Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-18 / 42. szám

4 1989. február 18., szombat Hol van a szellemi potenciál? Szellemi életünk, a helyi újságírók képviselői a közelmúltban a nyilvánosság jegyében találkozót tartottak. Erről a Délmagyarország című napilapunk február 13-ai száma közölt beszámolót „Fórum a nyilvánosság(hiány)ról" címmel Balogh Tamás írásában. A szegedi nyilvánosságnak ezen az eszmecseréjén Raffay Ernő javasolta — miután megállapította, hogy Szegeden „két lap van, ami ugyanazt a semmit írja" — a Csongrád Megyei Hírlapot az MSZMP adja át az alternatívoknak, mivel „megvan bennük a szellemi potenciál — a Müinnich Ferenc Társaságot kivéve —, hogy ezt a lapot gondozzák". A cikk megjelenésének délutánján a Münnich Ferenc Társaság szegedi ideiglenes intézőbizottsága éppen a soros megbeszélést tartotta. Természetesen szót ejtettünk és elemeztük a cikk egészét. Gondolataink kicserélésekor rádöbbentünk, hogy szellemi potenciálunkban van mit pótolni, mert eddig nem tudtuk, hogy ha az orvosok, a tanárok, a jogászok, a műszaki értelmiségiek. akik a társaság tagjai, szellemi potenciál hiányában szenvednek — hogyan tudnak a szakterületeiken jeles eredményeket, kutatási sikereket elerni, a számítástechnika bonyolult eszközeit kezelni, számítási rendszereket kidolgozni stb. Nem tudtuk, hogy a társaság tagjai között levó munkások, kivétel nélkül, szintén szellemi potenciál hiányában, milyen módon voltak képesek megtanulni pl. bonyolult, csúcstechnológiához tartozó gépeken dolgozni. Nem tudtuk, hogy a mezőgazdaságban dolgozó földművelő, vagy műszaki társaink miképpen tettek szert tudásukra ... Köszönettel tartozunk a nyilatkozó sommás megállapításáért, elménk felvilágosításáért. Most értettük meg ugyanis — szellemi potenciálunk hiányában —, hogy az utóbbi időben országosan, s most már Szegeden, a gondolatok nagy hazájában is — miért támadják durva provokációkkal, rágalmazástól sem visszariadva a Münnich Ferenc Társaságot. Ügy gondoljuk, ennek csak egyetlen oka lehet, mégpedig az, hogy — amint azt a Délmagyarország január 28-ai számában közölt cikkből is kitűnik — egyértelmű az állásfoglalásunk: a Magyar Szocialista Munkáspárttal a szocializmusért, és visszautasítunk mindenféle restaurációs törekvést. Mi, a társaság, az ideiglenes intézőbizottság tagjai is sok bajt, gondot megismertünk és elszenvedtük azok hátrányait. Éppen ezért egy jobb haza politikai, gazdasági megteremtésén kívánunk munkálkodni. Még sok gondolatunkat tudnám közölni. Pillanatnyilag csak ezeket vetettem a papírra, abban a reményben, hogy a Délmagyarország lapoldalain — s talán a Csongrád Megyei Hírlapban is — még a hosszú jövőben marad még nekünk is egy-két flekk hely, azzal a tudattal: a papiros soha sem bünö6, még ha netalán badarságot is írnak rá. Szeretnénk, ha Raffay Ernő személyesen is megismerne minket, meggyőződne arról, hogy van-e bennünk szellemi potenciál. Ezért a szegedi ideiglenes intézőbizottságunk néhány tagja tisztelettel meghívja 1989. március l-jén vagv 8án 16—18 óra közötti időben a Hazafias Népfront szegedi bizottsága Belváros IV/B körzeti helyiségébe (Bécsi krt. 7.) beszélgetésre. (Ha a javasolt időpont véletlenül nem jó, akkor egyeztetés céljából várom az értesítést) Zlatniczky István az ideiglenes intézőbizottság titkára Ha valaki megnézte a tévéhíradó csütörtök esti tudósítását, majd kezébe vette lapunk tegnapi számát s végigolvasta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt céljairól, szegedi vitaestjéről szóló tudósítást, bizonyára lenéző ajkbiggyesztéssel összegezte véleményét: Ja, kérem, ez a magyar sajtó. Nos, az ajkbiggyesztés jogos, hiszen miközben a televízióban azt nyilatkozta: az alakuló párt taglétszáma elérte a 8 ezret, lapunkban a következő mondatot olvashatta: „Jelenleg több mint 40 tagcsoportjuk dolgozik, s a taglétszám elérte országos szinten a 2 ezer főt.". Az eltérés ugyebár csekélynek nem nevezhető, mint ahogy meglepetésemet sem sorolnám az „elmegy még" kategóriába, hiszen a 2 ezer fős száA szo hitele mot a vita során saját kérdésemre kaptam (s nem kevés tanú előtt!) Csurdi Sándortól, akit a vitaest elején a párt egyik központi szervezőjeként mutattak be. Erre mondják: patthelyzet. Mert az újságíró bízik a bennfentes (szakember, szóvivő, agitáló) szavában, ugyanakkor az olvasó joggal várja el, hogy a tájékoztatás ne csak gyors, hanem pontos is legyen. S mint kiderült az egymásnak ellentmondó számadatok alapján (csak mellékesen jegyzem meg, hogy a tagcsoportok számában is több tucatos eltérés volt!), most csak, és egyedül az olvasónak van igaza. E tény sajnálatos már csak azért is, mert a szociáldemokrata célok és gondolatok, a jövőre vonatkozó elképzelések között számos olyan akadt, amelyet pártonkívüliként éppúgy támogatni lehet, mint a többpártrendszerre készülő MSZMP tagjaként. Csak ugyebár, az a bizonyos hitelesség és pontosság Tollforgatóként így hát, csak egy rövidke kéréssel fejezném be. legyenek bármennyire is kialakulatlanok formálódó intézményrendszerünk új csoportosulásai, valamennyi ünk érdekében (s most véletlenül sem elsősorban az újságíró-társadalomra gondolok) jó lenne elérni a szó kapja vissza azt, ami talán a legfontosabb — hitelét. Mert enélkül úgy érzem, még a pluralizmus sem az igazi... Bátyi Zoltán Míg magas fórumokon és e lap hasábjain vita folyt a Tiszatáj sorsáról, megjelent a februári szám. Tandori Dezső, Kemenczky Judit, Fodor Akos, Bratka László, Marija Simokovic, Lengyel Zoltán és Dobai Péter jelentkezik versekkel. Az Eszmélet lírája című Beney Zsuzsa-tanulmány második, befejező részét közli a folyóirat, majd Fejér Adám filozófiai, antroÁ Tiszatáj új száma pológiai fejtegetéseit olvashatjuk: Miképpen van önelvű humán szempont, és hogyan kezeljük az emberi problémákat? Az Örökség rovatban Szabó Lőrinc 1926-ban írott levelét, felesége naplójának részleteit és Kabdebó Lóránt írását közli a Tiszatáj. Birkás Akos képeiről Hegyi Loránd, Bodri Ferenc pedig Szabó Iván rajzairól írt. Vinnai Gyözó a Magyar—Jugoszláv Társaság történetét (1946—1948) mutatja be, Káinoki Kis Tamás Kelemen Lajos településtörténeti és régészeti kalandozásait követi nyomon, Szegeden fl Szabadkai Népszínház Két művel is vendégszerepel február 20-án, hétfőn városunkban a Szabadkai Népszínház: délután 5 órai kezdettel Esterházy Péter Kis magyar pornográfia című regénye alapján készült „koreodrámát" mutatnak be, este fél 8-tól pedig ugyanebben a műfajban Nada Kokotovicnak, a színház igazgatóhelyettesének Anita Berber című művét állítják a szegedi közönség elé. A koreodrámáról egyebek mellett az is olvasható a műsorfüzetben: olyan sajátságos kifejezési forma, amely az utóbbi években — az igazgató-főrendező Ljubisa Ristic és Nada Kokotovic szabadkai munkálkodása óta — egyik tipikus, eredeti és Családot alapiiotlak a makákók Tudják-e olvasóink, milyen állat a zöld leguán és a gyapjasfejű tamarin, a szavannai cerkóf és a fehér farkú sül, a huculló és a parókás makákó? Neeem? Talán bizony a fekete-fehér üstökös mangabéról sem hallottak még? No, hogy ez utóbbi állatnév ismeretlenül cseng, az nem csodálható, hiszen még az állatok biológiájával foglalkozó természettudósok sem biztosak abban, külön fajt alkotnak-e, vagy csak egy változatot a majmok nagy családjában. Ez idő szerint amerikai, ausztrál, német és angol természettudósok tanulmányozzák a szegedi vadasparkban — és más állatkertben sehol sem! — található két „példány"-ról készült diákat és leírásokat, hogy feloldják az iménti talányt. Hogy kerül egy ilyen különlegesség Szegedre? — kérdeztük Egyházi Istvánt, a vadaspark megbízott igazgatóját. S megtudtuk: kapcsolatban vannak egy hollandiai állatmenedékhellyel, ahová a csempészektől elkobzott állatok kerülnek — a mi két mangabénk történetesen Afrikából —, s ahonnan aztán a világ négy tája felé küldik-osztják szét a „nem vámkezelt" állatokat. Nos, hát így jutott el a híre és a fényképe a British Múzeumba is a szegedi vadaspark szerzeményének — tán oda hamarabb, mint a Cserepes sor és a Tolbuhin sugárút közti negyvenhektáros erdős terület kerítésén túlra ... Nem csoda persze, hogy a városlakók a bevezetőben sorolt állatok tartózkodási helyét nem tudnák megnevezni, s általában is keveset tudnak a vadasparkról, hiszen legutóbb a múlt ősszel, rövid időre és ideiglenesen volt csak látogatható. A három éve elkezdett, sok társadalmi munkával, és tanácsi támogatással segített karámés parképítés, közművesítés azonban az idén már látványosabb szakaszába érkezik, s várhatóan a gyermeknap, május utolsó vasárnapja környékén meg is nyitja kapuit a vadaspark a látogatók előtt. Aki ügy vélné, minek kellett eddig várni, hiszen az állattartó ketrecek, karámok már régóta állnak, s nem is üresen, nos, annak figyelmébe ajánljuk az itt következő listát. Azoknak a követelményeknek, feltételeknek a felsorolását, melyek teljesítése nélkül a nyitási engedélyt joggal tagadnák meg a hatóságok. Tehát: vagyon- és állatállomány-védelem — a terület körbekerítése, szállítás és gyalogosközlekedés — hétszáz méteres aszfaltos út a leendő főbejárat, és az ügyvitelt szolgáló épületek között; közegészségügy — karantén és közművek. S persze, az állattartó ketrecek, karámok, a majomház, a még befejezetlen terrárium is ide sorolandó! Ami még kell majd állatorvosi iroda és ambulancia, meg gyógyszerraktár; a kihelyezett biológiaórák megtartásához, a tanulócsoportok fogadásáSomogyl Károlyné fel vétekül hoz szükséges helyiség, no és a vadaspark további fejlesztéséhez tervek — melyek a majdani funkcióbővítéssel is számolnak: hiszen a Sancer-tavak környéke szabadidőközponttá alakítható. Olyan kirándulóhellyé, ahol látogatók és „látogatottak" is jól érzik magukat. Utóbbiak ennek egyébként már bizonyságát adták: egy hónappal ezelőtt családos lett az emse makákó-pár, s azóta még egy majombébi született, „ő"-t jávai makákónak hívják hivatalosan. De a gyerekek majd csak kitalálnak neki valami könnyebben kiejthető becenevet! Névadó tehát: május vége felé. P. K. nagy vitákat kavaró jellemzőjévé lett a Népszínháznak. Esterházy Péter, akinek ez az első színpadi műve, Közép-európai nyombiztosítás című „szösszenetében" azt írja a Kis magyar pornográfia szabadkai műsorfüzetében: „Mi történt, tűnődik a lírai én, itt, amikor ott, százharminc éve, komoly szerióz urak, összehajolván szőke söreik felett, elhatározták, hogy egy lapalapítás regényes vállalkozásába fognak? Országunk, mint rendesen, nagy bajban volt. Éppen egy elvesztett forradalmat követően nyögte a gonosz osztrák önkényuralom nehéz igáját... De szinte tetszőleges időpontot vehetünk ... Mi következik ebből? A lírai én nem tudja. Sok jót nem mondhat, hiányosan tudja, mi volt, elfogultan azt, hogy mi van, és ho^y mi lesz... De akárhogy is: ez az összevisszaság, mely az életünk, a történelmünk, az időnk — ez látványos különbözőségeiben is közös. És a miénk." Az Anita Berber szegedi előadását Nada Kokotovic rendezi, a főbb szerepekben Almira Osmanovicot, Nedo Osmant, Bakota Árpádot, Döbrei Dénest és Tanja Tasicot láthatjuk. A Kis magyar pornográfia szabadkai változatát szintén Nada Kokoíovic állítja színpadra, munkatársai Végei László, Sziveri János és Mirko Gotesman. Főbb szereplők: Arcson Rafael, Korica Miklós, Albert János, Kovács Frigyes és Arok Ferenc. A Kis magyar pornográfiát a Kisszínházában, az Anita Berbert a Nemzeti Színházban láthatja a szegedi publikum. flpró Untai lemondott mandátumáról A Hazafias Népfront Szeged Városi Bizottságának titkára, Kulcsúmé Kiss Piroska tegnap, pénteken a következő tájékoztatást adta: Apró Antal Csongrád megye 1. számú választókerületének országgyűlési képviselője levélben fordult a Hazafias Népfront szegedi elnökségéhez — valamint egyidejűleg az Országgyűléshez —, és bejelentette megromlott egészségi állapota miatt lemond képviselői mandátumáról. Egyúttal kérte a testületet, értsen egyet szándékával. Ebben a kérdésben a népfront megyei elnöksége foglal majd állást valószínűleg a jövő heti soros ülésén. Kulcsárné Kiss Piroska cáfolta azokat a híreszteléseket, melyek szerint a választópolgárok kezdeményezték volna Apró Antal vagy más Csongrád megyei országgyűlési képviselő visszahívását. Az valóban igaz, hogy az utóbbi időben a szegedi választópolgárok többször kérték Apró Antalt egy találkozásra és párbeszédre a bős—nagymarosi vízlépcső, az ország költségvetése és a Parlament munkája ügyében. Am a Budapesten élő honatya betegsége, kórházi gyógykezelése miatt több esetben sem tudott eleget tenni a meghívásnak. Olvastam, hogy... i .. . Vlagyimir Klejn szovjet közgazdász kiszámította — a polgároknak a hatósággal való papirosharca az államnak 5 és egynegyed milliárd rubeljébe kerül. A hivatalokban a várakozás évente 1,7 milliárd órát tesz ki. A hivatalnokoknak a papírok kiállítása további 27,8 millió munkaóráját vette igénybe. Klejn szerint ennyi idő alatt 157 millió tonna gabonát lehetett volna elvetni és learatni... Nos, kérem szépen, én nem vagyok egy statisztikus, arról sem kaptam külön tájékoztatót a szovjet hírügynökségtől, hány ónai munkát (s mennyi papírt?) vett igénybe ez a számítgatás, mint ahogy agrár jellegű végzettség hiányában arra sem tudok felelősségteljesen válaszolni: kell-e a Szovjetuniónak ama bizonyos 157 millió tonna gabona. A híreket hallgatva, csak gyanítom: igencsak jólesne peresztrojkaügyileg ez a kis többlet. Szóval, bevallottam: tájékozatlanságom szinte határtalan. De...! De én is igényeltem már, és beadtam, vártam, és ők közben lapozták, kutatták, iktatták és fénymásolták. Majd megkaptam, visszaküldtem (előtte, persze, kitöltöttem!), s mindezek után hallottam, hogyan kapják mifelénk a népek saját valutájukat, mennyi idő alatt vámolnak el egy Nyugatról hozott személygépkocsit, hány aktát tölt meg egy önerőből építkező engedélyekkel, utalványokkal, módosítási kérelmekkel, miközben átutal, számláz és visszaigazol. Hogy mi köze mindennek Vlagyimir Klejnhez? Meg az el sem vetett gabonához? Bevallom, pontos válaszom erre sincs. De hallottam már olyan véleményt, miszerint az állam terheit átrakás helyett (lásd: a lakosság válla!) csökkenteni is lehetne. Talán ... Netán . .. Csak a megoldás kidolgozására kéne találni már valakit. Szerintem az se baj, ha nem Klejnnek hívják . B. Z.