkét, Mihályi Györgyöt, az mosgepgyar vezérigazgató- ÉGIS Gyógyszergyár vezérjat, Banfai Györgyöt, az Or- igazgató-helyettesét, Nemes szagos Villamos-távvezeték Imrét, a Computlext tudoVallalat műszaki vezérigaz- mányos főmunkatársát gato-helyettesét, Fürst Pált, Papp Juliannát, a Papíripaa Fémbútor Ipari Szövetke- ri Vállalat tudományos oszzet elnökét, Gecsényi Gyu- tályvezetőjét, valamint Pénlát, a Beton- és Vasbeton- zes Imrét, az Almásfüzitői ipari Müvek főmérnökét, Timföldgyár fejlesztési és Gosztony Gézát, a BHG Fej- fenntartási főmérnökét, lesztési Intézet önálló cso- A miniszter Tótfalusi Kis portvezetőjét, István Józse- Miklós-díjat adományozott fet, a Fémtechnika Vállalat Lengyel Zoltánnak, a Maigazgatóját, juhász Gézát, a gyar Távirati Iroda Kiadói vezér- Igazgatóság művészeti veze~ tőjének. Szegedi Ruhagyár igazgatóját, Kállai U. TaA Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szegedi tagozatának vezetője, a karnagy, egyben a Weiner Kamarazenekar vezetője azzal kezdi: a mostani magas elismeréssel voltaképpen az idén tízéves fönnállását ünneplő Weiner Kamarazenekart díjazták. — Tulajdonképpen növendékzenekarként, majdhogynem csak egyszeri alkalomra, Vántus István szerzői estjére szerveződtünk. Az is igaz, hogy kezdettől igyekeztünk valamiféle koncepciót kialakítani. Mivel a budapesti debütálás sikeres volt, s ennek alapján rövidesen több meghívást is kaptunk, elindult a dolog. — Mi volt a Weiner Kamarazenekar kialakítandó koncepciójának lényege? — Kezdettől elég sok kortárs zenét játszottunk: Vántus István, Huszár Lajos, meghívásoknak tettek ed- — A tömegeket ugyan nadig eleget? gyon nehéz arra inspirálni, — Eddig hat alkalommal, hogy a komolyzene művészinte rendszeresen koncer- szetét befogadják, ám az a teztünk Spanyolországban, tapasztalat, hogy inkább az Jártunk eddig például Fran- alkalom megteremtéséig neciaországban, az NSZK- héz eljuttatni őket. Azután ban, Olaszországban, Ausztriában, Svájcban és a Szovjetunióban is... Weninger Richárdnak a mostani Liszt-díj fura módon meg is duplázódott: inmár örülnek, és örömmel fogadják ... A fiatal tehetségekkel sem az intézményben, sem a Weiner Kamarazenekarban nincs baj, a munkakörülményekkel, az tézményvezetöként a napok- ehhez szükséges feltételekkel ban a Munka Érdemrend annál inkább ... is tevékenységünkhöz tartozik. Határozott, folyamatos törekvésünk volt az is, arany fokozatát is átvette. — Intézményvezetőként 1976 óta dolgozom, és számos feladattal kell ezenkívül is szembenézni. A zeneművész szövetség helyi csoportjának nei életben, már régóta fölKocsár Miklós, Szőllösi And- figyelhetett a Weiner Karás, Ránki György, Sugár marazenekar mindinkább Rezső müveit, s ez a vonu- fokozódó jelenlétére a nem— Tervek? — Nyáron, immáron hetedszer, Spanyolország következik, de utazunk Lengyelországba és Franciaországba is, ősszel pedig az titkáraként NDK-ba van meghívásunk, hogy különböző fiatal elő- Bács-Kiskun, Békés és Szeretnénk, és én szeméadóművészeket pódiumhoz Csongrád megye zenei életé- lyesen is szeretnék továbbra juttassunk. vei is foglalkozom, és ak— Aki csak kicsit is tá- kor még nem is említettem jékozott a hazai komolyze- a tanári feladatokat, a pedagógusmunka, a szakma számtalan tennivalóját... — Hogyan ítéli meg a komolyzene jelenlegi közönlat jelenti a koncepció egyik zetközi részét. Ugyanakkor a barokk zenétől napjainkig terjedően próbáltunk egy klaszszikus értékű repertoárt is kialakítani, s azt hiszem, ez porondon. Milyen ség- és utánpótlásesélyeit? is jelen lenni a regionális, az országos és a nemzetközi zenei életben egyaránt — ám a legfontosabb mégis a szegedi, a szűkebb pátriabeli jelenlét, mindnyájunknak. D. L. József Attila-díjas: Baka István Rózsa Ferenc-díjas Papp Zoltán Legutóbb két szonettjét lehetett olvasni a Jelenkor Ilia Mihály szerkesztette, márciusi számában; ezt azért (is) kell mondani, mert Baka István (született 1948ban, Szekszárdon, Szegeden lakik, a Kincskereső című országos gyermekirodalmi folyóirat szerkesztőségében dolgozik) költőről tudni lehet, hogy nem akárhova ad verset. És azt is, hogy nem akármikor ír verset; úgy képzelem, csakis akkor, amikor muszáj és érdemes. Ebben az esztendőben, amelyikben tehát József Attiladíjas lett... (ez az a díj, amit Mészöly Miklós nem kapott meg — idézi Esterházy Pétert, aztán elmeséli, hogy tudomása van arról: most javasolták hatodszor a dijra; először Nagy László vétette föl az írószövetségi ajánlólistára, első kötetének — Magdolna-zápor, 1975. — megjelenése után, ez írva vagyon Nagy László naplójában, majd ismét javasolták a második kötet — Tűzbe vetett evangélium, 1981. — után; aztán még háromszor — a '85-ben megjelent Döbling után Graves-díjat kapott a szakmától, majd a clevelandi József Attila-díjat is megkapta —, de ebből a listából mindig kihúzták a nevét; nem lehet tudni, hol, a „döntésfolyamat'' valamelyik stációjában, melyben valamelyik pártszerv természetes gesztussal fölülbírálta az írók szövetségének értékitéletét; „legjobban akkor örültem volna, ha az első javaslat után megkaphatom, most annak örülök, hogy nem az Aczél György nevével jelzett kultúrpolitika képviselőjétől kell átvennem") ... szóval az idén már két verset írt: az egyiket a Hitel közli hamarosan; a másikat az újrainduló régi Tiszatájnak tartogatja. Apropó: Tiszatáj; miért nem szálltál be a vitába, kérdem, mert jól emlékszem a fölháborodott visszautasításra, „Nem hat meg a Bach-huszárok siránkozása, nekem nincs velük dolgom!" — Most sem mondott mást. Volt idő, nem is olyan régen, amikor kitiltották Szeged iskoláiból... Politikus versek? „Nem vagyok politikus alkat, nem írok politikus verseket." A létélményeit írta; de hát az is létélmény, hogy nem volt szabad magyarnak érezni magát, nem volt szabad „erdélyezni" és még sok mást nem volt szabad. Most? „Most is az emberi lélek a témám, mint eddig, mint mindig minden írónak." Megint prózát tervez, a Szekszárdi mise (1948) és A kisfiú és a vámpírok (1988) után „szerelmes regényt", az Orfeusz-mítosz 70-es évekbeli változatát (mint a Margit című novella volt a Fauszt ironikus változata). És fordít. Nemcsak oroszokat, a 10-es, 20-as évek nálunk még ismeretlen költőit, hanem most éppen „a svéd Burns-t", Bellmant. „A fordítás a mesterséghez tartozik. Rengeteget lehet tanulni belőle. Sokkal mélyebb a hatás, mintha csak olvas az ember. Olyasmi ez, mint mikor a zeneszerző vezényel ..." A költő titkos vágya? Van. Egyszer egy eposzt szeretne fordítani; Európában ismeretlent, valami keletit, mondjuk perzsát ... Erőt kívánunk hozzá! Aki ismeri egy kicsit is a sajtó hétköznapjait, tudja, hogyan és miért is dolgozik egy vidéki újságíró, könynyen belátja, a legnevesebb sajtóelismerés, a Rózsa Ferenc-díj kapcsán szinte kínálja magát egy olyan írás, amelyben a rózsa mellé — az ünneprontás leghalványabb szándéka nélkül is — kapcsolható a tövis. Mondom én — gondolva a szinte közhellyé süllyesztett közmondásra, s felelevenítve alig tízéves pályafutásom néhány állomását. De vajon, hogy vélekedik erről egy olyan szakember, aki közel 35 éve dolgozik a sajtó munkásaként, akit a feladat 30 éve a szerkesztői asztalhoz köt, s aki a napokban vehette át ezt a bizonyos Rózsa Ferenc-díjat. A fotóról már gondolom, sokan kitalálták, Papp Zoltánt ültettem a vallatószékbe, vagy ahogy ó mondta — hát igen, eljött az az idő is, hogy a hóhért akasztják. — Tehát azok a tövisek ... — Nézd, én 1954 nyarán kezdtem ezt a szakmát, s azt hiszem, a dátum egy kicsit beszél is helyettem. Mondjuk arról, hogy e három és fél évtizedben éppúgy át kellett élnem a személyi kultusz utolsó hónapjait, mint 1956 októberét, az ezt követő viharokat, meg azt a sok ellentmondást, rendeződést és visszarendeződést, amit a 60-as, 70-es, meg a 80-as évek hoztak. No, de szó sincs arról, hogy épp egy kitüntetés ürügyén panasznapot tartsak. Legfeljebb egy régi fájdalmamat diktálnám ide, befejezésül: ős-szegediként élek száműzetésben, immár 35 éve. Mert épp a saját városomban nem ismernek annyira, mint szeretném, hisz a szó legteljesebb értelmében „megyei" újságíró vagyok. — Ez csupán ennyi hátránnyal járna? — Ha az ember meg tudja őrizni szellemi szuverenitását, akkor igen. De ha ehhez túl gyenge, ha eltűri, hogy elsüllyedjen a hétköznapi rutin ingoványában, akkor bizony olyan szellemi képződménnyé válik, amelynek épp a szellemhez nincs semmi köze. — A Rózsa Ferenc-díjjal épp ezt jutalmazták megítélésem szerint. így aztán elvárok most az írás befejezéseként egy olyan ars poeticát, amely adhat valamit a szakmát most lcóstolgatóknak is. — Ars poétikát? Tudod mit, inkább felolvasok neked egy idézetet Eckermann: Beszélgetések Goethével című könyvéből. Ezeket a sorokat már sokszor papírra vetettem, de megjelenni még soha nem hagyták. Na, de lássuk csak: „Itt van Hegel, akit Goethe személyileg igen nagyra becsül, jóllehet, filozófiájának nem mindegyik gyümölcse szája íze szerint való ... Később a dialektika lényegére fordult a beszélgetés. Ez alapjában véve nem más, mondta Hegel, mint a szabályozott, módszeresen kiművelt ellentmondási ösztön, ami minden emberben megvan, és ez a képesség az igaznak a hamistól való megkülönböztetésében bizonyul nagynak. Hiszen, ha az ilyen szellemi fortélyokkal és ügyességekkel nem élnének igen gyakran vissza, s nem használnák föl arra, hogy a hamisat igazra, és az igazat hamisra forgassák ki — vetette közbe Goethe. Ilyesmi bizony gyakran megtörténhetik — felelte Hegel, de csak olyanoknál, akik szellemileg betegek." Nos, az idézet csupán ennyi. Amit még hozzáfűznék: sok minden megbukott már a mi világunkban, de a dialektika nem. Csak azt kéne már végre elérnünk, hogy a hamisság dialektikája helyett az igazság dialektikája éljen, s a világban a jó szintézise érvényesüljön.