Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-18 / 42. szám

Hely a Nap alatt 1989. február 18., szombat DM1 igazin Munapsag mintha majdnem mindenki keresni látszana a helyét a nap, vagy írjuk inkábh így: a Nap alatt. Csökkenő reálbérek, növekvő árak fémjelzik tán mindenekelőtt mindennapi bizonytalanságainkat. És a jövőhöz rendelt kérdőjelek, amelyek egyre nagyobb számban sorakoznak — mindannyiunknál: ini lesz veliink? Síi lesz belőlünk? Hisz azt szinte valamenynyien érezzük és fölfogjuk, hogy változni és változtatni kell és szükséges, de erőteljes érdekek kötnek valamennyiünket a „stabilitáshoz" is. Sőt, ezen utóbbi érdekek olykor erősebhen hatnak valamennyiünkre a változások iránti kényszereknél — legalábbis a mérhető közhangulatban. Az viszont tény, hogy így vagy úgy, valamennyien megpróbáljuk megkeresni helyünket a Nap alatt, azaz jelenlegi és jövőbeli megélhetésünket, tisztes biztonságunkat. Es lehet-e ennél lisztesebb és emberibb igény?! Aligha! És mégis, mintha éppen ez az elemi igény látszana megosztani leginkább ezt a társadalmat, valami furcsa ellentmondás jegyében. Amely ellentmondás — ha valódi és konzekvensen a rendszerből fakad, hát — csakis megoszthatja e nemzetet. Úgy tűnik azonban, hogy ezen ellentmondás jórészt a kézenfekvő látszatokra épül és azokból táplálkozik. Ha pedig így van, akkor a kölcsönös v ádaskodások és az érdekérvényesítés ösztönös — és ellentmondásokat élező — útjai helyett nem árt néha szembenézni néhány alapvető gondunkkal. Úgy ráadásul, hogy megpróbálunk szakítani sokéves bornírt tabukkal is! 5 BERCZELLER RUDOLF: FEKVŐ Ti ott, vidéken Mit látunk magunk körül az utóbbi években? Éleződő vitákat lehetséges jövóinkről. Elvetélt és hamvába holt reformkísérleteket. Közben az árak messze gyorsabb ütemben nőnek, mint a keresetek. Ráadásul mindinkább azt vesszük észre, hogy egyre több ember s így egyre több család kezdi elveszíteni a lába alól a talajt, kezd egyre inkább félni a jelentől, s méginkább az oly bizonytalannak tűnő jövőtől. így aztán — s tán nem is csoda — egyre többen élik meg teljes csődként mindennapjaikat és — mindennapjainkat. Holott erről és így azért aligha van és lehet szó. Legföljebb arról, hogy az a farkas, amiről mondjuk a sajtó sok éven át mondogatta, hogy itt van már a kertek alatt, íme: megérkezett! Tudom, sokan nem szeretik a sajtó jobbik részét, főleg azt, amely évek óta utalgat erre az immár elérkezett farkasra. De hát ki szerette mondjuk Kasszandrát? Valljuk be őszintén: senki. Hogy mi is történt voltaképpen? Nos. anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, elevenítsük föl néhány régebbi mondandónkat! Például arról, hogy a világpiaci kereslet és kínálat mind meghatározóbban távolodik a mi többszörösen „védett" piacunkon megszokott normáktól. Merthogy a világpiacon kapós és valóban hasznot is hozó termékekben immár a szellemi munka és ráfordítás képezi az érték 60-80 százalékát. míg minálunk változatlanul az izzadságos és kemény (és sokszor szakképzetlen) fizikai munkának volt elsősorban becsülete. És bevett szokássá vált, hogy egy tehetséges mérnök tíz-húsz éves gyakorlattal keres annyit, mint egy jobb helyen egy segédmunkás. Mert vidáman működött és működik ma is a redisztribuciós modell, az állami elvonás és újraelosztás modellje. Amelyben senki sem annyit kapott, amennyit érdemelt volna, hanem annyit, amennyit a társadalmi béke fenntartása érdekében valahol és valakik jónak láttak. Mindez önmagában tán még nem is okozott volna tul nagy és sok bajt. Az azonban annál inkább, hogy generációk tanultak meg deformáltun gondolkodni. Deformáltan, úgy, hogy a teljesítmény harmad- és negyedrangú dolog. Mert a jövedelmek úgyis és elsősorban attól függenek, ki mennyire szervül és simul be ebbe a redisztribuciós — magyarán elvonó és újraelosztó folyamatba. Azaz szinte ki-ki úgy él és keres, mennyire jó fiú. És ez nem is csoda, hiszen a vállalatok jövedelmezősége is évtizedeken át attól függött, mennyire jól fekszik a vezetés valahol, valakiknél. Azaz: a piac értékitélete helyett minálunk évtizedeken át egy áttételes, „politikai" értékítélet szabta meg egy-egy vállalat, ember és szakma és szaktudás anyagiakban és egyéb preferenciákban mért értékét. Lehet, hogy mindez tán nem is vezetett volna válsághoz, ha ez az értékítélet közelebb állt volna a piacéhoz és a világszínvonalhoz. Csakhogy az ilyen, piaci-gazdasági hatásokat közvetetten érvényesítő, „politikai" értékítéleteknek előbbutóbb támad egy nagy bajuk. Nevezetesen az, hogy mivel politikaiak, illetve átpolitizáltak. nem merik igazán fölvállalni a kellemetlen, a társadalmi változásokat sürgető realitásokat, a társadalmi béke minden áron való fönntartása érdekében És még akkor sem mernek nekirugaszkodni átfogó, minőségi változások abszolválásának, amikor immár egyértelműen látható, hogy az oly óhajtott és fönntartani kívánt társadalmi stabilitás van immár veszélyben — a veszélyes és bonyolult társadalmi-gazdasági változások elmaradása következtében. Nálunk is ilyen folyamatok játszódtak le. Amikor az értelmiség egyre nagyobb része tiltakozott immár az egyre szükségesebb változások elmaradása ellen, még mindig lehetett politikai konszenzust teremteni a kilátástalan helyzet fönntartása érdekében, a változtatásokban napi indíttatásaik következtében ellenérdekelt milliókra támaszkodva. Mostanra viszont elkövetkezett az a helyzet, amikor — amint azt a folyamatos áremelkedések is bizonyítják — a jelenlegi gazdasági struktúra végképp kimerítette tartalékait. ami v iszont immár szinte teljes csődre ítéli a redisztribuciós — elvonó és újraelosztó — gazdaságpolitikát. Mindennek következtében politikai és gazdaságpolitikai változások egyaránt végbe kell, hogy menjenek e rendszerben. A tartalékok fölélése és kimerülése után ugyanis olyan politikai mechanizmusokra van immár egyértelműen szükség, amelyek a piaci hatásokat végre kimondottan hagyják érvényesülni. Illetve, ha lehet, nemcsak érvényesülni hagyják, hanem preferálják, támogatják is. Mindezt tán könnyű kimondani, de nagyon nehéz megvalósítani. Nem is csak azért, mert ez százezrek munkahelyét, kereseti lehetőségeit, családi-egzisztenciális biztonságát érinti, nagyon is keményen. Inkább azért, mert az elmúlt egy-másfél évtized hibás, a szükségképpen lemaradókat pátyolgató igyekezete voltaképpen totálisan deformálta ezt a társadalmat. Fölélt minden külső és belső tartalékot egy látszat fönntartása érdekében. Amíg mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt, ha akkoriban megszülethetett volna a mai politikai belátás, keményebb megrázkódtatások nélkül lehetett volna megfuttatni bizonyos értelmiségi jövedelmeket, s lehetett volna bizonyos szakképzetlen rétegeket sokkal jobb keresetek ígéretével szakképzettség megszervezésére vagy átképzésre megnyerni, mostanra immár kíméletlen-kemény forrásgondokkal küszködik ez a társadalom. Ennek ellenérc aligha van más lehetőségünk, mint végigmenni ezen a nagyon is kemény követelményeket támasztó úton. Ha csak nem akarunk olyannyira elszegényedni, mint mondjuk Mongólia vagy Albánia, hogy más példát a tisztesség okán most ne említsek. Ilyenkor természetcsen fölvetődik a kérdés: ki felel mindezért? Ki felel azért, hogy mi időben nem kapcsolódtunk, nem kapcsolódhattunk be a világgazdaság meghatározó áramlataiba, s így a félperifériára csúsztunk le, holott ez nem lett volna talán szükségszerű. Igaz! Ki felel mindezért? Nos, még emlékszem 1972-re. Arra az esztendőre, amikor külső és belső szorítások következtében egy politikai határozattal ki kellett tekerni egy nagyon is sokkal biztató gazdasági reform nyakát. Igaz, hogy az akkori visszafordulásban jelentős szerepet játszottak a környező szocialista országok és mindenekelőtt a brezsnyevi éra tohonyasága, bigottsága. De pontosan emlékszem, minálunk mekkora tömegbázisa volt az ellenszélnek, úgymond a „nagyüzemi" munkásság sértődéseinek és ellenvéleményeinek, amely Csepelen, Diósgyőrött, Dunaújvárosban stb. hangot is adott tiltakozásának, az értelmiségiek relatíve tisztességesebbé váló bére és egyes nagyüzemek akkor már bizonytalanná váló jövóje okán. És visszafordultunk. Azok a kritikus nagyüzemek és e kritikussá váló gazdaságszerkezet fönntartása azóta 18 milliárd dollár adósságheggyel tett mindannyiunkat szegényebbé, amely összegből itt és ma egy sokszínű és életképes gazdaság is működhetne, ha nem az állami redisztribució továbbéitetésére használták volna föl. Mi hát a megoldás? Alighanem a piacra támaszkodó, annak hatásait érvényesítő sokféleség és sokszínűség. Á kereslet-kínálat érvényre juttatása, minden szempontból. Annak egyértelmű tudomásulvétele és tudatosítása: kinek-kinek mennyit ér a piacon a munkája, produkciója és képzettsége és tudása. S annak elfogadása, hogy a redisztribuciós modellel föl kell hagynunk, elfogadván azt az alapelvet, hogy a tökét, e társadalom vagyonát ott tudják a legjobb hatásfokkal befektetni a köz hasznára, ahol egyáltalán sikerül e többleteket megtermelni. Mindez egy tisztes szociális védőhálóval és egy tisztes pénzügyi szabályozással olyan gazdaságpolitikai szituációt eredményezhet, amelyben újra fejlődésnek indulhatna ez a magyar gazdaság, s újra integrálódhatna abba a világgazdaságba, amelytói jelenleg egyre inkább elszakadni látszik. Unokáink nevében remélem -ilyen irányt veszünk. Hogy nekik legyen helyük a Nap alatt. E nemzettel együtt. SZÁVAY ISTVÁN Már nem is tudom, mit mondtam budapesti ismerősömnek, amikor olyan mozdulattal, mint amilyennel a karmester leinti a szólamot, félbeszakított. Talán azt mondtam, hogy vidéken kisebbek a bérek, s drágább a megélhetés, vagy hogy már nálunk is nagy a benzinbúz, a zaj. Ismerősöm a címbeli mondattal szakított félbe, de talán, hogy elvegye annak élét, nem fejezte be. így rejtély marad az is, amit ó akart mondani. Talán az, hogy „jó dolgotokban azt sem tudjátok, mit csináljatok", hogy „nem vagytok úgy agyonhasználva, mint a pestiek". Mindenesetre a mondatkezdő megszólítás megragadt bennem, mint ama tüske a köröm alatt. Valóban, hogyan is vagyunk mi itt, vidéken? Nos, mi itt, vidéken is részesei vagyunk azoknak a változásoknak, amelyeknek az egész ország. Megtartottuk a városi és a megyei pártértekezleteket. Új vezetőket választottunk, ahol kellett, és ahol lehetett. Feltártuk feszítő ellentmondásaink egy részét. Mindez nem ment zaj nélkül. Sokat olvashattunk az országos lapokban is a vidéki élet eseményeiről. Olyannyira, hogy az itteni polgárok már-már azt kezdték emlegetni, hogy pikkelnek rájuk az újságírók. Pedig, ha egy kicsit jobban körülnéznek, láthatják, hogy nemcsak itt, a mi vidékünkön, hanem ott, a ti vidéketeken, szóval másfelé is voltak botrányok, olykor kísértetiesen megismétlődő esetek. Itt a tanácselnök, ott a párttitkár... Itt téglát kaptak kedvezményesen, ott nyílászárót, azaz ajtót és ablakot. Itt a fiú építhetett oda, ahol a madár sem járhat, ott a lány kapott tanácsi bérlakást egyedülálló létére. Itt a fiatalok szervezete Hágott a reprezentációs kereten fölüli pénz nyakára, ott az idősebbeké. Itt nemlétezó mezőgazdasági tevékenységre vettek fel nagyon is létező kamatmentes hitelt, ott a sertések holt leikeire élő támogatást. Itt libában utaztak, ott pecsenyebárányban. Két dolog volt ugyanaz: a vadászat meg a foci. Mi itt, vidéken belekerültünk a bundaügybe is. Sajnos, mi itt, vidéken nem nagyon gondoltunk ezekkel a párhuzamokkal. Elfeledkeztünk arról, hogy a fővárosban is volt korrupció, vesztegetés, jogtalan elönyök igénybe vétele, voltak kisebb-nagyobb bűnök. Nálunk megvették a bundameccset, amit Budapesten eladtak. Száz szónak is egy a vége, mi itt, vidéken nagyjából éppen úgy éljük napjaink zaklatott történelmét, ahogyan a fővárosi lakosok. Persze nemcsak negatívumok voltak itt, megcsináltunk egyet s mást. Például már mi is élvezhetjük saját televíziónkat. Igaz, egyelőre csak két-három órát hetente, de ez olykor elóny is. Egész nap ad viszont három műholdas csatorna. Mi itt, vidéken több program közül választhatunk, mint a pestiek többsége. A műsorokat nem nagyon értjük, mert kevesen tudnak angolul és franciául, de hát ezzel Budapesten is sokan így vannak. Megjelent a helyi rádió is, szintén szerény adásidővel, de hát valahogy csak cl kell kezdeni, lesz az még bővebb is. Teljessé vált a helyi sajtó szentháromsága, az újság, a rádió és a televízió. Az írott sajtó meg szinte megsokszorozódott. Még alig egy-két évet tudhat maga mögött a nehezen kiharcolt városi lap, már versenytársa is akadt, amit egészen könnyen engedélyeztek. Mindössze néhány milliócskát kellett összeszedni. Nem, nem vállalati mecénásoktól, hanem részvényesektói, akik némi haszonra is szeretnének szert tenni a glasznosztyból, nagyon helyesen. Megjelent a pluralizmus szelleme itt, vidéken is. Az alternatívok, fideszesek, tudoszosok, egyéb eszesek és oszosok gyűléseket, sőt tüntetést is tartottak. A karsztvizeken keresztül kapcsolatba kerültek a Duna-körrel is, noha Bős-Nagymarost meszszebbról figyelik, mint a fővárosiak. A hétköznapi lét problémái itt, vidéken is léteznek a háztetők alatt. Itt is többet dolgoznak az emberek, mint nyolc óra. És az ugyan igaz, hogy itt a vidéki szövetkezetekben (is) terem a hús, a búza és a zöldség, de ettől még nem jutunk hozzá olcsóbban, sót! S hiába van háztáji, a vidéki téeszek dolgozói sem mind ott termelik meg a levesbe valót, hanem ugyanúgy boltban veszik, mint a fővárosiak, furcsa módon drágábban. A politikai és egyéb divatot mi itt, vidéken nem követjük olyan frissen, mint Budapesten követik. S eleganciánkat sem a vegyesvállalati úréhoz vagy hölgyéhez hasonlítjuk, aki minden második hetét Bécsben tölti, hanem egymáséhoz. Nem is jön olyan gyakran a szánkra a sóhajtás: Mennyivel jobb lenne, ha nem itt, hanem Párizsban, Londonban vagy Los Angelesben dolgoznánk. Hányszor ennyit keresnénk! Egyszóval nem vagyunk mi alapvetően más emberek itt, vidéken mint „fönt". (Ez a fogalom sem veszett még ki a nyelvhasználatból!) Az tény, hogy a január 9-ei áramelések ellen a szakszervezetek megyei tanácsai közül néhányan testületileg tiltakoztak, legföljebb arra enged következtetni, hogy itt kevesebb alkalmuk van az embereknek arra, hogy fizetésüket valamilyen más forrásból kiegészíthessék. Kevesebb az alkalom másodállásra, mellékfoglalkozásra, más, munkaviszonyon kívüli tevékenységre. Csak egyet szeretnénk: ha azt a bizonyos legyintő, leintő kézmozdulatot, s a címben idézett szóbeli kíséretet minél kevesebbszer' kapnánk GŐZ JÓZSEF ROZSA JÁNOS JERZY KALUCZKY: JÁTÉK Missa sine nomine Pénteken az első csókban meghalt egy évtizednyi szerelem. Miben higgyek most magamra hagyva? Zsoltárok, füzérek nélkül csak a pogány dobok hangja. Hiszek egy megszülető új varázsnak, hiszek egy eljövő új halálnak. Hiszek egy mozduló, tétova kéznek, hiszek egy elmúló emlékképnek. Hiszek egy hamisnak, hiszek egy szépnek. Hiszek a csillogó messzeségnek. Pénteken az első csókban meghalt egy évtizednyi szerelem. Miben higgyek most magamra hagyva? Már csak pogány imám mondom csöndesen magamba marva,