Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-02 / 78. szám

13 1989. április 2., vasárnap DM] | magazin ® © ® Negyvennégy éve Magyarországon 1944—1945-ben pusztító háború vonult át az országon. A front 193 napon keresztül két részre szakította hazánkat. Néhány héttel azt követően, hogy a szovjet csapatok Battonyánál átlépték a határt. a Szegedi Népakarat című újság beszámol a város október 11 -i felszabadulásáról: ..A vezető nácik áradata Budapest felé tartott... Mentek a rabolt holmikkal megrakott vagonok és teherkocsik után. A Horthy-kollégiumot. a Tóth-szanatóriumot és a piarista gimnáziumot teljesen kifosztották... Estefelé csak magyar katonákat lehetett az utcákon látni. akik. mint annyiszor már. most is utóvédci maradtak a németeknek..." A front másik oldalán az október 17-i. keddi lapok közlik a Szálasi-kormány kiáltványát és Jelentés a Nemzetnek címú programjukat. Ezen a napon az elsötétítés 17 órától 6 óra 30-ig tartott, és felhívták a figyelmet arra. hogy a zsidóknak „szigorúan kölelezó a sárga csillag viselése." Ezen a napon a tejárusok már csak az „A"-jegyre adhattak négy deci tejet a fővárosban. És ezen a napon is kereste feleségét és két gyermekét Szabó Károly t. főhadnagy Csikszeredáról. és megjelenik a menekültek nyílt levele a MÁV-hoz. amelyben kérik, hogy poggyászaikat munkaidőn túl és vasárnap is kerestessék, hiszen abban van minden vagyonuk. Néhány héttel később azt olvashatjuk a csendőrség központi nyomozó parancsnokságának november 10-i jelentésében, hogy Dombrádon ruhaneműket és egyéb árukat a szovjet katonák a szegény sorsú lakosok között szétosztottak. Vencsellö községben a szovjet haderő tagjai egy asszonynak 3 kacsáért 50 pengőt fizettek... Egy másik helyen a római katolikus lelkész a községben maradt, és polgári ruhában rejtőzött. Erről az orosz katonák értesültek, behívatták a plébániára, ahol közölték vele, hogy hivatását zavartalanul végezheti, azonban működéséért fizetni nem fognak...' A november 7-én Budapesten megjelent Képes Vasárnap címoldalán Szálasi eskütétele látható. Akkoriban már egyre többen tartották értelmetlennek a további ellenállást. Idézet a Magyarország december 9-i számából: „A m. kir. honvédvezérkar főnökének bírósága rögtönítéló tárgyalás alapján hozott ítéletével hűtlenség büntette miatt kötéllel végrehajtandó halálbüntetésre ítélte vitéz Kiss János nv.á. altábornagyot. Nagy Jenő ezredest, Almássy Pál hudimúszaki törzskari alezredest. dr. Tartsay Vilmos ny.a. vk. századost. Révay Kálmán ny á. századost es Makkay Miklós polgári egyéni." A front másik oldalán. 1944. december 21-én összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés Debrecenben, és a december 22-én megválasztott Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 20-án fegyverszünetet kötött a Szövetséges Hatalmakkal. A Pravda január 25-i száma ezt igv kommentálta: „Egy független Magyarország... szilárd egyensúlyi helyzetet teremt Európa rendkívül fontos részében." A fegyverszüneti egyezményt az 525/1945 ME rendelet hirdette ki a hivatalos lap március 17-i számában. Ugyancsak január 25-én a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt pesti vegyes bizottsági ülésén leszögezte, hogy „a két párt legszorosab együttműködését a munkásság, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front és a független, demokratikus Magyaroszág érdekében egyaránt elengedhetetlenül szükségesnek tartja." Február 5-én adta ki a kormány 81/1945 ME számú rendeletét a népbíráskodasról az 1945. január 4-én indított új hivatalos lap. a Magyar Közlöny 3. számában. A meginduló életet jelzi, hogy február 20-án Gödöllőről beérkezett az első személyvonat a Keleti pályaudvarra, és megalakult 18-án a Magyar Nök Demokratikus Szövetsége. A Népszava, a Szociáldemokrata Párt központi napilapja Szakasits Árpad főszerkesztésévé] ugyancsak ismét megjelent. S mialatt a Dunántúlon meg dörögnek a fegyverek, a felszabadított országrészen egymás után jelennek meg a demokratikus átalakulást jelző újságok: március 25-én a Szabad Nép. két napra rá a Szabad Szó. 30-án a Kis Újság. Az első hangversenyt még az ostrom alatt, január 27-én tartották Pesten a Nemzeti Színházban, s március 16-án a Bánk bánnal megnyílt a Magyar Állami Operaház. Mintha Tiborc panasza talált volna meghallgatásra: a hivatalos lap március 18-i számában a kormány kihirdette a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a födmíves nép földhöz juttatásáról szóló rendeletét, amelynek nyomán március 29-én Pusztaszeren ünnepélyes keretek között megkezdődik a földosztás. És április 4-én a szovjet hadsereg benyomul Nemesmedvesre. s jelentheti, hogy ezen a napon az utolsó német egységeket is kiverte az ország területéről. Pár hét múlva, május l-jén kezdi meg a Magyar Rádió az adását Budapesten, és a Magyar Közlöny május 1-ién megjelent számában a kormány április 4-ét a felszabadulás ünnepévé nyilvánította. CSi K. RÉTI-CSONKA LASZLO Dal aranyló jácintok szirmai izzanak botommal suhintok súg páráll a patak forró szél lengedez borzolja szén hajam éh lágyak szele ez érzéki parttalan CZAKÓ JÁNOS RAJZA Lesz-e új Nemzeti Színház? Amióta — az 1830-as években — a magyar nyelvű nemzeti színház létesítésének gondolata felvetődött, a téma körül igazából sosem volt nyugalom. Felepult ugyan az úgynevezett Grassalkovich-telken (a budapesti mai Múzeum körút és a Rákóczi ut sarkán, a most üres. csak butikokkal benépesített területen) az első színház, meg is nyitották 1837-ben. még Pesti Magyar Színház néven. Aztán Nemzeti Színház lett a neve. Átépítették, lebontották. Átköltöztették a mai Blaha Lujza téren állt. egykor Népszínházként ismert épületbe (ezt is felrobbantották). Átköltözött a mai Hevesi Sándor térre, a hajdani Magyar Színház átalakított épületébe — eíóbb azonban vett ki a Nagymező utcában, a mai Thália Színház helyiségében. S mindemellett voltak igazgatási és művészi válságok, intendánsi és művészeti vezetői korszakok. Volt az ország minden tekintetben legjobb színháza, és volt a megcsontosodott ódivatú stílus végső mentsvára. Vezetői között akadtak színháztörténeti jelentőségű személyiségek, és akadtak kurzuslovagök. hozzá nem értők. Egy valami maradt: a Nemzeti Színház mint fogalom, mint létesítmény, és mint a magyar színházművészet szinte jelképesült intézménye. „ ... Egyesek szerint viszont manapság éppen e funkcióval van báj. Azzal tudniillik, hogy a Nemzeti Színháznak sem igazán megfelelő épülete, sem alkalmas művészi funkciója, sem igazi szerepe nincs a magyar szellemi életben. de még a szorosan vett színházi életben sem. E hiányok pedig. így együtt, majdhogynem az egész Nemzeti Színház fogalom létezését vonják kétségbe. Az észrevételekkel szembe kell nézni, akár mert igazat állítanak, akár mert tévednek. Mi tehát most a helyzet a Nemzett Színházzal? Közkeletű és némiképp bürokratikus ízű kifejezéssel élve: a Nemzeti Színház ügye „folyamatban van". Ez. magyarra fordítva, annyit jelent, hogy a szakterületek, a hivatalok, a közvélemény foglalkoznak a Nemzeti ügyével. Ez a foglalkozás többirányú. Az cgvik nevezhető a tárgyi körülmények rendezésére irányuló, gyakorlatilag az első Nemzeti Színház 1908-ban elhatározott lebontásától számítható törekvésnek. mely szerint halaszthatatlanul szükség van egy új, minden tekintetben megfelelő Nemzeti Színház megépítésére. A feladat, mint közismert, ma is aktuális. De hogy mikorra készülhet el e2 a2 új épület, valószínűleg senki nem tudja. Nem azért, mert az úgy nem kap horderejének megfelelő figyelmet, törődést. Sót. talán inkább túl sok is a törődés, s eddig túl kevés az eredmény. Tudjuk, hogy készültek tervek az új színház elhelyezését és magát a színházépületet illetően is, és hogy a budapesti Városligetben el is kezdték a tereprendezést és az építkezéshez az úgynevezett felvonulást. Majd mindezt leállították, a kiemelt fákat és bokrokat visszaültették. Következett egy újabb pályázat kiírása, s, ez hozott is vagy nyolcvan új tervet, de egyelőre csak a színház elhelyezésére kellett terveket készíteni. E tervek összegezése után az illetékesek — a Fővárosi Tanács és egy szakbizottság — megadták a konkrét tervekhez szükséges konkrét helyszíneket. Ezzel ujabb vita és bizonytalanság keletkezett. mert a Vár és a Tanács körút mellé (s az utóbbi helyett) egyszercsak felbukkant az Engels tér, mint helyszín. Egyelőre ez a helyzet. Márciusban döntenek a végleges helyszínről, és cz után kezdődhet meg az újabb pályázat, melynek már a konkrét színházépület megtervezése a tárgya. Ezeket, mint hírlik, ez év végéig vagy 1990 elejéig kell benyújtani. Akkor ujabb bírálóbizottsági döntés születik majd, melyik tervet (vagy terveket) kezdhetik részletesen kidolgozni, azaz ki lesz a pályázat nyertese. Hogy egy ilyen erósen időigényes, nehézkes procedúra miképp teszi lehetővé az üj színháznak az 1995-ös világkiállítás (azaz az általunk megrendezni remélt világkiállítás) idejére történő elkészítését, és hogy az esetleges kiállítással kapcsolatos kiadások mellett hogyan jut még a Nemzetire is pénzünk, azt nagyon is indokolt mégkérdeznünk. Az építési kérdésekkel párhuzamosan „folyamatban van" a Nemzeti belső megújulásának kérdése is. A frissiben kinevezett igazgatóhelyettes, Csiszár Imre, aki ez év nyarától már (Malonvai Dezső nyugalomba vonulása után) igazgatóként fog működni, nem mindennapi lehetőséget kapott egy korszerű, modern, a magyar és a nemzetközi színházművészet legjobb eredményeit figyelembe vevő színház kialakítására. Ez egyben nem mindennapi nehézségű feladat is, hiszen a színházművészetnek jelenleg egyik legvitatottabb kérdése Európa-szerte, hogy mi is cgv nemzeti színház feladata. mit jelent ma ez a fogalom, mennyire kell nemzetinek és mennyire kell nemzetközinek lennie? Az új igazgatónak tehát nagyon gyorsan tisztáznia kell. mit ért majd azon, hogy nemzeti, s mit azon, hogy színház? És ehhez meg kell találnia a munkatársakat, a rendezőket, tervezőket, azt az egész (és igen széles körú) szellemi hátteret, mely nélkül nem működhet a színház. No és meg kell találni az anyagi hátteret is, hiszen (mint az szintén köztudott) nemrég még komolyan felvetődött a Nemzeti Színház szanálásának kérdése is. TAKÁCS ISTVÁN SZ. LUKÁCS IMRE Egyszer volt, hol nem volt... A

z en gyerekkorom olyan, mint a mese. Hol volt. hol nem volt. talán igaz sem volt. Mégis emlékszem reá. Ahogy a falunkat elérte a front, a mi házunkat szétlőtte a tüzérség. Éppen egy zsidó kereskedő házában szorongtunk, vártuk, hogy elvonuljon fejünk felett a vihar. Ezt uz öreg zsidót nem hurcolták el a nyilasok, csak a családtagjait. Elégett mindenünk. A staférung. meg ami csak elfért a lakásban és az ólakban. Jószerivel az maradt, amit az anyám hordott, meg az én pólyám. Ez 1944 végén történt, s az apám rövidesen hazaérkezett a harctérről. Hiába keresett bennünket a régi utcában, a zsidó házban kaptunk menedéket. Többen húztuk ott meg magunkat. Édesapám már olyan gyönge állapotban volt, hogy nem bírt el a karjában. Hazajött meghalni. így kezdtük mi az új életet. Kaptunk mindjárt egy kecskét, és a rokonság segítségével próbáltunk megkapaszkodni. A földosztásnál jussoltunk. jól emlékszem, összesen hét holdat műveltünk. A munkákból bőven jutott. Szinte hihetetlen, de én már hatévesen szántottam. Nem is akárhogyan. Két tehenünk volt. s olyan kemény leckét adott nekünk az az időszak, olyan kényszerhelyzetben éltünk, hogy hamar tudtuk magunktól a dolgunkat, soha nem kellett arra figyelmeztetni. Őriztem libákat, kacsákat, csalánt szedtem, darával összekevertem, vizet adtam a szárnyasoknak, s a kukoricafosztásban. tollfosztásban, napraforgóverésben is kivettem a részemet. Amikor szántani indultam, anyám a rétet kaszálta. Arra a szántásra úgy emlékszem, mint a mai napra. A jó homokos talajú földünk a vasútállomás mellett terült el. A Szegfű tehenünk nem szeretett a barázdában menni, a Rúzsa volt az igazi jármos. Az utcán nem járkált senki, akinek szólhattam volna, hogy segítsen a szekérre felrakni az eketaligát. Ezért a szelídebb tehenünkkel felhúzattam a taligát a szekérre (miután a fenékdeszkát hátratoltam), igen ám. de az ekével mit kezdjek? Megieazítottam a fenékdeszkát, cs a saroglyához lánccal odakötöttem az ekét. Indíts a határba! így mentünk végig a dűlőúton. Mondták is másnap anyámnak az emberek, mit csinál a fiad? Felszántja a dúlőútat? Ahogy a tehenek meg-megrángatták a szekeret, az eke beleakadt a földbe, majd kifordult. Klottgatyában és egy foltozott ingben szántottam. Jóanyáni egy kicsit megdorgált, mert éjszakára kint hagyhattam volna azekét a földben. Eladtuk a tojást, a tyúkot, az aprójószágot. Szegény anyám elvitt a felvásárló helyre olyan megkopasztott tyúkot, amelyiknek világított a feneke. Az a keves forint is kellett vagy ruhára vagy élelemre. Az eszméltetó szegénység vitt a hasznosságra. Az iskola eleinte mellékesnek túnt, az élni akarás parancsolt. Éhezni azért nem éheztünk. Minden nap mintha súgta volna valaki, hogy nem szabad elhagyni magunkat, csináljunk valamit. A rokonok segítettek, abban az utcában lakott keresztapám, gyakran átnézett hozzánk. Kalákában dolgoztunk, mert nem bírtunk másképpen létezni. Szegény anyám ugyanúgy kapált, kaszált, mint a férfiak. Eléggé erős fizikumú kemény asszonyként mindenért megdolgozott istenesen. Tehenet vagy kecskét mindig tartottunk, s ahol tej került, ott nem lehetett éhen halni. Krumplink termett, baromfi kapirgált az udvaron. Sok kukoricaprószát. krumplikását hagymával leöntve ettünk. és kemencében sült langalót (lángost), fokhagymával és tejföllel megkenve, vagy lekvárral. Még most is szívesen megeszem e2eket. Egy kis lenvászon ruhában hordtam a mezőre a2 ennivalót, ha fattyazni vagy gyomlálni mentem. A babszárat, a kukoricafattyat is összeszedtem. Nem esett nehezemre a munka. Tizenhárom évesen már asztagra álltam, igaz, lett is következménye, de olyat, hogy ne dolgozzak, azt el se tudtam képzelni. Aztán a faluszéli olcsó telken építkezni kezdtünk. Az élet azért csak fordult velünk is. s egy vályogházat sikerítettünk. Sokáig tartott, csak 1957-ben tudtuk a második szobát lepadlózni. A földes szobába rongyszőnyeget terítettünk, nyáron jó hűvös volt bent. Egy konzervdoboz alját kiütöttük, azzal locsoltuk meg a földet, és söprögettünk. Anyám számtalanszor figyelmeztetett. nem ott kell összesöpörni, ahol a papok táncolnak, hanem mindenhol, még az ágy alját is. Szalmazsákon aludtunk, lópokróccal takaróztunk. Amikor a libákat megtépték, és a tollat nem vette át a kereskedő az került a párnákba. Szegény anyám mindig esszékötényt viselt (elókötény), ami kék klottanyagból készült. Vagy az egész mellet védte a kötény, vagy csak deréktól lefelé. Piros pettyes kartonanyagból készült fejkendőt s kartonruhát hordott. Még ünnepnapokon is kötényben láttam. Annak örültem, ha valaki az istállóban látta, hogy szép tiszta a tehén, és megdicsért. Az nagyon jól esett. Olyankor madarat lehetett fogatni velem. Vagy ha virágokat ültettem, és azok valóban megéledtek. Örültem annak is, ha a mezón pásztorkodás közben a pitypangfűból koszorút fontam. Nem is beszélve arról, ha anyámat örülni láttam, mert el tudott adni vaíamit. vagy jól sikerült a termés. * Kis kötényt, kis kapát kaptam, s talán eleinte játszadozva csináltam a dolgom, a babültetést, a krumpliültetést, de azért nem mindig tetszett, mert más gyerekek futkoshattak, labdázhattak, vagy tekereghettek. A teheneket szívesen pucoltam, vakarót. kefét és vödröt tartottunk az istállóban. Felágaskodtam. hogy elérjem a jószágok hátát. A kapálást nem szerettem. A kukorica összesértegette az arcomat, vagy a tökszár végigfutott a kukoricán, vagy a babos kukoricában megült a gaz. A kukoricaszár vágását sem szerettem, mert borzasztó száraz, poros volt a levele, csípett, fájt. a karomat felsebezte. A marokszedést sem szerettem. A kötélterítést már igen. Anyám klottanyagból tákolt össze kézvédőt, ami a kezem száráig ért. Hiába éreztem kíméletlennek a munkát, csináltam. Ha lehetett, én kötöttem be a kévéket. Néha anyám hazaszaladt ebédet főzni, a jószágokat megetetni, s hozta az ebédet, és ott a tarlón is helytállt. Tartottunk a szomszédoktól. Egy kisborjut elleti a tehén, be kellett volna jelenteni, de szándékosan elmulasztottuk. Az élelmünk fogytán. Anyám gondolt egy nagyot. Ahogy hazaérkeztem az iskolából, láttam, hogy az istálló végénél a nagy trágyakupacot megbolygatta, egy gödröt csinált, a szélénél meg felpúpozta. — Éevágjuk a kisborjut, mert nincs mit enni — mondta. — Ne vágjuk le, mert akkor meghal! — Vágyó, vagy mi! Anyám akkorra már mindent elvitt beszolgáltatásban: zsírt, aprójószágokat, még a bélzsírt is. Csak füleltem. És szipogtam. — Én sajnálom. — Senkinek ne szólj, ezt csendben elrendezzük! Odakészítette már a borjúkötelet, két kampós szeget a gerendába vert. Az istállóajtót betette. Az ártatlan borjú két hátsó lábát öszszekötöttük. és felhúztuk a jószágot, meg se nyekkent. Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. — Ott a kés, vágd el a nyakát! — parancsolt rám anyám, miközben tartotta a megrémült állatot." — Hol? — A lebernyegnél. Rúgkapált az első lábával a borjú, folyt a vére. igaz. szalmát tdttünk alá. hogy ne maradjon nyoma a mesterkedésünknek. Nyekergett a jós2ág, de valahogy elvágtam a nyakát. Anyám meg olyan gyorsan ügyesen megnyúzta, hogy csak ámultam-bámultam. még a véres kezemet se töröltem meg. Sajnáltam, hogyne sajnáltam volna a zsömle színú borjút. Ám föl se fogtam igazából a történteket, már anyám hordta az ólból a bőrt. a borjú fejét, a lábakat, s megint rámparancsolt. — Temesd a trágyadombba! Mire hazakeverednek a földekről, ne lássanak semmit! És erról senkinek ne szólj, különben bajba kerülünk. meghurcolnak, lecsuknak bennünket! Érted? Börtönben rohadunk meg! Erról nem is beszéltünk többet. Én a kertünk végébe mentem, és nem kerültem elő késő estig. Lehet, hogy sírtam is, elsirattam a kisborjút. de erre már határozottan nem emlékszem. Végül is. mennyi mindent elfelejt az ember.